Az én karom reszket ölelve Téged,
Az én szívemre verődik beszéded
S hogy gyökeret vert Tebenned a lelkem,
Én felsikoltva önmagamra leltem.

Ne dúcold alá
életeddel művedet:
sírodra omlik.

Azt mondják, aki a mai VILÁGban nem tud angolul, nem ért a számítógépekhez egy alap szinten, és nincsen jogsija az funkcionálisan analfabéta. Sok ember - így magam is - már csak azért indul el a jogsi szerzés optimálisan 9 hetes folyamatában, hogy megnyugodva a többi, kb uúgy "használt", diplomája/oklevele/bizonyítványa közé tegye. Papa, Mama, akárki más megelégedésére (persze elismerést utána mondogass te magadnak, mert ők nem fogják 2 szónál többre cifrázni). De kérdem én, akkor mi értelme van? Most komolyan várom a válaszaitok! Hátha evvel motivációt nyerek. =)

Jó tudom, majd ha lesz kocsim... ami jó ideig kizárt, mert egyelőre örülnék ha el tudnék tartani egy lakást. Vagy majd meglátom milyen faja úgy közlekedni... de mikor jutok majd kocsihoz? Ha meg netalántán összetöröm vagy akármi baja van a családi verdának, akkor meg jön a konfrontálódás és a szidalmak. Jeee. Még egy felület, amin rúghatnak! WOW! Ez komolyan hiányzik. Vagy vegyük az állást könnyebb úgy szerezni fejezetet... nem akarok céges autón "gyakorolni", érdemleges rutint szerezni. Azt összetörni gázabb...

Szóval. Drága eltartani. Valószínűleg úgysem fogok vezetni, mert a franc akar vitákat. Céges kocsi para. Amihez meg jó lenne - lelépni minél messzebbre, nagy körutat tenni. Arra meg friss jogsival úgysem fognak ereszteni. Később meg majd jön a hálistenkedés, hogy "Jajj hóban akarsz vezetni! Télen, jégen, rutin nélkül. Meghalsz!" Ha mondjuk síelésre vezetnék...

Az meg külön élvezet, amikor *** magyaráz az anyósülésről, hogy mennyire szarul tanított meg az oktató, és milyen gáz ahogyan vezetsz. Ennek határtalan skálája van. Egyik kedvencem, mikor sértődött hisztériával ordítja a füledbe, hogyan kéne helyesen csinálnod. Ám mások is előszeretettel pofáznak bele a vezetésbe. (Senki ne vegye magára!!!) Nem akarom hallgatni bölcs megváltó tanácsaikat. Vezzessen ő - ja de nem adom át a kölcsön kocsit - vagy menjen gyalog. De az is nagyon tuti, amikor 4 utasból 3 folyamatosan beleugat. A negyedik pedig csak azért nem, mert az te vagy. Reális szitu egy családi úton... ugye SurBa?

Másrészt azoktól a bugyuta közhelyszámba menő gratulációktól is előre herótom van... "Jaaajjj, akkor már féljünk?!" "Mikor nem szabad az utcára mennem?" "Merre vezetsz, csakhogy ne menjek arra..." höhöhö és társai

Ha meg fölveted akárkinek, hogy nincs kedved ehhez az egészhez, akkor szánakozó pillantással hülyének néz. Vagy nagy elánnal elkezdi magyarázni, mint anno a felnőttek, mikor oviból suliba lépett az ember, hogy az majd "Milyen nagyoon jóóó lesz neked, és ne légy ilyen oktondi. Hisz ez ooolyan hasznos tudás!!". Vagy a legjobb: gyalogosként is sokkal jobb lesz úgy. B+! ha már letettem a jogsim, akkor nem azért, hogy nézzem bekeretezve a falon. Tudom ellentmondásos vagyok.

De minek? Persze, ha nem látom értelmét, akkor is megcsinálom, csak na..., azért kikívánkozott belőlem e pár sor. Tudom,h jó lesz vmikor vmire, deee ááááá....

Az egészben a legfurcsább csavar: alig 1-2 hónapja még nagyon vártam, hogy belevágjak. Meg nagyon kíváncsi voltam: Vajon milyen sofőr leszek? Hát most nem. Rövid, és meg merem kockáztatni, hogy középtávon is konkrétan semmi értelme számomra. Jó-jó, a semminél azért több, de az árnyoldala is, és most nem a vizsgákról, tanulnivalókról, befektetett időről/pénzről beszélek.

Újdonsült diplomásként mi mást tehet az ember, mint, hogy állást keres? Már ha persze nincsen egy-két csinos eladandó aranytömb a birtokában. Így tettem hát én is, első lépésként pedig regisztrálni próbáltam egy álláskereső site-ra azok mérhetetlen nagy óceánjából, az egyik -nem teljesen véletlenszerűen- választottra. (Igazából a másodikra hátha így nagyobb esélyekkel indulok... de ez történetünk szempontjából lényegtelen).

Történt hát egy napos keddi délelőttön, hogy főhősünk (én) elindult(am) a regisztráció, hosszú rögös ösvényén. De szándékom ellehetetlenült. Ugyanis, miután kitöltöttem az űrlapjukat először nem jelent meg semmiféle "ok" vagy "befejezés" gomb. Ezt nem tartottam olyan viccesnek. Mivel mire a végére jut az ember ennek, addigra öt lapon és rengeteg rublikán kell átrágnia magát és szabatos fogalmazással mindenféle jót hazudnia (?) magáról, tapasztalatairól... Tanácstalanságomban megpróbáltam bejelentkezni hátha én nem láttam valamit jól és ennyi lett volna az egész. Ez "sikertelen" lett.

Elkezdtem hát mindent lelkesen elölről, erre azt kaptam, hogy az email címemen már történt regisztráció. Szerencsére már az első lap kitöltése után. Ekkor gondoltam hátha csak az aktiváció lett sikertelen, rákattintottam a "Nem kapta meg az aktiváló levelet?" linkre, mely közölte velem, hogy már ki lett küldve számomra és címem már aktiválva is van. Pompás!

Ezek után végső kísérletként az "Elfelejtette a jelszavát?" linkhez fordultam, ennek köszönhetően meg is kaptam egy teljesen üres levelet, mely nem könnyítette meg a helyzetemet. Természetesen utána ezt eljátszottam mégegyszer, hátha átmeneti hibába csöppentem. Mondanom sem kell talán, hogy egyetlen karakterrel sem volt több a második levélben sem.

Ekkor, kicsit Ezopus rókájához hasonlatosan, úgy gondoltam: Lehet, hogy jobb is így. Milyen lehet a rendszer további része, ha ilyenek a kezdetek?! De friss felháborodásomban még írtam nekik egy "észrevételt" kalandjaimmal. Nem mellékesen ehhez is nagyon eltökéltnek kellett lennem, mivel a "kapcsolat" menüpont nem létezett és az "Írjon nekünk" link nem működött. Valamelyik oldalon aztán mégis sikerült találnom egy alkalmas címet, aminek címezhettem történetem levelét. Ebben megkérdeztem tőlük: "Mi a teendő, ha az ember mégis regisztrálni akar a rendszerükbe?. Válasz azóta semmi.

Egy szó, mint száz nem egyszerű felhagyni a naplópó státusszal, pedig én akarom! Lehet, hogy termék tesztelőnek kéne mennem?

Cikkecske, megkésve egy kiállításról... (most találtam, miközben Bibó, Szűcs rövidítéseket kerestem).

2007. Október 17.-től 2008. Február 17.-ig várta az érdeklődő látogatókat a Kunsthalle Wien, kiállítására, mely betekintést enged a latin amerikai kultúrák halálfelfogásába. A téma önmagában is érdekes, hiszen Latin-Amerikában teljesen másként állnak ehhez az európaiak szerint tragikus eseményhez. Amíg mi halottak napján, gyertyákat gyújtunk és csöndben emlékezünk elhunyt szeretteinkre, addig ők hangosan énekelnek, táncolnak; koponya formájú kenyeret, édessségeket esznek. Számukra a halál nem valamiféle végleges elmúlás, csupán egy átváltozás, újfajta létformába érkezés. Ezekre az ősi tradíciókra és a lokális történelmi eseményekre reflektálnak a Kunsthaelleben megrendezett kiálllítás kortárs alkotóinak művei. A művészek vagy Latin Amerika különféle helyeiről származnak vagy éltek ott huzamosabb ideig, így alaposan megmártóztak a helyi kultúrában. Nem távolról, albumokból olvasott eseményekhez, hagyományokhoz szólnak hozzá.

Minden alkotás csakis az eredeti környezetet ismerve válik teljessé, különben zavaros töredék. A összes érzékszervre ható művek között találunk videó installációt, installációt, festményeket, sajtófotókat, zenei gyűjteményt és egyéb hanganyagot. Egy részük megrázó, más részük kissé cinikus, meghökkentő. Egyedi ötletek, szokatlan elemek. Nem annyira magába a kulturális gyökerekbe nyerünk bepillantást általuk. Sokkal inkább betekintést nyerhetünk arról, hogy egy a halálhoz ennyire optimistán forduló kultúrkör művészei, miként reflektálnak a halál közelségére (Mexico Citiyben naponta 496 bűncselekmény történik, mely napi 2 halálos áldozatot követel). Kevés dolgot mondanak ki, ám annál több érzékletes képet "szólaltatnak" meg. Helyesbítek. Inkább a befogadóra hagyják ennek a megszólaltatásnak a folyamatát. Így lehet az, hogy csalódottan léphet ki némely látogató, flegmálva megjegyezheti, hogy nem is olyan hatalmas ez a kiálltás, hiszen csak három termet töltött meg.

Egy szó, mint száz nem emiatt a kiállítás miatt fogunk sokat tudni a latin-amerikai halál kultuszról. Az viszont már sokkal valószínűbb, hogy ez felkelti érdeklődésünket és elindítja gondolkodásunkat. Az ember egyrészt telitődik, másrészt szomjazni kezdi a tudást. Miként is fest ez a hagyomány, a halál-vígalom? Nagyon érdekes, hogy mennyi minden történelmi esemény faragta a tradíciókat mai formájukba (A konkvisztádorok hódítása, Guantanamo, diktátorok, vérengzések... de maga a szegénység ilyen intenzív jelenléte is a latin-amerikai tájakon). Egyes elemek hogyan őrződtek meg, míg mások eltűntek végleg. Ezen a tárlaton a megörződés fázisait, a továbblépés irányait tapasztaljuk. A művészek egyébként is kedvelt témája: a halál, a maga talányosságával és félelmetes voltával renegeteg mű ihletője, Bécsben e három órás döbbenet alatt egészen új arcát mutatta. Dia de los mundos...