Szkeccs...

Belgiumot nem véletlenül hívják Belgiumnak. Hogy a szkítológusok logikáját kövessem, a Belgium alak a korábbi Balgiumból alakult ki, mely az itt lakó népre, leginkább az itt élők intellektuális képességeire utal.

Hogy a dolgok közepébe vágjak: utazunk az autópályán Antwerpenből Brugge-be. Rég elhagytunk mindent, legalább 20-30 km óta semmi nincs az úton, csak a tömött kocsisor, illetve az autópálya unalma. Egyszer csak mi jön szembe? Na mi? Piros lámpa! Az autópálya közepén! Persze ugyanarra a póznára, amin a lámpa is áll, ki van téve bölcsen az autópálya végét jelző tábla, majd a kereszteződés után azonnal újra kirakva az autópálya-tábla. Ilyen hely ez a Belgium.

Brüsszelben kocsikázunk gyanútlanul a kétszer két sávos Rue de la Loi-n. Minden simán megy, amíg egyszer csak a kereszteződés túloldalán mit pillantok meg? Egy apró behajtani tilos táblát! Úgy ám, a következő pillanatban azon veszem észre magam, hogy ugyanazon a négy sávon már szembe jönnek velem az autók. Padlófék, elakadásjelző kitesz, tolatásba betesz. Hoppá! Úgy tűnik, nem csak nekem hiányzott a nagy kék tábla, ami előre figyelmeztetett volna a forgalmi helyzet változására, mert a mögöttem jövő két kocsi már a padlóféknél+vészvillogó kombónál veszettül dudálni kezd, a tolatófények megjelenésekor meg elsőre megpróbálnak kikerülni. Aztán valószínűleg meglátták ők is az ominózus behajtani tilost, és már mennek is el mögülem, juhé, mehetek én is dolgomra. A szembe jövők pedig egyáltalán nem voltak meglepve, szóval úgy látszik, messze nem én voltam az első ilyen.

Belgiumban a legmagasabb az egy főre eső halálos közúti balesetek száma az EU15-ben. Na vajon miért?...

De az élet más területein sem sokkal jobbak. Az egyik boltban az eladó először fordított irányban húzta le (illetve "tolta fel") a bankkártyámat, utána megfordította (vagyis a mágnescsík a levegőben, a tiszta műanyag a leolvasónál), végül közölte, hogy "sajnáljuk, de nem tudjuk elfogadni a kártyáját". Egy másik helyen egy egyszerű Maestro kártyát 3-4 ember nézett végig, hogy vajon el tudják-e fogadni, majd közölték, hogy fogalmuk sincs, inkább fizessek készpénzzel. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy esetleg megpróbálja használni a dolgot. A brüsszeli szépművészeti múzeumban pedig a jegypénztárban csodálkoztak egy hatalmasat, hogy turista létemre nem rendelkezem állandó lakcímmel Belgiumban...

Ami pedig a vallon vendéglátóipart illeti... Brüsszelben az üres kávézóban szóltak rá a mellettünk ülő (szerintem német) házaspárra, hogy ne foglaljanak két asztalt (így ugye mindkettő kilátott az ablakon a főtérre), hanem üljenek rendesen egy asztalhoz. Rochefortban pedig nagyjából annyi időbe telt kihozni a sörlapot, felvenni a rendelést és kihozni a sört (természetesen nem azt, mint amit rendeltünk), mint amennyi idő alatt a szomszéd asztalnál ülő öt fős társaság megrendelt egy többfogásos vacsorát, megették, majd fizetés után távoztak.

A flamandok ilyen szempontból mondjuk rendben vannak. Sőt, ott beszélnek angolul (mármint nem csak értenek, hanem válaszolnak is), és néha egész segítőkészek. Bár az kicsit meglepett, hogy flandriában a számlával nem várják meg, amíg kéred, hanem amint leadtad a rendelést, az első sörrel már hozzák is.

Végül egy fontos tanulság. Sem Hollandiában, sem Belgiumban nem szabad kávét kérni. Még ha ingyen adják, akkor sem. Habár a Lonely Planet szerint Hollandiában isszák a legtöbb kávét Európában (valami évi fejenkénti 140 literre emlékszem, de lehet, hogy rossz a memóriám), az, amit kihoznak, gyakorlatilag némi barna festékanyaggal higított mosogatólé. Még a tejhab is erre rímel, ami a tetején van, mivel színre is, állagra is inkább hasonlít a mosogatószivacson képződő habra, mint arra a krémszerű dologra, amit az olaszok a cappucino tetejére pakolnak...

Itt egy mai napi hír:

http://index.hu/gazdasag/magyar/2009/07/23/az_asz-nak_a_14._havi_ber_is_kell/

Maga a hír nem olyan érdekes, sőt, unalmas. Hogy egy apró joghézag miatt a számvevőknek járni fog a 13. és a 14. havi bér is. Ez van, ezért még nem ragadok tollat, legyen ez az ÁSZ és a kormány dolga. Amin viszont kicsit elszörnyedtem (nem biztos, hogy ez a jó szó rá), az a cikk utolsó előtti bekezdése. Miszerint a Pénzügyminisztérium arra, hogy most mégis mi van, azt válaszolta, hogy "az ÁSZ-illetményről egyeztetések folynak, a tárcánál tisztában vannak vele, mit ír elő a törvény, de azzal is, hogy az ország helyzete most mit bír el."

Hm........

Namost lehet, hogy én tévedek, de nem pont ez szokott a fő morális érv lenni az adócsalóknál? "Tudom, mit ír elő a törvény, de azt is, hogy a cégem helyzete mit bír el"... És mielőtt még bárki azt mondja, hogy a kettő között nem lehet egyenlőségjelet tenni, igenis nagyon sok olyan vállalkozás működik ma Magyarországon, akik ha tényleg betartják az utolsó betűig az adótörvényeket, akkor tényleg rövid úton csődbe mennének. Ami természetesen egy pillanatig sem teszi megengedhetővé az adócsalást, legalábbis szerintem nincs az a morális érv, ami legalizálná a lopást.

Milyen ország az, ahol egy minisztérium hivatalos álláspontja morális alapon próbálja megvédeni a törvények áthágását???...

Most olyat fogok mondani, ami valószínűleg egyeseknek rég egyértelmű, mások meg lehet, hogy soha életükben nem jönnek rá, akármennyit is törik magukat.

Az emberek valamiért azt hiszik, hogy a tanulni legjobban a jó iskolában és a jó tanártól lehet. Vannak, akik nagyon, nagyon sok pénzt és energiát áldoznak arra, hogy jó iskolába kerülhessenek, és ott a "megfelelő" emberektől tanulhassanak.

A jó iskola általában – főleg egyetemek esetén – külföldön van. Ez attól függően, hogy milyen szakterületről van szó, lehet a tengerentúl, vagy Nyugat-Európa valamelyik patinás egyeteme. Az emberekben valahogy beleivódik, hogy ha egy ilyen elit-iskolában tanulnak, akkor attól ők maguk is okosak lesznek. Általában magától értetődő, hogy a hőn áhított tudás megszerzésének legfontosabb feltétele, hogy az ember kiköltözzön és bekerüljön ezen elit-intézmények valamelyikébe.

Ez egy nagy tévedés. A jó iskolában nem lehet többet, vagy jobban megtanulni. Ott csak könnyebben, ebből adódóan gyorsabban lehet ugyanazt megtanulni. És persze számos olyan kapcsolatot lehet szerezni, ami a későbbiekben nagyon is hasznos lehet. Ezek azok a vonások, amik igazán vonzóvá tesznek egy külföldi, világszínvonalú egyetemet. Nem a tanulás lehetősége.

Mert igazán tanulni csak egyetlen helyről lehet: belülről.

Szóval tegnap taknyoltam egyet biciklivel. A rövid hír után következzenek a részletek.

Szerintem mindenki, aki belefog abba, hogy rendszeresen bringázik a városban, az – tudatosan, vagy tudat alatt – bevállalja azt, hogy esni fog. Lehet, hogy 2 hét múlva, lehet, hogy 20 év múlva, de esés lesz a vége, annyi szent. Számomra ez az idő most jött el.

A történet nagyjából annyi, hogy a Kálvin térnél a metró építés miatt az egyik sávot keresztül terelik a síneken. Ez eddig oké is lenne. Ami nem oké az az, hogyha eső után a sínek csúsznak mint a veszedelem, és ennek ellenére az elbizakodott biciklista gyorsan és rossz szögben közelíti meg őket. Ezt a sínek ugyanis azzal bosszulják meg, hogy a bringát egy pillanat alatt kikapják alóla, emberünket meg ilyenkor a gravitáció bemutatja az aszfaltnak személyesen. Ez történt velem is.

Az ilyenkor lehetséges kimenetelek közül a legenyhébb forgatókönyv szerint alakultak a dolgok: nem tört el semmim, nem ütöttek el, sőt: még a biciklim se ment tropára. Három járókelő azonnal lerohant segítségnyújtási szándékkal, sőt: még egy autós is megállt megkérdezni, hogy kell-e valami. Akkor még azt hittem, hogy nem, és 1 perc után, a fájdalom enyhültével, továbbindultam.

Az Asztóriánál aztán észrevettem, hogy vérzik a karom, rá 2 perccel pedig eleredt az eső.

Sáros seb + esővíz = nem jó buli!!

Otthon még alkohollal próbáltam tisztogatni a sérüléseimat, (a jobb karomon kívül még a jobb térdemen is volt), aztán rájöttem hogy ez így házilag esélytelen. Második próbálkozásra találtam egy olyan ügyeletet, ahol volt sebészet is. Anyám jött velem. Az éjszakai sebészet egyébként oltári jó buli lehet: volt ott egy fazon, akinek vadászgörény harapta át az ujját, egy másik biciklista, akinek egy harmadik ment neki, valamint egy hullarészeg fickó, aki alkohol által indukált baleset áldozata lett. Kb 2 óra után végeztek velem; a végén még betámolygott egy fickó, aki a hátát markolta, amin egy vérző szúrt seb volt. Buli, én mondom.

A tanulság: nem szabad elbízni magam, és kell védőfelszerelés is. Az évek alatt láthatóan sikerült megtanulnom rendesen esni: nem támasztottam le tenyérrel (biztos csuklótörés lett volna), jól tompítottam (ami persze nem segít azon, hogy közben felmosom a Múzeum kőrutat), nem vertem be a fejem, könyököm, bordám, stb. Összességében olcsón megúsztam az egészet.

Viszont ezzel a nyaralásnak most vége. Jövő héten megyek vissza melózni.

A hologramot, csakúgy, mint a 3D-mozit, mindenki ismeri, vagy legalábbis el tudja képzelni. A lényeg, hogy úgy jelenítenek meg egy képet, hogy azt valódi térbelinek érzékeljük, ne csak a perspektíva törvényeit követve, egy "pszeudo-térbeli" képet lássunk, hanem tényleg úgy észleljük, hogy az adott valaminek tényleg van egy mélysége.

A hangtechnikában a hologram egy megoldatlan probléma. Ugyan léteznek olyan rendszerek, amelyek többé-kevésbé térbelivé tudják tenni a hangot (a legegyszerűbb ilyen a két csatornás – ismertebb nevén sztereó – rendszer, de mondjuk egy 7.1-es surround rendszer sem akkora dolog ma már), de ezek távol állnak a valódi térbeli hangzástól (pl. azért, mert pontosan lehet hallani, hogy melyik hangfalból/hangfalakból jön a hang). Jelenleg a legígéretesebb irányzat e téren a hullámtér–szintézis (WFS = WaveField Synthesis). Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy termet körberaknak hangfalakkal, és pontosan kikeverik azt a hullámteret, ami a termen belül létrejönne, ha valódi hangforrásoktól származna az adott hang.

A módszerrel alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy igazán tiszta szintézist az ember csak akkor várhat, ha a "virtuális hangforrás" a termen kívül van, ugyanis a termen belüli hangforrások esetén a hallgatók a forrás és egyes hangfalak közé kerülnek, vagyis kicsit torz lesz a hangkép. A másik probléma, hogy egy ilyen rendszert felépíteni (ha más nem, a hangfalak hatalmas száma miatt) iszonyatosan sokba kerül.

Az utóbbi limit az, ami miatt ilyen rendszer csak kevés helyen létezik, és ahol egyáltalán belefognak egy ilyen rendszer felépítésébe, ott is csak kompromisszumok árán és egy sor kisebb-nagyobb technikai trükk segítségével valósítják meg a dolgot. Mivel térbeli hullámszintézisről van szó, hatalmas gondossággal választják meg, hogy pontosan hova kerüljenek a hangfalak, milyen legyen a terem falának a visszaverőképessége, milyen legyen egyáltalán a terem geometriája, magassága stb. Például pár évvel ezelőtt, amikor a grazi egyetem kísérleti stúdióját látogattam meg, a fő problémája a rendszernek az volt, hogy szinte tökéletes (emberi fül számára mindenképp tökéletes) térbeli pozícionálást értek el (ha becsuktam a szemem, szinte meg tudtam volna érinteni azt az embert, akinek a lépéseit szimulálták a demóban), de csak egy nagyjából 4-5 méter sugarú körben (azon kívül is nagyon jó volt a pozícionálás, de ott már azért némi odafigyeléssel ki lehetett hallani egy-egy hangfalat). Ennek eléréséhez "csak" nagyjából 160 hangfalat használtak fel, ezek közül 24 nagyhangfal volt, a többi egyszerű minihifi-hangfal. Az eredmény persze lenyűgözött, és persze azóta szerettem volna eljutni Európa legnagyobb hullámtér-szintézises koncerttermébe.

Ez a vágyam tegnap teljesült. Bár ne történt volna.

A legnagyobb európai WFS termet a berlini műegyetem építette. A kísérleti stúdióban (ami kisebb, mint a nappalink), 128 hangfal van, sajnos nem teljesen körbe, hanem csak elöl és hátul (az oldalsó hangfalak a földön hevertek, gondolom, még beszerelésre vártak). Itt egy rövid bemutató alatt megállapítottuk, hogy hát igen, azért az oldalsó hangfalak hiánya erősen érezhető, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy nem baj, a nagyterem kész van, ott majd biztos minden működni fog, és különben sem üvegablakok lesznek, hanem valami jó kis hangszigetelt cuccos.

Ezután jött az a böszmeség, amit még Magyarország is megirigyelhetne.

(Tudni kell, hogy a rendszer nagyjából félmillió Euróba került, amikor pár éve felépítették. Azoknak, akik nem tudják elképzelni, hogy ez mennyi pénz, tippem szerint egész Magyarországon 5 év alatt összesen nem költöttek ennyi pénzt kísérleti elektronikus zenére (lehet, hogy az 5 év helyett talán 10et is írhattam volna). De ez még európai viszonylatban is iszonyatosan soknak számít ezen a téren, nem véletlen, hogy elvétve akad egy-két intézet, akik egyáltalán megengedhetik maguknak egy ilyen jellegű stúdió & koncertterem felépítését és üzemeltetését. Összesen nagyjából 8.000 (!) hangfal van felszerelve körbe a teremben (lehet, hogy félreértettem, és "csak" négyezer), a rendszert 16 számítógép szolgálja ki és én meg nem tudom mondani, hogy hány sokcsatornás hangkártya. Ezek voltak azok az adatok, amiket már az előtt tudtam, hogy megérkeztünk volna a helyszínre.)

Szóval mindenféle várakozásokkal átmentünk a nagyterembe. Az első gyanús jel akkor jött, amikor bementünk egy hatalmas, TU Berlin-es épületbe, ahol nyüzsögtek a diákok, meg büfé jobbra, meg ilyenek. A következő gyanús jel az volt, amikor elértük az ajtót, amin mindenféle hirdetmények voltak meg ilyesmi. Utána beléptünk a terembe...

...ami egy szabályos egyetemi tanterem volt!!! Tessék elképzelni bármelyik nagyelőadót az ELTE déli tömbjének a földszintjén, vagy a BME K épületben! Szabályos egyetemi padok, katedra, tábla (!!!), 20 fokban emelkedő padsorok egymás mögött a terem végéig, és a szokásos 20-30 méteres belmagasság, szép, fehérre meszelt fallal... A hangfalak körbe a falon, ahogy kell, csakhogy mivel nem sík teremről volt szó, ezért az egész hangfalrendszer ferde síkban lett felszerelve. Visszhangnyelők sehol, ellenben egy hatalmas, tökéletesen sík tábla a katedra elé a falra szerelve (ennél jobb visszhangot kevés tereptárgy csinálhatna)... A hangfalakból jövő hang persze teljesen torz, a bemutató alatt közlik, hogy 3 kHz fölött általában az összes hang torzul a rendszerükön. De ami a legszebb, hogy mivel a terem alapfunkcióját tekintve nagyelőadó, ezért sem kutatást, sem zenei produkciókat nem igazán tudnak végezni benne, hiszen a termet többnyire lefoglalják az előadások (megkérdeztük, jelenleg konkrétan senki nem használja a termet, sem zenei/akusztikai kutatás, sem zenei produkció nem zajlik benne).

Az igazi kegyelemdöfés azonban az volt, amikor mutattak egy demó-darabot. Ugyanis tisztán lehetett hallani, ahogy a hangok körbemennek a hangfalakon! Ráadásul mivel a hangok többsége torz volt, ezért zeneileg is kifejezetten zavart a rendszert hallgatni. Gyakorlatilag egy mezei 24 csatornás stúdióból is nagyságrendekkel többet lehet kihozni, mint amit Berlinben hallottunk.

Mire elhagytuk a helyet, már szállingóztak be a következő előadásra...