Hello Mindenki!
Újabb versblog nyílt, mint egy csokor virág. (Ha-ha.) Az adatlapomból valószínűleg tudjátok, hogy nekem van blogom egyébként. Már azelőtt is volt, hogy az Apocalypsen ez a lehetőség elérhetővé vált, többek közt ezért nem írok itt blogot. Nem írtam. Mostantól fogok, "versblogot" legalábbis. Több ilyen is van az Apocalypsen, mind más okból és céllal, de az alapgondolattól azt hiszem, egyik sem tér el, én sem fogok. Én is számomra valamiért fontos verseket fogom itt publikálni, hosszabb-rövidebb kommentárral, egyúttal betekintést adva saját életembe, múltamba, gondolataimba is. Egy kis életrajz (wtf?), hátha számot tarthat némi érdeklődésre - és igen, elismerem, hogy ez az egész rólam fog szólni. Lehet kommentelni, és ha érdemes, én fogok válaszolni, mert érdekelnek vélemények és szeretek gondolkozni is, de senki ne ringassa magát abba a hitbe, hogy észt akarok osztani. Most csak saját magamat osztom. Észt osztani amúgy is sokkal jobban tudok személyesen.
Ez volt az első bejegyzésem, a bevezetőm, prológus. A bejegyzések gyakoriságát illetően nem ígérek semmit, de magamat ismerve lesz olyan nap (főleg az elsők között), mikor több verset is bemásolok ide, és lesznek többhetes kihagyások is. Azért én mindent megteszek. Jó szórakozást!

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál, s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. június

---

Stílszerűen olyan költővel indítok, akit UPi nem szeret - épp az imént beszéltük ezt meg msn-en. Közvetlenül azután, hogy elújságoltam neki: megtanultam gitárkísérettel énekelni, majd azt is, hogy már nagyon rég foglalkoztat a fent olvasható mű.
2006 nyarán ugyanis edzőtáborban voltunk, mi, a ju-jitsusok. Emlékszem, miután hazajöttem, még napokig képtelen voltam visszaállni a "normális" életritmusra. Tulajdonképpen megkérdőjeleztem, hogy az a normális, ahogy egy koszos, büdös, szürke városban tengetem napjaimat a számítógép előtt vagy a Zöld Pardonban részegen.. Tardos után ez volt nekem Pest. Mert Tardoson szabadnak éreztem magam. Igaz, hogy naponta hat órát edzettünk, Tibi sensei engem és másokat is terrorizált, és reggel futni kellett, mégis.. Mégsem voltam és vagyok olyan szabad sehol, semmikor, mint az edzőtáborban. Esténként UPi gitározott, én is néha, és István is, akinek nem tudom a vezetéknevét, csak hogy a legtöbb elképzelhető egyenruhában kipróbálta már magát, hogy frissen/félig összeforrt lengőbordával tett vizsgát 1. kyura, ami fekete öv, és hogy debreceni. Ez utóbbi nem biztos. Néha ő is gitározott. Amíg nem tudtam a nevét, Trubadúrnak hívtam, kétszemközt, magammal. Pl. bősz naplóírásaim közepette. Nagyon szerette József Attilát, és nem egy versét tudta is kísérni - így ismerkedtem meg a Tudod, hogy nincs bocsánattal.
Miután hazajöttem, már nem volt időm rákeresni a Kaláka együttes verziójára, amit Trubadúr is játszott, mert megették a vírusok a winchesteremet, innentől letöltőprogram híján maradtam, .. mindegy. Hosszú. Most sikerült megkaparintani a zenét. Párhuzamosan azzal, hogy József Attilát tanultuk irodalomból. Nagyon szeretem mind a verset, mind a hozzá írt zenét. Igaz, teljesen más tufattartalmakat társítok hozzá, mint ha olvasásból ismertem volna meg. Ez nem egy vidám vers. A zene kicsit ellágyítja, de azért az utolsó előtti versszak mindig összeszorítja a szívemet. (Miért kellett hozzá még egy versszakot írni? Whatever.)

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

1933

---

Rengeteget jelent nekem ez a vers. Azt hiszem, ez a kedvenc versem, legalábbis ezt tartom a leggyönyörűbbnek. Kosztolányit amúgy is nagyon szeretem - talán mert ahogy neki, nekem is nagyon fontos a múlt, az emlékek, a vágyakozás és az álmok világa, minden, ami fantázia vagy csoda. Van egy énem, amelyik folyamatosan ebben a világban él. Néha átengedem magam neki, és akkor mindig természetfölötti élményeket és különleges tapasztalatokat szerzek.

Amikor megismertem a verset, még nem voltam olyan értelemben hívő, ahogy most vagyok. Istenben mindig is hittem, mert tisztán éreztem, hogy van, aki megteremtette a világot és őrzi - de más dolog valamit sejteni, és más biztosan tudni. Most már biztosan tudom. És hálás vagyok érte, hálás vagyok mindenért. Istennek, a világnak, az embereknek, a szüleimnek, a barátaimnak, magamnak.. Hálás vagyok a hitemért, mert hatalmas erőt képvisel, és ez nem főleg a hatalom miatt fontos, hanem azért, mert nagy segítség nekem és másoknak is.

Ez a vers személyiségem egy olyan aspektusát fejezi ki, amely mostanában nagyon előtérbe került az életemben. A hit, a hála, Isten létezése most váltak igazán fontos kérdésekké számomra, ezért ez a vers egyfajta kulcs hozzám és a világomhoz. Mindig tud nekem valamit mondani, és mindig tud rólam valamit mondani.

Ezek a versek válnak kísérőimmé egy életen át.