Hősök márpedig nincsenek. Hiába hitte Dave, hogy meg tudja oldani a rejtélyt, csalódnia kellett. A dohos fény nélküli szobában feküdve rá kellett jönnie, hogy olyan simán esett bele a gyilkos csapdájába, mint ahogy a bogarakat vonzza oda a végzetes kék fény. Összekötözve, még kótyagosan a lórúgásnyi nyugtatótól, alig bírt visszaemlékezni mi is történt valójában. Emlékezett az első holttestre ami látott életében. Egyetemi haverja ott feküdt a kádban, mozdulatlanul. Még emlékezett a csordogáló vízre, és az izgalomra ami elsötétítette elméjét, és a szomorúságra, ami utána ivódott bele. A kérdezősködő rendőrök, Matt síró barátnője már alig-alig maradt meg a fejében. Csak innen tudna kijutni, már olyan közel járt az igazsághoz.

shall we dance? Vagy ezt inkább a FantasztikusLinkek oldalra kellett volna tennem?

Akármennyire lázasan is tanul az ember, azért előbb–utóbb megéhezik. Még akkor is, ha történetesen reggel már megvolt a szokásos kávé, és tudja, hogy reménytelen bármi más tápanyag–forrásban is reménykednie, valahogy a gyomor egy idő után minden racionalitást legyőz, és szűntelenül jelez. Ami egy idő elteltével felettébb idegesítővé tud válni, és igencsak megnehezíti a tanuláshoz szükségesnek mondott koncentrációt.

Persze az edzett diák nem esik kétségbe. Megvárja a kellő pillanatot (amikor a gyomorkorgás elnyomja a puha és kényelmes ágyból való felkeléssel járó mindenféle kínok ellen küzdő lustaságot, na meg az időveszteségek miatti idegességet is), kikecmereg a jó meleg vackából, és átmegy a konyhába, egészen a huszadik század egyik legfontosabb találmányának titulált berendezéséig, a Hűtőgépig.

Ekkor jön a kellemetlen meglepetés. Szerencsétlen hősünk, miután feltépi a hűtő ajtaját, rezignáltan tudomásul veszi, hogy (a pár hónapos húslevesmaradékot, és némi penészes kelkáposztafőzeléket leszámítva) az áldott gép kong az ürességtől. Mi több, a kifogyhatatlannak hitt porleves–tartalékok is elérkezdek a végső stádiumukba, a patinás műanyaggyárakat egyedül a Maggi képviseli, egy 2005–ös (lejárati) évjáratú tyúkhúslevessel.

Persze az ember magyarázkodhat a gyomrának, az kitartóan jelez. Olyan, mint egy hisztis p***a, képtelen megérteni, hogy márpedig most nem aktuális a problémája, akkor is mondja, és mondja, és mondja... Mit van mit tenni, nincs más megoldás: itt, kérem szépen, főzni kell!

A főzés alapvetően egy jó dolog. Mindig is úgy éreztem, hogy méltatlanul lebecsüli az emberiség a művészet ezen formáját. Mert bizony a főzés ugyanolyan művészet, mint a versfaragás vagy a képfestés, ugyanúgy az érzékekre hat, mint bármilyen másik "magas művészet", sőt, az egyik legtökéletesebb "Gesamtkunstwerk", hiszen egyszerre hat a látásra, a szaglásra, az ízlelésre és a tapintatra is. Különben is, a nők többsége szerint a főzés férfias tevékenység, és kellően romantikus vonás tud lenni. Így hát a tapasztalt diák ismételten nem esik kétségbe, hanem előkapja a lábast, a vízforralót, a fakanalat, forralja a vizet, begyújtja a tűzhelyet és nekilát a... minek is?

Hát igen... mit is lehet csinálni némi rohadt zöldség (paradicsom és paprika), lejárt húsleveskocka, csokoládé és lekvár felhasználásával? Sajnos úgy tűnik, nem sokat. Persze az ember nem adja fel, és addig kutat a polcokon, amíg talál kellő alapanyagot a művészetéhez.

Így született meg tehát a következő étel receptje:

Hozzávalók

• 1 db. enyhén megrohadt tv–paprika
• 1 db. Heinz tomato ketchup (2006–os évjárat)
• 1 db. Globus családi mustár (még szavatossági időn belül!)
• Némi maradék Gyermelyi 4 tojásos csavartcsöves tészta (kb. 200–300 g)
• víz

Elkészítési javallat

Forraljuk fel a vizet, tegyük bele az előre kikészített csavaros tésztát. Amíg a tészta fő, próbáljunk meg nem elfeledkezni arról, hogy a tésztát néha megkeverjük, ellenkező esetben lehetetlen lesz levakarni az edény faláról az odafőtt darabkákat. Eközben – tesztelési célból – nyomjunk ki a mustárostubusból némi mustárt egy tányérra. Ha nem mustár, hanem valami gusztustalan váladék jön a tubusból, rázzuk fel a tubust, és próbáljuk újra. Ismételjük az eljárást, amíg megbízható mustár nem jön a tubusból. Ezután végezzük el ugyanezt a kalibrációs folyamatot a lejárt ketchuppal is.

Ha a tészta már kellően szétfőtt, vegyük le a tűzről, szűrjük le (ha az utasítás ellenére véletlenül mégis elfelejtettük kevergetni a tésztát, akkor vakarjuk le az edény faláról a szétfőtt tésztadarabokat), majd tegyük az egészet egy tányérba. Nyomjunk rá annyi ketchupot és mustárt, amennyit nem sajnálunk. Ezután tisztítsuk meg többé–kevésbé a paprikát az elrohadt területektől, és készítsük a tányér mellé. Fogyasztás során ne feledkezzünk majd el jó nagyokat harapni belőle, és ügyeljünk arra, hogy ha véletlenül mégis maradt benne rohadt rész, azt ne együk meg, mert nem lesz túl ízletes.

Figyelem! Túl sok mustár adagolása esetén számítsunk rá, hogy a mustár étkezés után egy darabig még marni fogja a gyomrunkat!

• A bajnok ráér a méhzöngést hallgatni és álmodni felőle.
• Ivan Iljics kinyújtózott és meghalt.
• Lentről halkan szüremlett föl a zongora, meg a hegedű hangja.
• Mint paplant húzom magamra a hajnalt: melegít.

• Hiába ismersz sokfajta zenét, egy jó DJ mindig tud olyan listát mutatni, ahol az előadók legnagyobb részét nem ismered
• Rivernek igaza van, ijesztő a sok haj
• Mindegyik hely, amelyik szerinted szar, tud rohadtul kellemes is lenni
• Jobb táncolni cipő nélkül
• Furcsa lehet haditudósítónak lenni. És érdekes és veszélyes

Volt egyszer Kanadában egy kis kertváros. Abban volt egy ház, annak volt egy gazdája, és őrizte egy kutya. Ez a kutya nagy szőrös dög volt, elkényelmesedett udvari öleb, de azért fiatal korához méltóan meg - meg kergette a postást, ahogy illik, de az utca legpimaszabb kandúrjával valahogy soha sehogy sem bírt. A kandúr ezt kihasználva rendszeresen dézsmálta a gazda csilis bab konzerv készletét, a kivéhedt ebre, rá se kellett hederítenie szinte, csupán annyira, hogy ne a földön járjon, hanem megmaradjon a fák és kerítések adta macskasztrádán. Szegény kutya hallotta, ahogy a konzerv tartalmát csámcsogva majszolták a cirmosok a kerítés mögött, evvel is bosszantva az amúgy hűséges házőrzőt.
Szégyellte magát a kutya meg nem is, de hát mit tehetett, a macskasztrádára nem tudott venni matricát, a házi kosztból arra nem futotta.
Egyszer történt hogy a legbátrabb kandúr egy langyos nyár végi délutánon egy faágról megszólította a kutyát:
- Heverészünk, heverészünk? – szólt oda pimaszul a kandúr.
A kutya csak mérgesen mordult egyet felfelé, de a macska csak nem hagyta abba.
- Milyen dolog az, hogy hagyod, hogy a gazdád éléskamrájából lopkodják a csilis babot, melyet az öreg Jones annyira szeret főleg munka után a rögbi meccset nézve, sörrel kisérve?
- Nincs pénzem matricára – felelt a kutya elkeseredetten.
- Jaaaj… hát annyi sincs benned, hogy felugorj ide, és tisztességesen megkergess? Látszik, hogy egy elhízott eb vagy, és még a hűtő legfelső polcáig sem tudsz felugrani.
- Tudod, macska úr, a kutyák nehezek és nem arra valók, hogy ugráljanak, mint a bolha a bundájuk közepébe.
- Jaaaj… hát ennyire nem tudsz erőt venni magadon, hogy fogyózzál és eddzél, hogy egyszer aztán tényleg magasra ugorj? Biztosan a fogaid is tompák ahhoz, hogy élve szétmarcangolj egy igazi macskát.
- Sajnos igaz ez is, de hát a gazdának nem telik kutyafogkefére, hogy rághassam és élezhessem vele rettentő szemfogaimat.
- És mondják, hogy egy postást sem kergettél még meg úgy, hogy elkapd, már az is fittyet hányva dobálja be a leveleket. Már az sem tisztel téged.
Kezdett erre a kutya begurulni, és röviden csak ennyit válaszolt:
- A kutyának nem kell elkapnia a postást, mert nem az a dolga.
De a macska csak nem bírta abbahagyni:
- És a gazdádat sem érdekli már, hogy a kocsmában falábúnak csúfolják! Inkább pasziánszozik a Windózon és oda sem figyel!!! HAHAHA!
Azonban a kutya ezt nem hagyhatta annyiban, nagyon szerette a gazdáját, hát leemelte a kutyaól bejárata fölé függesztett duplacsövű vadászpuskát, célzott, és fejbe lőtte az ágon heverésző pimaszkodó kandúrt, majd boldogan élt, míg el nem altatta az állatorvos.
Ha a macska nem pimaszkodott volna, akkor nem vadászbalesetben halt volna meg, hanem elütötte volna egy 100 mérföld per órával robogó kamion, ahogy az arrafelé minden tisztességes macskával történt.
Itt a vége fuss el véle.

Avagy Céltalan hajósnak nem kedvez a szél.

Rég írtam, cserébe most megkapjátok, hogy min töprengek. Igazából egy mondaton, ami az istennek sem jut eszembe. De majd úgyis előjön, s leírom... addig is a másik szál:

Találkoztam egy emberkével, akinek köszönhetően rájöttem a fontosságára annak, hogy "vállald föl önmagad". Senki egy szóval sem mondott semmi hasonlót, de nem is ez a fő, hanem a szintézis. Másnaptól ennek a jegyében éltem és olyan jó kis sikerélményeket gyűjtöttem. Majd volt egy koncert, ahol tükröződött az így nyert kristálytiszta víz és belenézve a tavacskába jött a vasorrú bába a mágnesviharban hangulat. Szóval mégsem annyira egyszerű ez. De így talán még szebb a siker. Ahogy azt Grizli mondaná, vagy itt is olvashatjátok Mottóként: If the road is easy, the destination is worthless.

Tehát hozom a formám. AishaKatyvaszGondolkodom... kaptok egy verset is hozzá. Petőfitől. Pedig tőle csak a felhők ciklust szeretem...

KI VAGYOK ÉN? NEM MONDOM MEG...
 	
Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének?
Legalább is felkötnének.

Nincs a fokos a kezemben,
Hogyha kéne verekednem;
Nyerges lovam messze legel,
Nem t'ok futni, ha futni kell.

Hogy is tudnék futni mostan?
Mikor a fejem televan;
Nem csak fejem, de szívem is -
A bor meg a leány hamis.

Ha elhagyom galambomat,
Kialuszom mámoromat,
S rajtam ütnek a hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki vagyok!

Pozson, 1843. május

Előre figyelmeztetem a kicsiket és nagyokat: ez nem lesz egy vidám történet. Nem lesz happy end, nagy tanulság; a jó nem nyeri el jutalmát, sem a gonosz a büntetését.

Történt pedig egy napon, hogy UPi (eleget téve szociális és baráti kötelezettségeinek) hazafelé tartott táltos biciklijén, a műegyetem rakparton, a műegyetem R épülete előtt. (Ez a Petőfi hídnál van.) Látta pedig eközben, hogy hazatértét a Gonosz erői akadályozni igyekeznek maguk ordenáré módján; ezúttal az akadályozás egy, a bicikliúton parkoló taxiban öltött testet. UPi, nem lévén HarcosBiciklista, ezt úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy megpróbálta hű kétkerekűjét a taxi mellett elkormányozni, ezt azonban akadályozta egy másik – kissé kevésbé szabálytalanul parkoló – személygépjármű.

Sajnos, UPi igyekezetét a körülmények megakadályozták, ezért a kormányrúddal megkapta a taxi oldalát. "Kopp", mondta erre a taxi oldala méltatlankodva. UPinak ugyan szíve szakadt a taxiért, de bánata nem volt elegendően nagy, hogy megálljon megvígasztalni. Ellenben a taxis, aki kocsija bánatában bennsőségesebben osztozott, kipenderült járgányából. A taxis száját pedig panasz és bánat hagyta el vaskos felhőkben a kár miatt, amit ő okozott magamagának. UPi, aki a taxissal még kevésbé szimpatizált, mint annak ormótlan járművével, szintén vaskos szófelhőket bocsájtott a levegőbe, miközben egyenletes tempóban tovahaladt.

Ez így rendben is lett volna, mert Budapest városában ez a szokás.

Röpke 500 méter megtételével később, a Szabadság híd előtt, UPi arra lett figyelmes, hogy az úton mellette befékez egy ismerős kinézetű gépjármű, és belőle idomtalan emberpéldány pattan ki. Az emberpéldány pedig UPit szóban arra bíztatta, hogy vele mielőbb személyes kontaktusba keveredjen. UPi, aki az illetőt nem találta elegendően szimpatikusnak, és egyébként is aznap már nem volt kedve túl sok ember nyűgét vállára venni, azt tette, amit ilyenkor logikus tenni.

Lement a lépcsőn az alsó rakpartra.

Ez több szempontból is jó ötletnek tűnt neki akkor és ott. Egyrészt, ha a rosszkedvű taxis követni akarja, azt csak gyalog tehette volna meg, hacsak nem hajt le a lépcsőn már egyébként is viharvert járgányával. Másrészt, mivel az alsó rakpart ezen szakasza a metróépítés miatt el volt kerítve a forgalom elől, ezért vidáman birtokba vehette az egész úttestnek azon részét, ami épp nem volt feltúrva. (Ez mindig szívet melengető élmény számára.) Harmadrészt, ez lehetővé tette számára, hogy a taxist vidám nevetésével hangolja jobb kedvre.

Annyira megtetszett UPinak a vidám magányos kerekezés a kihalt alsó rakparton, hogy a Szabadság híd utáni lépcsőn nem ment fel a bicikliútra, hanem tovább haladt az Erzsébet híd irányába, ahol a forgalmat visszaterelik az alsó rakpartra. Ez is jó tervnek tűnt. Összesen másfél kilómétert tehetett meg így, egyes egyedül.

Nem sokkal az előtt, hogy UPi elérte volna az Erzsébet hídon túl a terelő pontot, arra lett figyelmes, hogy egy gépjármű (a közlekedés-szabályzat erre vonatkozó tilalmai ellenére), előtte éles kanyarral ráhajt az alsó rakpartra, és a lezárt rész felé veszi az irányt. A gépjármű ismerős volt már UPi számára, és egyenesen felé tartott.

UPi kellemetlen helyzetben találta magát ezen a ponton. Visszafordulnia nem akarózott, mert egy kilómétert megtenni biztonságot jelentő lépcső nélkül, hátában a bőszült taxissal, nem volt vonzó lehetőség. A megállás sem tűnt igazán jó megoldásnak, mert azáltal manőverező képessége túlzott csorbát szenvedett volna. Az egyetlen lehetőség, ami UPi számára maradt, az volt, hogy az út közepén maradva tovább halad előre a taxis irányában. A taxis ugyanígy járt el.

UPinak azonban nem lett volna ínyére frontálisan ütközni, mert félő volt, hogy a taxi karosszériájában így kevesebb kár keletkezik, mint őbenne. Pár méterrel a találkozás előtt elkanyarodott hát kissé balra, majd (miután a taxis igyekezett utánozni a manővert) jobbról kikerülte a végzetes karambolt. A taxinak, nem lévén túl jól manőverező jármű, nem sikerült idejében követnie az eseményeket. Ezen kívül a szűk alsó rakparton értékes másodpercei teltek el azzal, hogy meg tudjon fordulni. Ezt az időt UPi arra használta fel, hogy a terelőn át visszatérjen a bicikliútra.

Újsütetű ismerőse még megkísérelte ugyan a villamos sínek mentén követni, de erről egy zord 19-es lebeszélte.

Így fejeződött be az UPi vs Taxis rege. Jó éjszakát gyerekek.

Tudom, hogy nem ez a legjobb helye ennek a postnak, de ennél alkalmasabbat most nem találtam ki.

Szóval: Június 17-én FireFox D–Day lesz! Mindannyian letöltjük egyszerre az új FireFox–t, és ezzel megmutatjuk, hogy.

Lásd még: http://www.spreadfirefox.com/en-US/worldrecord/

A hétvégén voltunk evezőstúrán az Ipolyon.

Nagyon szép időnk volt; kb 30 fok, napsütés, ilyen túrához jobbat nem is kívánhat az ember. A víz is kellemes hőfokú volt, a táv nem volt megerőltető, és csodaszép tájakon jártunk. Szerintem mindenki jól érezte magát (Virág, BNC és Ulmar bólintására várok itt).

Az út egyik sajátságos vonulata volt az első nap vége, amikor ránkalkonyult a vizen. Olyan zoologiai élményben lett részünk, ami nem szerepelt az eredeti túratervben, vagyis mintegy bónusz ráadásnak tekinthetnők. Történt pedig az, hogy egy új és emlékezetes rovarfajjal találkoztunk.

Az új rovarfajtát Heavy Metál szúnyognak (culiseta metallum gravis) nevezem el. Kinézetre mint egy szteroidon nőtt muslica, olyan 7 milliméteres lehet. Ezen kívül a következő ismertetőjelekkel rendelkezik:

• Először is rajzik. Nem kettő-három jön, hanem ezer.
• A második lépésben rádszáll.
  (Kitérő: Miért kell minden rusnya rovarnak rámszállnia? Mi vagyon én, leszállópálya? Én talán rászálltam egyre is valaha? De most komolyan...)
• A leszállást nem csinálja olyan ügyesen, mint a standard szúnyog, mert egyből észreveszed.
• Főleg azért veszed észre, mert egyből beléd is vágja a szívókáját.
• Ez fáj.
• Ezen a ponton lesújtasz rá (már csak ugye elvből is), aminek hatása egy jókora véres paca.
• A csípés helye tüstént elkezd ordenáré kráterré alakulni, ami napokkal később sem veszít alakjából, valamint immunis a fenistilre.
• És, végül a legszebb: 36 órával később olyan allergiás reakciót vált ki, hogy magad is meglepődsz, mennyire gyorsan kötöttél ki a 24 órás orvosi ügyeleten.

Szóval ez történt; találkoztam az első rovarfajjal, aminek a csípésére allergiás vagyok. Úgy bedagadt tőle a lábam, amit még nem pipáltam. Nem bírtam rá cipőt húzni. Az ügyeleten a doki csóválta a fejét (szerintem nem hitte el a szlovák import rovar történetét), aztán sietve beadott egy injekciót és felírt némi gyógyszert, amit azóta is szorgosan szedek.

A dolog itt tart most is. Igyekszem felpolcolva tartani a lábam. Lázam már nincs. A csípések bíbor színben tündökölnek.

Kurva természet!