Tegnapelőtt beszélgettem két brazil haversráccal, és az egyik megkérdezte, hogy mire vagyok a legbüszkébb, mint magyar. Szerencsére ebéd közben voltunk, így táplálkozást imitálva tudtam nyerni több, mint fél percet, hogy átgondoljam a kérdést valamennyire. Azóta már többször nekiültem gondolkodni rajta, de továbbra is ugyanazt a választ adnám: a magyar nyelvre. Elsőre az írott kultúránkat – főleg a költészetünket – akartam mondani, de azért annyi átgondolás még belefért a fél percbe, hogy belássam, hogy az egyik legfőbb oka, hogy olyan minőségű szépirodalmunk van, amilyen, az a nyelvünk.

Indoklás: három dologban látom a nyelv legfőbb szépségét, az egyik, hogy amit az indoeurópai nyelvek prepozíciókkal fejeznek ki, azt mi toldalékokkal tesszük (ezáltal a hangzás sokkal gazdagabbá válik, ráadásul a legtöbb szó esetén így működik az, hogy egy-egy betűt kicserélve szintén értelmes szót kapsz, ami nagyon sok játékra ad lehetőséget), a másik, hogy a mondaton belüli szórend sokkal kevésbé kötött, mint a legtöbb nyelvnél (így a jelentés sok árnyalata érhető el a szórend megválasztásával), a harmadik, hogy egyaránt alkalmas ütemhangsúlyos (ami kifejezetten magyar sajátosság) és időmértékes verselésre. A nyelv tulajdonságai egyszerűen magukkal hozzák, hogy kíváló minőségű költészet szülessen a talaján, másrészt ritkasággá teszik a legtöbb (közismert) nyelvvel szemben. Hát erre vagyok magyarként a legbüszkébb.

Megjegyzés: szoros versenyben volt még a népzene, de azért a nyelv mellett döntöttem, mert az tényleg magyar dolog. A közép-európai népzenénél az évezredes keveredés miatt sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy egy adott dallam tulajdonképpen milyen eredetű. Vannak sajátosságai a magyar, a román, a cigány, a szlovák stb. népzenének, de ha már büszkeség és népzene, akkor én inkább ezt úgy mondanám, hogy a közép-európai régióból legbüszkébb a közös népzenei nyelvünkre vagyok. Csakhogy ebből tényleg kicsit nehéz belőni, hogy mi a magyar, és mi nem, szóval inkább kihagytam.

És most jön a körkérdés: ti mit mondtatok volna?

Szóval egy haverommal kitaláltuk, hogy mi lenne, ha kiruccannánk egyet Strasbourgba. A hely innen egy köpésre van, és HÉV-jellegű vonatokkal utazva is 3 óra alatt ott lehet lenni, szinte fillérekért (a kíváncsi érdeklődők számára, a max. öt fős csoportos tartományi napijegy €31, ezt osztottuk három részre, a határon túli szakaszra pedig valami 4-5 EUR a retúrjegy). Az idő ugyan kicsit borús volt, ráadásul 6kor kellett kelnem, de ennyit még bevállaltam azért, hogy láthassam azt a helyet (legalábbis a központját), amiért évszázadokon át küzdöttek egymással a német és francia elvtársak.

A város maga tényleg gyönyörű, ami hihetetlenül furcsa benne, hogy mindenki beszél franciául ÉS németül (gondoljatok bele, hol van még olyan francia város, ahol minden lakó önként és dalolva megtanul németül is?), a belvárost keresztül-kasul szelik a Rajna csatornái, amit jelenleg leginkább a sétahajó-társaságok lovagolnak meg. Az utat azonban nem ez tette érdekessé. Hanem az, amikor rájöttem, hogy az egyik átszállásnál az előző vonaton maradt a táskám.

A dolog úgy nézett ki, hogy egy megállóban békésen ácsorogva épp egy mondat közepén tartottam, amikor az útitervért felelő brazil kolléga felordított, hogy "űristen, itt kell átszállnunk". Szóval felkaptunk minden cuccot és leugrottunk, épp időben, ugyanis ahogy leszálltam, be is csukták az ajtót és a vonat indult is tovább. Mázli, gondoltuk. És akkor ugrott be, hogy a táskám ott figyel az ülés fölötti kalaptartón…

Szóval úgy nézett ki, hogy vesztettem €60 kézpénzt, plusz minden (személyi, jogsi, mindkét diák, bankkártyák, BahnCard, de még a mosókártya is – szóval tényleg MINDEN) iratot, no meg az egyetlen lakáskulcsom. Maradt nálam egy fényképezőgép meg egy napszemüveg. Ugye mit tehet ilyenkor az ember... Ha visszafordulunk, akkor lutri, hogy a cuccaim megvannak-e, viszont biztos, hogy nem látjuk Strasbourgot. Ha továbbmegyünk, akkor fennáll a veszély, hogy elkapnak a francia-német határon (vagy bárhol, ahol rendőrbe botlunk) és visszatoloncolnak (külön poén lett volna, hogy hova, főleg úgy, hogy két brazil állampolgárral utaztam iratok nélkül). Végül arra szavaztam, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy sose kerüljenek meg a cuccaim, mint annak, hogy Európa közepén határőrbe botlok, szóval továbbmentünk. És nem bántam meg. Bár az éjszakát házon kívül kellett tölteni, és egy napig nem volt cigim, azért a fényképezőgép megmaradt:

Na csak hogy happy end legyen, tegnap este leadták a táskámat a talált tárgyak osztályán. Minden benne volt. :-)