Dórival vitatkoztunk tavaly 24 órás csata előtt, hogy beálljak-e a csatába vagy sem. Ő ragaszkodott és szinte az övembe kapaszkodott... milyen nagyon aggódott hülye fejem miatt... hogy ne álljak be, mikor sikerült meggyőznöm arról, hogy hagynia kell, hogy meghozzam a döntésemet, és bíznia kell abban, hogy egy ésszerű döntést hozok. Persze sérült bokával is be akartalm állni, és ha elesek, akkor inkább legyen ott... de az sokkal rosszabb, ha aggodalmában nem enged élni. Nagyon nehezen ment bele, de el kell fogadnia, és tisztelnie önállóságomat. Ha meg kell halnom, akkor hagy haljak meg. Talán önzőség, hogy magamra gondolok, és nem tartom me magam Neki... , mégis helyesnek tűnik. A jövő ismeretében már igazolja ésszerűtlen viselkedésemet... de akkor ott csak én számitottam. És ha nem vagyok magam egy, akkor nem állhatok senki mellett igazán. A történet vége az lett, hogy a mestereim parancsba adták, hogy ne álljak be a csatába. Nyugodt szívvel ültem ki a tűzhöz, avval a tudattal, hogy megtettem mindent.

– Grizli