szikla vagy mesés
szivárvány? eszem oda,
szivem ostoba.

A felnövésnek több jele is van. Az egyik, amikor az embernek csókolommal köszönnek. Ugye. Vagy például amikor már nem neki mondják a vén banyák a buszon a "mert ezek a mai fiatalok" szlogeneket. Vagy amikor már nem kell felárat fizetni az autókölcsönzőnek.

A felnövés egy másik egyértelmű jele, amikor először számlát kérnek valakitől.

Ami nem is olyan egyszerű. Mert az egy dolog, hogy ehhez számlatömb kell, de ráadásul kiderül előbb-utóbb, hogy nem elég, ha az embernek van egy adóazonosító jele, még adószám, sőt, úgynevezett közösségi adószám is kell ilyenkor (azt persze nem értem, hogy miért nem lehet egyetlen – vagy maximum kettő, a nemzetközi ügyek esetére – azonosító alatt megoldani az egészet, de ahhoz nem kell felnőni, hogy az ember letegyen arról, hogy értelmet keressen a bürokráciában). Szóval ilyenkor mit tesz az ember. Elmegy a megfelelő helyre.

Az első utam egy kerületi APEH irodába vezetett, ahol nagyon barátságosan előbb megkérdezték, hogy "mit akar?", majd persze megmondták, hogy a kerületi irodák ilyesmivel nem foglalkoznak (persze nem értem, hogy ha már egy adószám kiadása is meghaladja egy kerületi iroda hatáskörét, akkor mire van az egész), szóval irány a központi ügyfélszolgálat (ebből négy van Budapesten).

A központi ügyfélszolgálat viszont... Hát, nem is tudom. Az első, ami feltűnt, hogy bemegyek, és az emberek úgy ülnek ott bent, mintha legalábbis a siralomházban lennének. Néhány ember a sarokban valami ablakhoz sorban áll, mindenki mormog maga elé valamit (a kedvencem az "Ezek a bankok, tolvaj rohadt banda az egész!" volt), az ablakhoz jutó éppen aktuális valaki pedig korra, nemre és kedvenc színre való tekintet nélkül előbb-utóbb kiabál.

Odaérek, elmondom, mit akarok. Nincs olyan formanyomtatvány. Mármint van, de pillanatnyilag nincs. Keresgélés. Ja, hogy olyan formanyomtatvány? Ahhoz előbb ezt a másik formanyomtatványt kell kitölteni. Vagyis várjon... Ja, az is elfogyott. Nem baj, gyorsan fénymásolok egyet... Meg is vagyunk. Töltse ki, húzzon egy számot, utána jöjjön vissza, töltse ki a másikat, húzzon egy számot megint...

Idézem a formanyomtatványt, amit kitöltettek velem:

Satöbbi (segédlet – amire amúgy a nyomtatvány több ponton is hivatkozott – persze sehol). Szóval ültem fölötte egy darabig, aztán találomra bekarikázgattam ezt-azt. Meg ami nem tetszett, azt üresen hagytam (utána persze az ügyintéző második megnyilvánulása az volt, hogy "De hát ezt ki kellett volna tölteni!!! Miért nincs kitöltve???" – az elsőt majd kicsit később írom). Ja, persze tollam nem volt. A pultnál, amikor tollat kértem, úgy nézett rám az adminisztrátor, mintha legalábbis éppen le akartam volna nyomni egy élő békát a torkán, és a hozzájárulását kértem volna ehhez. Úgyhogy a többi ott várakozótól kértem tollat. A negyedik, akivel próbálkoztam, adott is...

És persze ez után (két órával) jött el a nap fénypontja: az ügyintéző színe elé járulhattam. Személyesen fogadott!!! Mégpedig a következő mondattal: "Hogy magának meg milyen jó kedve van!...", úgyhogy gyorsan elkezdtem szabadkozni, hogy ne haragudjon miatta, de nem jutott rá időm, mert a második mondattal (lásd fentebb) közbevágott.

Aztán töltögettük unottan a papírokat, meg ilyenek. (Ja, nem volt nálam az adóazonosító jelem, gondoltam, az APEHnél már tán csak tudni fogják az adóazonosító jelemet, elvégre a bankszámlaszámomat sem tudom fejből – na jó, ez nem teljesen igaz, nem mindet tudom fejből – hát, amikor mondtam neki, hogy van személyim, és odaadtam neki, olyan fejet vágott, mintha ufót látna. Döbbent, néma, legalább 5 másodperces szünet után meg is kérdezte, hogy "Akkor most keressem ki magának?!...")

De azért végül, a több, mint 10 perces papírmunka után sikerült neki egy kis örömet okoznom (abból gondolom, hogy először láttam mosolyt a velem szemben ülő cca. 25 – max. 30 – éves lány arcán). Ez akkor következett be, amikor megkérdeztem, hogy "És akkor ez után be kell majd fizetnem a 18 százalék eszjéát, és semmi többet, ugye?" "Igen.", jött az unott válasz, majd szinte rögtön felcsillant a szeme: "Illetve várjon csak, mégsem. Plusz 11 százalék EHA! :-)"

Egyszer idéztem az Apocalypse-on a Minden héten háború c. filmből, miszerint a férfi legnagyobb pillanata ha kidolgozza magát és jól elfárad, úgy dől el mint egy zsák. Ez ma is állja a helyét.

Tegnap este boxoltunk a Szoborkertben, s mire hazaértem a csuklóm mint a rongy lógott. Fájt is mint a veszedelem. Eredetileg rendet akartam vágni a lakásban, de aztán a kimerületségemre tekintettel, kifejezetten alkalmatlannak nyilvánítottam az időpontot. Szerencsére a zuhanyzóm úgy van kialakítva, hogy ott a sarokman kényelmesen le lehet ülni, és hagyni, hogy a víz hulljon a fejemre. Amugy is a kk-ban átalánydíjas a vizhasználat, hát nem tök mindegy nekem, hogy mennyi vizet pazarlok? Nem érdekel a fenntartható fejlődés, se a környezetgazdaságtan, csak a tisztulás és a kicsi kényelmem számít; önző köcsög vagyok, és szeretek sokáig a zuhany alatt ücsörögni.

Ahogy lassan átmogattam a csuklómat rá kellett jönnöm életem során sokadjára, hogy van bennem némi mazochizmus. Egyszerűen soha de soha nem volt teljesebb érzés bennem, mint akkor, amikor kemény hajtás végén megpihenek. Például hazamegyek edzésről és fájlalom a a csuklómat és a térdemet (szerintem két éve porckopás miatt fáj, csak se pénzem se időm mincsen orvosokra, és a térddokik 70 százaléka egy kókler. Erről tanuskodik megannyi műhibával véget ért műtét. Sajnos tendencia, hogy az ügyes orvosok meg elmennek az országból.) Olyankor jól esett az edzés. Olyan nagy örömmel írom ezt le, de a kétely, örök utitársam ott héderel a bal vállamon, és lendületből ad egy schallert. Felülvizsgálom.

Az a schaller az Őr Dögtől felébreszt, és a kellemes emlék íze lassan tova. A barna öves vizsgám jut eszembe, amikor mindennek a végén a tóban ücsörögtem, és bár egy csapat voltunk, de talán soha nem éreztem magam magányosabbnak, mint abban a pillanatban. Életem egyik legnagyobb csatája végén csupán a hamu ízét éreztem a számban. Egy korszak végét, és ott álltam valami más kapujában. Érzések vágyak célok nélkül. Van egy pont, amin túl nincs dicsőség, nincs jó érzés a csata végén. És beszélhetünk mindenféle küzdelemről és csatáról, de igazából semmit nem tudunk ahhoz, képest, amit a legvadabb háborúkat megélő emberek megéltek. Csak azért megyek bele mindebbe, hogy megértsem azt az érzést, ami abból, születik, hogy a határaimon túl járok újra meg újra. Talán megértem azokat, akik túlélték az elviselhetetlent.

Az Őr Dög elégedetten dől hátra.

Érdekes, hogy az ember minden hibájából sem tanul, kooperáció helyett egymás ellen dolgozunk önzősködünk, eltaposunk. Mindenki jogokat akar kötelezettségek nélkül, és ez pontosan arra a nevetséges helyzetre utal, amikor valaki a TV előtt akar megerősödni. A növekedés garantált persze, de nem az ütemezett terv szerinti. Ergo a nehezebb út vezet előbbre, s szentbizony, hogy lehetne az enyém könnyebb, de mégsem. Mondjuk nem alkuszok meg azokkal akik ellenem hajóznak. Lélekben rádobok egy Bibliát a nagy könyvégetős kupacra, s hagyom hagy melegedjek meg. Lehet, hogy csodálatosan összegyűjtött könyvek, de már akkora a káosz, annyira nem értjük az alapokat, hogy bizony vissza kell menni a gyökerekhez. Maradok tehát kétkedő, elmebeteg, családtagadó.

... és ahogy az egérét nyúlok, mintha kés szaladna át a kézcsontjaim között nyilal belém, hogy túl sokat agyalok. Eleresztettem, hogy hagy szaladjanak gondolataim, és ... igazából nem változott semmi. A kis abérletemben a bőrfotelban heverek hátradőlve, lábam fent egy hokedlin. Dawn of War-ozni kellene. Attól elfáradok és megnyugodok. Ha van mi lekösse a figyelmemet, elcsitul a zaj odabent, vagy akár persze tanulhatnék is... van kb 114 secundumom, hogy eldöntsem.

Bekapcsolom a gépem.

Most találtam a következő AKCIÓS ajánlatot az eBoltban:

No comment...

by Charles Bukowski

from my bed
I watch
3 birds
on a telephone
wire.
one flies
off.
then
another.
one is left,
then
it too
is gone.
my typewriter is
tombstone
still.
and I am
reduced to bird
watching.
just thought I'd
let you
know,
fucker.

Az öndokumentáló kód jó dolog. Lássuk csak, mit talált ma UPi:

    /// <summary>
    /// The SPSException that is thrown when the 
    /// password is invalid.
    /// </summary>
    /// <remarks>
    /// Detailed description for SPSExInvalidPassword.
    /// </remarks>
    [Serializable()]
    public class SPSExPasswordExpired : SPSException
    {
        […]

Kicsivel később:

    /// <summary>
    /// Initializes a new instance of the 
    /// SPSExInvalidPassword class.
    /// </summary>
    public SPSExPasswordExpired()
    {                                                     
        if (SPSTrace.T) SPSTrace.writeFunctionBegin(
            string.Format("->SPSExPasswordExpired.SPSExPasswordExpired()" ));
    }     

Na ennyit az öndokumentáló kódról.

Edgar Allan Poe

      In visions of the dark night
        I have dreamed of joy departed-
      But a waking dream of life and light
        Hath left me broken-hearted.

      Ah! what is not a dream by day
        To him whose eyes are cast
      On things around him with a ray
        Turned back upon the past?

      That holy dream- that holy dream,
        While all the world were chiding,
      Hath cheered me as a lovely beam
        A lonely spirit guiding.

      What though that light, thro' storm and night,
        So trembled from afar-
      What could there be more purely bright
        In Truth's day-star?

Ma fehérlovas szőke herceghez méltóan teljesítettem a királykisasszony egyik kívánságát a százmilliárd közül. Ugyebár amikor összejöttünk (immáron 9 éve és 2 napja), már akkor felmerült, hogy ha egy bizonyos ember csinál egy bizonyos dolgot, akkor én ugye szintén csinálni fogok egy bizonyos emberrel egy bizonyos dolgot. Mielőtt még bárki bármire gondolna, erről volt szó:

Én meg persze már 9 éve is pontosan tudtam, hogy a hosszú kapcsolat (egyik) titka a sűrű bólogatás.

Utána teltek-múltak az évek, és persze nem történt semmi előrelépés. Loreena csak nem akart jönni. De nemhogy ide nem, hanem úgy általában valahogy egész Európában nem nagyon járt az elmúlt 9 évben. Aztán egy teljesen átlagos, április végi napon, a totális véletlennek köszönhetően megtudtam, hogy Budapestre jön.

Ez már csak azért is hatalmas mázli volt, mert pár nappal az után, hogy megvettem a jegyeinket, az összes jegy elkelt, és nem is láttam több plakátot az egész városban. Szóval tényleg piszok mázlim volt. De azért semmi sincs ingyen.

A mázli mellé például nekünk az eső jutott. Valahogy hősnőnknek sikerült kikapnia azt a napot, amikor reggeltől estig dézsából öntenek. Konkrétan, amíg eljutottunk a helyszínre, gyakorlatilag alsóneműig szétáztunk. De nem is ez fájt volna a legjobban. Még otthon, jó előrelátóan kitaláltam, hogy biztos majd lesz valami dedikálás, ezért a két eredeti lemezünket bepakoltam a cuccok közé, hogy ugyebár legyen mit dedikálni. Szívszorító látvány volt előhúzni a sok évvel ezelőtti karácsonyi ajándék-lemezeket a szétmállott borítóikkal...

És akkor ugye még nem mondtam a helyszínt: természetesen a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Természetesen ponyva, vagy egyéb eső ellen védő felszerelés nélkül.

Még jó, hogy az egyik hálózsákot elhoztam otthonról...

Viszont maga a koncert gyönyörű volt, azzal együtt, hogy szakadt az eső, szinte mindenki ott maradt, és Loreena is játszott legalább másfél órán át. És utána valóban volt dedikálás (igaz, ezt erősen szocreál módon oldották meg, valami hátsó kijárathoz odaállították szerencsétlen énekest – még egy széket sem hoztak neki –, közben mellette pakolták a nyersanyagot a furgonból a bárba meg lófráltak a csövesek meg hasonlóak). Kétszer is kiálltuk a sort, dedikáltattunk három lemezt, és született egy ilyen kép is:

Update: további képek, amiket csináltam, itt

A történet elsőre bonyolultnak tűnhet, de valójában egyszerű. Adott két amerikai cég; az egyik megrendelésére dolgozom a másiknak. Ez a két cég korábban tisztán kompetitorok voltak; ugyanazon a piacon hasonló termékekkel jelentek meg.

Néhány eladással, akvizícióval és összeolvadással később arra lettek egyszer csak figyelmesek, hogy továbbra is kompetitorok, de ugyanakkor meg egymás beszállítói is lettek közben. A két vállalat management-je pedig nem nagyon tud mit kezdeni az ilymódon kialakult helyzettel, már kb. 6 hónapja tárgyalnak mindenről, és még most sem lehet tudni, hogy miafasz van.

Ez az egész egy olyan romantikus drámára emlékeztet, amikor a filmben egy férfi és egy nő, akik valamiért szívből utálják egymást, egyszercsak egy lakatlan szigeten találja magát. Aztán az történik, ami ilyenkor történni szokott:

• A nő rászokik a kókusztej-párlatra, elhízik mint a disznó, és a tengerparton fekve kábulatában egy majomcsorda molesztálja.
• A férfiról kiderül, hogy homoszexuális, buzgón vallásos lesz, valamint a fákkal beszélget (azt hazudja nekik, hogy ő Napoleon).

Hát valami ilyen van most a melóban.

by Langston Hughes

I went down to the river,
I set down on the bank.
I tried to think but couldn't,
So I jumped in and sank.

I came up once and hollered!
I came up twice and cried!
If that water hadn't a-been so cold
I might've sunk and died.

But it was Cold in that water! It was cold!

I took the elevator
Sixteen floors above the ground.
I thought about my baby
And thought I would jump down.

I stood there and I hollered!
I stood there and I cried!
If it hadn't a-been so high
I might've jumped and died.

But it was High up there! It was high!

So since I'm still here livin',
I guess I will live on.
I could've died for love--
But for livin' I was born

Though you may hear me holler,
And you may see me cry--
I'll be dogged, sweet baby,
If you gonna see me die.

Life is fine! Fine as wine! Life is fine!