Hallottam egyszer egy történet
Réges-régi időkből
Miszerint a tejút két végén
Egy fiú és egy lány ült.

A fiú az eget nézte
A leány csak a földet
Tekintetük egyszer
Mégis a másikat leste.

Az idő haladt
Az égi testek mozogtak tovább
Egy idő múlva aztán
Egymást már nem láthatták.

Buta az, aki ezt elhiszi
Hisz hogy is láthatták volna egymást!
Fényévek hosszú sora
Útjukat állta folyvást!

De azért szép az ég, ahogyan a felhők vonulnak.
Ha a történet szerint a fiú is a földet nézi
Talán elhittem volna.

Podmaniczky Szilárd

Ledobtam pár kilót
lógnak rajtam a ruhák
nézem magam a tükörben
mint ki ellopta bátyja holmiját

vagy mégis az én ruhám ez
egy másik életé
mit elhagyva
kerülöm sorsomat

vagy mégse kerülöm
csak jobban viselem
hogy az idő méri le
végső súlyomat

NemMondomMeg

Hangtalanul áll a férfi.
Eldobott esernyője pocsolyában.
Összeszorítva vértelen ajkait,
csöndet nyel a némaságban.
Elcsépelt kényszert mos az eső,
szövevényes küzdelmes álmokat,
Remegő képek úsznak el.
Plasztik trófeák, félig bejárt utak.
Reszket az ár, a félelem úszik tovább.
A kételytől sárga vízcseppek
merev fehér ujjon gördülnek alá.
És a folyó alatti burkolat
fájdalmas akarattól izzik.
A férfi mozdulatlan.
Rezzenéstelen az arca.
Benne már kimúlt minden banalitás.
A semmilyen hideg esőben
  egy szürke ember áll.

Komjáthy Jenő

Szeretném elsöpörni mind a hitványt,
Ki most kevélyen a fölszínen úsz,
Üres fejével s még üresb szivével,
Selyem ruhában és nagyúri gőggel
Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz.
Utálom ezt az úri csőcseléket,
A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat,
A törpelelkű, bársonyos heréket,
Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot,
Mely bitorol dicsőséget, hatalmat.

Utálom ezt az úri söpredéket,
Az őrült véletlen gonosz kelésit
És a világot, hol uralkodik,
A fölre tört, le nem söpört szemét;
A port, mely istenszobrokon tapadt,
A ronda férget, ocsmány pókokat,
Dúskálókat a szűzi liljomon.
A köpedéket, mely egy szűz, nemes,
Dicső világ szent homlokára hullt.

Szeretném összetörni ezt a képet,
Mely csalfa, semmitmondó és hazug.
Torzkép csupán, lelketlen mázolás,
Vad, kába színelegy, szellemtelen,
Iromba rajz, - nincs benne gondolat,
Az eszmének teljes bankrotja ez.
És a valódi, ősigaz, dicső,
Nagy képeket szennyével eltakarja,
Vagy elhomályosítja szemtelen,
Kiáltó, kérkedő, üres szinével.

Szeretném összezúzni ezt a népet,
És élükön a bíboros pimaszt,
Kinek a zsámolya mártírfejek,
Párnája honfibúban megrepedt szív,
A trónja szolgaság és butaság.
Utálom ezt a sok élősdi gazt,
Kocsisait az állati tömegnek,
És elszakítni rothadt törzsökétől
A rossz kezet, mely görcsösen szorítja,
Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt.

Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám,
Akit magasba nem érő emelt,
Csak tartalmatlan szíve könnyüsége,
Vagy a világtalan szerencse kénye,
Őrült hatalmak esztelen szeszélye;
Ki helyzeténél fogva oly magas,
Míg a valódi nagy pirul a mélyben,
Tehetlen ül kőóriás a völgyben,
Míg a kavics magasról hengerítve
Nagyot aláz, erőset összetör.

Ó, bár lehetnék én a fergeteg,
Mindent elsodró s ifjitó vihar!
Újjáteremteném e kór világot,
És elsöpörnék minden szemetet.
Királyi székbe ültetném az Észt,
Jogart adnék a Gondolat kezébe,
Úrrá tenném s naggyá a Szellemet,
Az Igazság biborpalástba járna,
Rombolnék és teremtnék egy világot:
Lehetnék én a bosszuló vihar!

Dsida Jenő

(Fodor Jenő)

Megy,
robog a vonat, a
hegy

fut,
kanyarog, omlik az
út

és
mélyen a messzibe
vés.

Száz
pózna is nyargal, a
láz

űz,
kerget, a füst csupa
bűz,

kín
feszül ki végig: a
sín

s mély
nyugtatot ma nem ad az
éj.

...Itt
épen egy házikó
nyit,

tár
ablakot a napfényre
vár.

Ott
vén juhász - kezében
bot, -

néz
nyugodtan s pihen a
kéz.

Fenn
egy paraszt ép kaszát
fen

s hagy
mindent a mentire
nagy,

ős
bánattal: szomorú
hős.

Vad
iramunk vajjon mit
ad?

Szent
ez a nagy, falusi
csend,

de
mi sose állhatunk
be:

bősz
robajjal röpít a
gőz

s fut,
kanyarog, szédül az
út.

Ints
nevess, sírj: megállás
nincs.

Fut
mozdonyunk s tüzet és
bút

hint:
íz, hang, szín - elmarad
mind.