Nekem ugyan nincs idióta–számlálóm, azonban ha lenne, az alábbi (ma kapott) e-mail tuti lenullázta volna:

 From:    Katalin Eszter Horváth <horvath.k.e@gmail.com>
 Subject: Re: [MFHB] Elmfiz szigó
 Date:    2009. január 3. 16:16:15 GMT+01:00
 To:      Siska Ádám

 NEM!!!!!

 2009/1/3 Siska Ádám:
 >
 > Szia!
 >
 >
 > Nem elég csak a Neptunon jelentkezni?
 >
 > Üdv,
 > Ádám
 >
 > On 2009.01.02., at 22:48, Kosztka Imre Dávid wrote:
 > >
 > > Sziasztok!
 > >
 > > Van valami telefonszám, amin tudnék jelentkezni szigóra? Esetleg
 > > valaki aki arra jár felírna engem egy minnél későbbi időpontra?
 > >
 > > Köszi!
 > > K.

Azóta megtudtam (persze nem a hivatalos forrásokból – pl. Neptun), hogy elvileg van a tanszéki titkárságon valami füzet, ahová akkor is fel kell írnia magát az embernek, ha a Neptunon jelentkezett (ráadásul az a füzet a mérvadó, nem a Neptun – igazából nem hittem el, amikor hallottam, hogy a BMEn 2009ben ilyen egyáltalán lehetséges), sőt, külön előre jelezni kell (a füzetben, persze), hogy a szigorlat melyik részéből akarok vizsgázni (a kiadott értesítő szerint ezt elég ott helyben, a szigorlaton eldönteni).

Gondolom, az illető Katalin Eszter Horváth nevű droid a fenti információ legalábbis valamekkora részhalmazával nyilván tisztában volt, különben nem írta volna öt felkiáltójellel és csupa nagybetűvel a nagyon informatív választ (a szokásos köszönési formalizmusok teljes mellőzésével, nem mellékesen).

Annyira fájt volna leírni?...

Van egy olyan kütyü, ami ma már mindenkinél ott hever az asztalon, a zsebében - esetleg mindkét helyen, egyszerre két kifejlett példány is figyel - szinte alig van olyan, hogy ne legyen kéznél, a nap huszonnégy órájában. Sokan megemlékeztek már róla nótákban, képeken, filmeken, meg ahol csak lehet. Szimbólummá vált, sokminden szimbólumává, ahogy a korok változtak.

Ha valaki 1875-ből (majd meglátjátok, miért fontos a dátum) hirtelen iderepülne ebbe a korba, egyszerűen nem értené, hogy mi van. Nagy valószínűséggel hülyének nézné az embereket, és kérdené magától: "vajon miért jó a jövő emberének, hogy mindig magánál tart egy olyan kütyüt, aminek – hosszas szemlélődés után, hisz nyilván 1875-ös emberkénk megfontoltan alkot véleményt, hosszan vizsgálódik, próbálja megtalálni az ok és az okozat arisztotelészi összefüggéseit, szóval az eredmény, amit kihoz, az szükségszerűen a legracionálisabb magyarázat -, szóval aminek láthatóan a legfőbb célja, hogy az embert ezen bizgentyű segítségével folyamatosan zaklassák?" Egyszerűen nem értené, hogy az emberek ezen mit élveznek, és egy idő után egyszerűen elkönyvelné, hogy hülyék.

Valóban, az emberi viselkedés néha furcsa torzulatokra is képes. Egyik ilyen torzulatot egy bizonyos Alexander Graham Bell mutatta fel 1876-ban, amikor is hosszú hónapok (vagy évek?) munkája után bemutatta az azóta világkarriert befutott zaklatógépet. Persze nem csoda, hogy ennyire népszerű lett, és népszerűségét töretlenül megőrizte, az emberek körében általában mindig a legnagobb baromságok örvendenek a legnagyobb népszerűségnek (lásd például tamagocsi vagy megasztár) – na de hogy ennyire hülyék legyenek az emberek, hogy még fizetnek is azért, hogy zaklassák őket...

Persze néha van, hogy jól jön a telefon, nem állítom, hogy teljesen felesleges. Például ideálisan jó eszköz arra, hogy ha majd megtámadnak az utcán, és megölnek, akkor gyorsan még fel tudom hívni Életem Párját, hogy utolsó lélegzetemmel elmondjam neki, mennyire szeretem. Vagy például rá tudok csörögni valamelyik haveromra, hogy nem ér-e rá egy sörre éppen.

Csakhogy az utóbbi időben senki nem ölt meg, sörözni meg nem volt időm. Ellenben a telefonos zaklatások száma napról napra nő, és nő, és nő, és lassan ott tartok, hogy napi 2-3 órát vesz el az életemből az, hogy zaklattatom magam mindenféle emberek által. Ezt nyilván nem hagyhatom ennyiben. Erre már valamit lépni kell.

Szóval a mai napon úgy döntöttem, hogy határozatlan időre kikapcsolom a telefonomat. Mostantól legfeljebb akkor fogom bekapcsolni, ha konkrétan valakit zaklatni akarok, vagy ha mondjuk fogadnom kell egy SMS jelszót, vagy ha mondjuk - kizárólag előre egyeztetett időpontban - hívást várok valakitól. Minden egyéb esetben kímélem villanyszámlát, a telefonszámlát, az idegeimet, az időmet, meg hát a telefon is megérdemel egy kis nyaralást. Minden esetre most egy darabig hagyom Hawaii-ozni valamelyik szoba sarkában. Hátha legalább neki sikerül szorosabb ismeretséget kötnie valamelyik háziasított rovarunkkal (többnyire pókok), és megtudni tőlük, hogy mégis honnan jönnek be, amikor általában minden nyílászáró zárva van...

Addig is, ha valaki kommunikálni szeretne velem, akkor annak ajánlom az EÉTkP-t (Egyedüli Értelmes Telekommunikációs Protokoll, régies nevén e-mail), ezen szinte bármikor el lehet érni (ha meg órán ülök, ott a telefont sem venném fel). Illetve, aki csak üzenni akar valamit, az írjon a Chatre.

:::: SAdam el ::::

Csomószor találkozom olyan emberekkel, akik így, vagy úgy, de úgy gondolják, hogy "rossz korba születtek". Van, akinek a XIX-XX. század fordulója lenne ideális, van, aki a középkorban (vagy inkább a renaissance alatt) élne, vagy aki indián lenne Amerikában, vagy bármi, csak ne pont itt és ne pont most. Azt vettem észre, hogy – habár ezer és egy féle érvvel állnak elő az emberek, hogy amiben épp élniük kell, az miért nem jó – általában a fő érvek valami ilyesmik: a mai kor szürke, erkölcstelen, embertelen, értelmetlen, céltalan, az emberek buták és gépszerűen élnek, az élet magányos és monoton. Valahogy az emberek úgy érzik, hogy nincs meg a varázs az életükben, az a bizonyos romantikus irracionalitás, ami a régi korokban aaaaannyira megvolt. Hiányzik a mágia.

Akik valamilyen "hagyományos" európai vallást követnek (értsd: kereszténység/zsidóság), azok általában aggódva figyelik az ateizmus térhódítását és a "klasszikus" erkölcsiségnek az ezzel járó szükségszerű eltűnését. Ezek általában ugyanúgy a modernizmust szokták okolni minden bajukért, a felvilágosodás eszméjét, egyáltalán a tudományok és a szkepticizmus térnyerését.

A vicc az, hogy a kép messze nem ilyen egyszerű. Egyik oldalról el kell ismerni, hogy a racionalitás sokmindent megölt az emberben. Hogy fordított sorrendben menjek, ott van a hit. A tudományos megismerésnek hála, ma már nincs szükségünk semmilyen vallásra ahhoz, hogy megértsük a fizikai világ működését. Természetesen nem értjük, sőt, valószínűleg soha nem is érthetjük meg teljesen a körülöttünk végbemenő jelenségeket, de nem is ez az igazán fontos. A fontos az, hogy van egy módszerünk, a tudományos megismerés módszere, ami garantálja számunkra, hogy a világot tetszőleges pontossággal meg tudjuk ismerni, mindenféle istenségek segítségül hívása nélkül. Így pusztán csak magában a tudományos módszerben kell hinnünk (rendben, tekinthetjük ezt a modern kor vallásának), de ezen kívül nincs szükség semmi egyébre, hogy megmagyarázzuk a világot. Ugyanígy, a modern jogtudomány (ami gyakorlatilag a közösség által, a mindenkori többségi vélemény által diktált irányelvek szerint működik) szépen lassan átveszi a helyet attól, ami a keresztény időszak alatt az erkölcsiség volt (sokáig Európában a katolikus jog volt az egyetlen, amit Európa egész területén egyetemesen ismertek és elfogadtak). Az államigazgatással is valami hasonló van, a hatalom forrása ugyanis nem valamilyen istenség (mint annak idején a feudalizmusban, ami néhány helyen – lásd pl. Monarchia – még a XX. század elején is működött), hanem maga a nép. Tudományos megismerés, jog, nép – hit, erkölcs és istenség helyett. Való igaz, utóbbi fogalmak tényleg sokkal misztikusabbak és kevésbé szürkék, mint az első csoport.

De nemcsak a hit misztikusságát vette el a racionalizmus, hanem valamit, ami ennél bizonyos értelemben sokkal fontosabb. Egy olyan világban, ahol jó és rossz szellemek viaskodnak a lelkünkért, miközben a szentek valami kézzel fogható helyen el vannak temetve, és ha meglátogatom az egyiknek a sírját, akkor az ükunokámnak tíz éven keresztül nem hullik ki a foga, meg különben is, ha felmegyek a magas hegy tetejére, akkor sárkányokkal is találkozhatok akár, egy ilyen világban bármi megtörténhet. És ez tényleg bármi lehet. Az ember szinte bármit elképzelhet, elmondhat, és ha ügyesen csinálja, akkor a többi tényleg elhiszi, de legalábbis bele tudja élni magát. Másfelől, a fantáziát sem korlátozza semmi. Akárhogy is, de manapság az átlagembernek komolyan erőlködnie kell, ha valami olyat akar kitalálni, amit a racionalitás nem enged meg, és mégis úgy szeretné tálalni, mint ami hihető. Ki kell szépen dolgoznia minden részletet, leginkább azt, hogy az elsőre hihetetlennek tűnő dolog, amit mesélni akar, hogyan lehetséges mégis. De eddig a pontig csak az juthat el, aki egyáltalán kitalált valami olyat, ami szinte teljességgel lehetetlen a racionális felfogás szerint. Szóval úgy tűnhet, hogy a racionális felfogás nemcsak a hitet vette el az emberektől, de a fantáziájukat is.

Az éremnek azonban van egy másik oldala. Először is, manapság csomó olyan dologgal találkozni élőben, amiről régen az emberek legfeljebb álmodtak, vagy még azt sem. Egy rakás olyan helyre el lehet könnyedén jutni, amiről egy középkori átlagember legfeljebb csak a fotelban ülve álmodozhatott, és valódi élmények híján a fantáziájával próbálhatott meg "útrakelni". Emellett mára szinte mindenki tud "varázsolni", legalábbis pár száz évvel ezelőtti értelemben: ismerjük a telepátiát (mobiltelefon), a teleportálást (repülőgép – bizony, a repülőgép gyorsabban repül, mint egy átlagos dzsinn az Ezeregy éjszaka meséiben), fel tudunk támasztani embereket a (klinikai) halálból, tudunk ételt teremteni (igaz, segédeszközként kell egy kevés furcsa por hozzá), fényt tudunk csinálni tűz nélkül, és még sorolhatnám. Csak ezek persze mára olyan természetes dolgok lettek, hogy fel sem tűnnek. Mint ahogy valószínűleg később sem fognak soha feltűnni azok a dolgok, amik ma még elképzelhetetlenek. Ami pedig a vallást illeti: talán ez az első olyan korszak a világtörténelemben, amikor egy vallás valóban foglalkozhat azzal, ami a lényege. Hisz nem kell magyarázatot adnia a fizikai világ működésére, mint ahogy nem kell, hogy utat mutasson az államigazgatás és a jog útvesztőiben. És az sem kell, hogy elemi tudásanyagot tanítson, vagy hogy pl. gyógyítson. Végre nincs szükség arra, hogy ezeket és a hasonló társadalmi feladatokat – jobb híján – a különböző vallási közösségek lássák el, és ilymódon különböző mankókon kelljen járnia a hitnek. Talán nem hangzik furán az a gondolat, hogy igazán erős hite annak lehet, aki nincs rászorulva a hitre, mint ahogy az igazán erős barátság is ott mutatkozik meg, ahol mindenféle külső tényezők nélkül is szoros kötődés van. Egy szó, mint száz: így, hogy a vallás ledobhatja a válláról a társadalom "materiális" terheit, tényleg szabadon foglalkozhat azzal, ami a lényege: hogy az emberi és az ember fölötti világ kapcsolatát tanulmányozza.

Hogy mindezt miért írtam? Hogy bizonyítsam, hogy a világ egyrészt nem is olyan szürke (csak a megfelelő szögből kell nézni), másrészt viszont meg kell keresni azokat a módszereket, amik visszaadják az embereknek a fantáziájukat, a "mindennapok mágiáját", amik felszabadítják őket a racionalitás nyomasztó terhe alól, legalábbis néha. Varázsolni kell az embereknek, mert ők bizony azt szeretik.

Íme egy újabb nemes feladat... :-)

Elérkezett a harmadik reggel is. Csak hogy jó legyen, az első dolog, amit ébredés után észleltem, az volt, hogy folyik mindenfelé a taknyomnyálam. De az igazán idegesítő az lett, amikor megpróbáltam kifújni. Na, akkor viszont sehogy nem akaródzott neki. Mindegy. Miután játszadoztam vagy negyed órát az orromban levő tartalommal, és sikertelenül távozásra próbáltam bírni, végül feladtam, és lementem reggelizni a többiek után.

Végre teljes az együttes.

Megérkezett tegnap éjjel az utolsó hiányzó emberünk is, itt az egész csapat, juhééé, lehet majd egész nap próbálni. Persze ilyenkor az ember boldog, és persze általában nagy boldogságukban az emberek mindenfélét elkövetnek. Nos, így esett velem és a full English breakfasttal is. Kipróbáltam. Túlvagyok rajta. És még élek. (Amúgy most nem is azért, sztem nagyon is finom volt, nem tudom, egyesek miért kritizálják agyba-főbe...)

Reggeli után – ahogy a jólneveltek szokták – persze még zuhany, borotválkozás, egyszóval szobatisztává varázsoltam magam. Lehet, hogy azért, mert még nem szoktam hozzá ehhez a folyamathoz, de minden esetre sikeresen elnyújtottam a procedúrát addig, ameddig már mindenkinek kiesett az agya a fejéből, hogy mégis merre járok. Hiába, lehet, hogy mégis igazam van, és felesleges annyit fürödni. (Napi kvízkérdés: ha 250 millió középkori ember évente átlagosan egy fürdés mellett átlagosan 25 évet élt, akkor évente hányszor kell 6 milliárd embernek átlagosan megfürödnie, hogy átlagosan 60 évet éljenek?)

Szóval szépen indult a nap.

Ezek után jött a szokásos próba–kép: ülünk egy szobában heten, 10 számítógéppel, és megy a diskurzus arról, hogy ki felejtette el kikapcsolni a tűzfalat, vagy kinek kontaktos a kábele, esetleg ki az, aki újságot olvas ahelyett, hogy koncentrálna, miért nincs hang, miért van hang, meg úgy egyáltalán. Az egy külön szép momentum volt, amikor az egyik gép egyszerre csak elkezdett magától zenélni. Nem viccelek. Nem tudom (és szerintem a többiek sem tudják), hogy miért, de az egyik gép a leütött billentyűkre véletlenszerűen generált egy rakás plusz MIDI jelet, szóval úgy nézett ki, hogy mi csak megnyomunk egy gombot, és a gép 5 percig véletlenszerűen játszik valamit. Mindegy, végül bekötöttünk egy másik alkatrészt, és rövidre zártuk a problémát.

A szokásos 2-3 órányi üresjárat után végre elkezdtük a próbát. Ekkor még nem is sejtettük, hogy a harmadik darab egyik sávja egyszerűen eltűnt. Pontosabban, azt ugyebár mindannyian tudjuk, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Hát ezzel az anyaggal is ez történt, ugyanis a tűz pattogását utánzó gyönyörűséges hangmintából valami irtó gagyi zaj lett, valami olyasmi, mint amikor a Commodore 64 szintijével valaki szélfújást imitál. Abból is a bénábbik fajta. Mindegy, gondoltuk, ilyen apróságon nem akadunk fenn, úgyhogy ezennel átírtuk a darabot, mostantól nem tűz pattog, hanem szél sistereg. Ez van...

Miután egyszer végigmentünk az egészen, kitaláltuk, hogy 1) éhesek vagyunk 2) van egy érdekes előadás, amire kíváncsiak vagyunk. Konklúzió: menjen mindenki a dolgára, találkozzunk egy óra múlva, és folytassuk a munkát. Ekkor volt délután 3.

Ezek után következett a legnagyobb böszmeség, ami ezidáig itt történt velünk. Mi ugyebár úgy tudtuk, hogy a hivatalos főpróbánk a teremben csütörtökön, 14:30 és 16:30 között van. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a főpróbát szerdára tették, az említett időpontba. Hiába, úgy tűnik, a Budapest–Belfast időeltolódás nem 1, hanem 25 óra. Ma ezt is megtanultam.

Minderre akkor derült persze csak fény, amikor visszaértünk az ebédszünetből, délután négykor. Ráadásul ekkorra a társaság kicsit szétbomlott csoportokra, mivel volt, akinek már nem is kellett volna visszajönnie a délutáni szeánszra. Lényeg a lényeg, hogy nagyjából negyed ötre sikerült mindenkit odarángatni a főpróba helyszínére.

Életünk leggyorsabb beállását produkáltuk, telepítéssel, újraindítással, hangszóróállítgatással, meg mindennel együtt nagyjából 10 perc alatt már majdnem készen álltunk arra, hogy még 5 percig próbáljunk.

Nem tudom, erről írtam-e, vagy sem, de az angolok (vagy írek, vagy észak–írek, már igazán nem tudom) paranoidok. Szerintem a Monty Python–féle burn the witch project annyira megmaradt bennük, hogy azóta is rituálisan irtóznak a tűztől, mint fogalomtól (ja, a darabunkban van egy "Fire" című tétel, szerintem cenzúrázni fogják holnap tűzvédelmi okokból). Szóval a lényeg az, hogy mindenütt kint vannak a tűzvédelmi szabályzatok, a menekülési útvonalak, a vészkijáratok, és koncertek előtt bemondják (úgy, mint itthon a "kérjük kapcsolják ki telefonjaikat" szövegek), hogy az épületből pontosan merre és hogyan lehet kijutni tűz esetén, és hogy megkérnek mindenkit, hogy szenteljen pár pillanatot annak tanulmányozására, hogy a kijelölt menekülési útvonalak közül melyik esik hozzá a legközelebb.

Szóval a lényeg az, hogy amikor épp készen álltunk, akkor megszólalt az épület tűzjelzője. Persze azonnal mindenki (mind a három ember, aki rajtunk kívül még ott volt) idegesen elkezdett menekülni, és közben mondogatták, hogy evakuáljuk az épületet.

Tűz sehol.

Kint álltunk majdnem negyed órát, ezalatt persze egyetlen tűzoltó sem jött, de még egy egyszerű motorost sem küldtek, hogy felmérje a terepet, vagy valami. Egy idős bácsi ("biztonsági őr") körbejárta az épületet, majd egy idő után kikapcsolt a berendezés. Na, kezdtünk örülni, irány vissza a terembe. Belépünk a terem ajtaján...

...hiába, mégis tűz van. A tűzjelző megint bömböl. Ráadásul olyan hangerővel, hogy aki nem ég el a tűzben, az halláskárosult lesz, és még sokkot is kap. Szóval ismételten evakuáljuk az épületet. Persze ezúttal már nem hagytam magam, és minden veszélynek fittyet hányva benyomultam az épület szívébe, hogy a képzeletbeli lángoktól megmentsem a pulóverem. Meg magamat a további megfázástól.

Nem érdemes tovább részletezni, ezt a játékot még legalább háromszor eljáttszottuk, szóval durván egy háromnegyed órányi fagyoskodás után visszamentünk próbálni. Ekkor jött a következő poén.

Mint kiderült, abban az épületben ma egyáltalán nincs koncert. Sőt, máshol sem. Ma egy bizonyos party van, amire előre lehetett nevezni valami 40 vagy 50 EUR–ért (korlátozott számban), szóval gyakorlatilag holnapig senki nem használja a koncerttermet. Mivel keresztbe lett szervezve ez a próbadolog (igaz, úgy tűnik, a mi karmesterünk hibájából), és holnap nincs szabad próbahely, gondoltuk, esetleg ki kéne használni a lehetőséget, és próbálni kéne. Megkérdeztük az ott levő két technikus srácot, hogy bent tudnának-e maradni velünk a próbára. Aszondják, persze hogy. Felhívtuk a szervezőt. Szó sem lehet róla, aszondja. Mire mi, hogy dehát ha nincs próba, akkor nincs koncert. Vagy legalábbis fene tudja, mi lesz a koncerten. NINCS DE, NINCS HÁT, NINCS PRÓBA ÉS KÉSZ. Miért?, mondjuk mi. Hát kiderül, hogy ha a srácok bent maradnak, akkor a szakszervezet pampogna, hogy fizessék ki a túlórát, azt meg ők ugyebár nem (ismét napi kvízkérdés: ha 357 résztvevő 6 nap alatt átlagosan 400 EUR részvételi díjat fizet egy konferencián – köztük a fellépők (!) is –, akkor hány technikus másfél órányi túlórabérét nem lehet abból kifizetni?...) Erre persze az ember nem tud mit mondani, megjegyezzük azért, hogy mégiscsak egy világhírű hegedűművész próbaidejéről beszélünk, aki lemondta a ma délutáni programját, hogy próbálhasson velünk. Sorry, a világhírű hegedűmávészek még nem alapítottak szakszervezetet. Ez van...

Egyébként szerintem a tűzoltók egyszerűen csak összefogtak a hangmérnökök szakszervezetével, hogy bojkottálják a próbánkat...

Ott folytatom, ahol abbahagytam: a szállással.

Tipikus angolszász utca. Mármint tipikusan olyan, amit az ember a filmeken és a különböző angoltankönyvekben láthat (személy szerint én még sosem jártam britföldön, szóval nem tudhatom...) Kis utcácskák sorházakkal, a múlt század elejéről, mindenütt piros téglafal stb. Nos, egy ilyen helyen sikerült szobát foglalnuk egy ú.n. Bed & Breakfastben. Elébe megyek kicsit a dolgoknak, a breakfast a lehető legízetlenebb, amivel valaha életemben találkoztam. Lehet választani a tojás és a sonka különböző verziói és ezek kombinációi között, valamint van müzli, tej, narancslé, hitlerszalonna (gyengébbek kedvéért: zselés állagú ehetetlen lekvár, jelenleg piros és narancssárga kiadásban - ízt könyörgöm senki ne kérdezzen) és valami kávénak csúfolt barna lötty (nevezzük higított fosnak). Mindez strictly 7:30 és 9:00 között áll a rendelkezésünkre, és nagyon barátságos fekete vendégmunkások szolgálják fel.

Amúgy érdekesség, amit eddig nem tudtam: Nagy-Britannia (de legalábbis Belfast és London Luton) lakossága túlnyomó részt fekete, illetve ferde szemű (illetve ferde szemű fekete, bár ebből viszonylag kevés van). Aki meg nem fekete és/vagy nem ferde szemű, az punk és/vagy iszonyatosan bunkó. De most komolyan...

Szóval visszatérve, a szállás egy amolyan tipikusnak gondolt angol ház, legalábbis kívülről. Ami a belsejét illeti: a tulajdonos megvette a mellette levő másik házat, de az egész "komplexumnak" egyetlen bejárata van. Ráadásul ahhoz túl lusta és/vagy költségkímélő volt, hogy átjárót nyisson a két épület között minden emeleten, így az egész olyan, mint egy labirintus. Konkrétan, ahhoz, hogy elérjek a szobámba, három különböző lépcsőn kell felmennem. A zenésztársam, akivel vagyok, ma reggel negyed órán keresztül próbált kitalálni az épületből, mire végre kijutott (ja, az egész háznak összesen két emelete van). Szóval vicces.

Fürdőszoba persze csak néhány szobánként van, koedukáltan. A zuhanynál a vizet egy általam eddig sosem látott gép biztosítja. Két hatalmas potméter van rajta, az egyik a vízhőmérsékletet adja (vigyázni kell, mert a vezérlés és az eredmény közötti latency durván 300 másodperces), a másik a vízsugár intenzitását, azonban nem folytonos beosztású, hanem van "stop", "low", "middle" és "high" fokozat. Külön vonzereje a dolognak, hogy egy hatalmas drót lóg ki a bojlerből, csak úgy, szabadon (a gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, ahogy elnéztem, egy fázisdrótról van szó, bár ezek az angolok olyan furák, amúgy is a másik oldalon közlekednek, lehet, hogy a sárga-zöld kombó itt a földcsatlakozást jelenti...) Törölközőt persze nem adtak. Külön szépsége a helynek, hogy mindenütt szőnyeg van, még a lépcsőn is. Feltételezem, azért, mert semmilyen parketta vagy egyéb anyag nincs a földön. Ellenben így potenciálisan tele vagyunk atkákkal. Hiába, manapság úgyis nagy divat a természet közelében élni...

Ehhez képest az első nap laza volt. Reggel (az ominózus reggeli után) bementünk az egyetemre (erről külön ódát lehetne írni, t.i. hogy hogyan néz ki egy egyetem Belfastban), regisztráltunk, majd az egész napot aktív netezéssel töltöttük, meg persze egy kevés munkával. A regisztrációról pár szót: a konferencia teljes áron (helyszínen fizetve) 545 EUR, ebben persze nincsenek benne a workshopok (összesen 2 workshop, egyenként 55 EUR), sem a külön programok (kirándulás, welcome party stb). Ehhez képest hatalmas kedvezmény, hogy (előre fizetve, meg ICMA tagként, meg diákként felhalmozva mindenféle kedvezményt) 180 EUR-ért vehetek részt, igaz, ebben szintén nincs benne sem a workshop, sem a külön programok. Nos, ezért kaptam cserébe egy ingyenes WiFi hozzáférést az egyetem teljes területén (persze névre szóló usernévvel és jelszóval, ami nem is olyan egyszerű, főleg, ha elveszted a papírodat), egy promóciós lemezt, egy rakás prospektust (lesz mivel támogatni a szelektív hulladékgyűjtést), valamint egy 2 GBos USB drive-ot (ha jól láttam, szabadon formázható – szóval Beának így lesz egy szinte alig használt 1 GBos drive-ja), egy esernyőt (!), valami füzetet, meg egy táskát. Na meg persze egy igazi számlát. Hiába, valahogy úgy érzem, hogy tök jó vásárt csináltam 180 EUR-ért. Nem?

Este megnyitókoncert, a 9 darabból 3 hallgatató/élvezhető. Nem is olyan rossz arány. Közben kiderült, hogy az egyik zeneszerzővel együtt időztem tavaly Ostravában. Szerencsére felismert. Amúgy az övé volt az egyik jó darab a háromból. Tiszta mázli. Koncert után még persze elvonultunk sörözni, meg utána még külön vacsoráztunk egyet a helyi indiai étteremben (volt egy gyenge javaslatom a fish & chipset illetően, de valahogy mindannyian leszavaztak). Tömören, röviden, ennyi.

Még egy megjegyzés: eddig sosem értettem, hogy miért hívják a semmitmondó beszélgetéseket időjárásbeszélgetésnek, meg, hogy miért mondják, hogy az angolok mindig az időjárásról fecsegnek. Hát most már tisztán értem. Egyszerűen hihetetlen az időjárás itt. Ez már abból is látszik, hogy a regisztrációs csomagnak része az esernyő. Megfigyeltem, hogy folyamatosan esik, és hogy van valami a Douglas Adams–féle Esőistenben, ugyanis tényleg szinte nevet lehetne adni, annyi különféle eső esik (pedig csak egy napja vagyok itt). Ma persze volt egy kis napsütés, de az is úgy, hogy közben folyamatosan fekete volt az égbolt. Szóval valami eszement az egész, és tényleg olyan, hogy az embernek egyszerűen ingere van az időjárásról beszélni. Akár kemény negyedórákat is. Sőt...