A TOLVAJCÉH A FÉNYEK VÁROSÁBAN

: 1.1. Kezdetek
: 1.2. A korai szervezet
: 1.3. Terjeszkedés
: 1.4. A Sötét Lángok Kora
: 1.5. A mai állapot

: 2.1. A laza, ám mégis szigorú szervezet
: 2.2. Farkasok
: 2.3. Sárkányok
: 2.4. Majmok
: 2.5. Főnixek
: 2.6. Leopárdok
: 2.7. Cápák
: 2.8. Gyíkok

1. Történelem

1.1. Kezdetek

A céh története gyakorlatilag a város történetével egyidős. Eleinte, amikor a falu még csak egy jelentéktelen hely volt a városállamokban, nem is igazán lehetett céhnek nevezni azt a csürhét, ami a lecsúszott „napszámos” banditákból és az erdőben bujkáló útonálló, fosztogató haramiákból állt, és akiket csak igen gyenge szálak kötöttek össze. Ezek a szálak többnyire kimerültek abban, hogy a helyi (akkor még egyedüli) fogadóban mindannyian tudták, hogy ki az, akivel nem érdemes kikezdeni, és hogy kiknek lehet továbbadni azokat a – többnyire értéktelen – holmikat, amiket az átutazó néhány szerencsétlentől így-úgy sikerült elszedni. Ezekről a homályos időkről csak egy-két legenda él a tolvaj–köztudatban, többnyire kitalált „hősökkel”, akik képesek voltak néha egy-egy igazi karavánt is kirabolni, majd sikeresen továbbadni a zsákmányon, de ezek általában csak kellemes esti történetek. Az igazi fejlődést azonban az hozta meg, amikor a néhány házat számláló „tanyából” szépen lassan kialakult az a kereskedelmi központ, ami a szélrózsa minden irányából érkező kereskedőszálakat összeköti, és ami a mai napig is virágzik.

1.2. A korai szervezet

A mai céh őse akkor született meg, amikor Draghar „A Farkas” Leminor és bandája a városba költözött a környező erdőkből, és ellenőrzése alá vonta azokat a különálló, vagy pár fős csoportokban működő banditákat, akik az új kereskedelmi központban működtek. Ekkor a község már célpontnak számított sok karaván számára, és rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb vásárok is. Leminornak nem csak abban volt nagy szerepe, hogy összekovácsolt egy ütőképes csapatot; ő volt az első olyan „vezér”, aki kapcsolatba tudott lépni számos kereskedővel, és így a céhet be tudta vonni a nemzetközi kereskedelembe, persze igencsak korlátolt módon. Nem egyszer megesett, hogy az egyes házak közötti viták során a céhet hívták segítségül a rivális kereskedők, hogy ellenlábasaikat kiiktathassák (persze nem mindig jöttek be ezek a számítások; volt, hogy a megbízóból később ugyanolyan áldozat lett – ezek a történetek máig kedvenc vacsora melletti legendák). Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Leminor és módszerei nem mindenkinek nyerték meg a tetszését. Főleg a „törzsgyökeres” városi rablók nem nézték jó szemmel a rájuk telepedő vezetőt, és ezzel bizony a Farkas is tisztában volt. Hogy elejét vegye a viszályoknak, szabályosan terrorizálta a régebbi banditákat. Többször előfordult, hogy mindenféle különösebb indok nélkül kivégeztette társait, vagy csak egyszerűen kiadta őket az akkor szerveződő városőrségnek (ezzel egyébként a szintén gyerekcipőben járó szervezet korai sikereit alapozta meg, ami megnyitotta az utat számos későbbi titkos, kölcsönös megállapodás előtt). A néhány megmaradt régivágású haramia többsége végül betagolódott Leminor bandájába.

1.3. Terjeszkedés

Akármennyire is jól szervezett, ütőképes társasággá vált a céh, a város fejlődésével nem tudott lépést tartani, és nem is akart. Az első időkben bőven elegendő bevétel származott azokból az egyszerű rablásokból, intrikákból és apróbb ügyletekből, amelyek a piactér köré csoportosultak. A városba látogató karavánok akkora mértékben hoztak különféle javakat, hogy ezek bőven lekötöttek minden munkás kezet a szervezeten belül.

Azonban mindig voltak olyanok, akiknek valami nem tetszett, mégpedig általában ugyanaz nem tetszett mindenkinek: hogy csak „beosztottak” lehettek egy nagy testületben. Eleinte az ilyeneket nagyon keményen elintézték, de egy idő után egyre kevesebb ereje maradt a céhnek arra, hogy a belső ellenlábasokat eltegye láb alól. A fordulat akkor következett be, amikor „Sárkánykarmú” Glydds vezetésével egy kisebb csapat nyíltan megtagadta az engedelmességet a vezetők felé, és a város egy másik pontjára tették át a bázisukat. Hogy ez nem vezetett egy belső háborúhoz, az nagyon sok dolognak volt köszönhető. Először is, a vezetők tudták, hogy a hátramaradt csapat messze nem olyan lojális, mint ami egy sikeres bandaháborúhoz kell, sokan valószínűleg egy belső harc esetén átálltak volna az igencsak növekvő népszerűségnek örvendő Glydds oldalára. Ezen kívül nem maradt elég emberük ahhoz, hogy egyszerre tudják folytatni az üzletet is, és háborúzni is képesek legyenek. Másfelől Glydds nagyon bölcs ember volt, és nem akart vérfürdőt. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy egy független helyen megerősíthesse magát, és alapvetően hitt abban, hogy tud a két szervezet egymás mellett is működni. Ebben egyébként igaza volt: a városba érkező forgalom bőven adott elég bevételt és munkát ahhoz, hogy mindenki békésen tudjon garázdálkodni. Bölcsességét az is mutatja, hogy magától lemondott a legjobb lehetőségekről, és ő maga inkább a kevesebb haszonnal kecsegtető, vagy veszélyesebb vállalkozásokat kereste, hogy véletlenül se ütközzön az új szervezet érdekszférája a régivel. Ez persze ahhoz vezetett, hogy sokan csalódottan visszavándoroltak azok közé, akiket otthagytak, míg mások, akik a kihívást keresték a „jólét” helyett, átpártoltak a Sárkánykarmúhoz. Ez a folyamatos keveredés a két társaság között méginkább meggátolta persze, hogy komolyabb bandaháború alakulhasson ki.

Glydds példáját később többen követték, ezek közül voltak ugyan, akik ostobaságuknak köszönhetően azonnal elvéreztek (ezeket a történeteket a mai napig mesélik, hogy elrettenthessék azokat, akik ujjat akarnak húzni a „felső vezetéssel”), de a többség inkább a bevált utat követte, és újabb és újabb területeket hódított meg a városban a garázdálkodók számára.

1.4. A Sötét Lángok Kora

Mindennek hatására szépen lassan ellepték a várost a tolvajok. Nem maradt egyetlen olyan utca vagy ház, még a legszegényebb negyedekben sem, amit ne figyelt volna egy banda. Vagy több. A laza szövetségi rendszerben egyre gyakoribbá váltak azok a nézeteltérések, amikor két kisebb csapat egymásnak esett egy-egy utca ellenőrzése okán. Eleinte persze csak módjával történtek ilyenek, aminek a helyi kocsmárosok nem kifejezetten örülhettek, hiszen nem egyszer megesett, hogy egy-egy asztaltársaság „baráti” összejövetele a teljes berendezésbe került. Később viszont egyre drámaibb lett a helyzet, mindennapossá váltak a bandák közötti gyilkosságok és rajtaütések.

A háború akkor indult meg, amikor a Farkasok és a Sárkányok – a két legnagyobb és legtekintélyesebb csoport a városban – egymásnak estek a bazár feletti teljes uralom megszerzéséért. A viszály éveken át tartott, egyetlen olyan banda sem volt a városban, amelyik kimaradt volna belőle, és bizony erősen tizedelte a tolvajtársadalmat. A legvéresebb incidens az volt, amikor a Sárkányok felgyújtották a Farkas banda egyik titkos raktárát, és a lángok szétterjedtek a környező házakra. Ennek folyományaként egész városrészek égtek napokon át, a tüzet csak nagyon nehezen lehetett megfékezni, számos ép épületet inkább elbontottak, hogy a lángok ne tudjanak továbbterjedni rajtuk. Ekkorra már a városi kereskedelem is erősen megcsappant, a karavánok próbálták elkerülni az egyre kevésbé biztonságos várost, és a bandák csak úgy, mint a város polgárai, egyre jobban elszegényedtek. Az elégedetlenség, a városőrség egyre nagyobb megerősödése (ami részben annak is volt köszönhető, hogy a néhai besúgókat egytől egyig elvesztették, sőt sokan inkább vállalták a börtönt, de vallottak a tolvajokra, akiknek addig súgtak), valamint a bandák gyengülése végül megállapodásra kényszerítette a feleket. Hogy ne veszítsék el véglegesen a területeiket a városban, tárgyalóasztalhoz ültek a megmaradt legerősebb bandák vezetői, és létrehoztak egy olyan egységes szövetségi rendszert – a mai tolvajcéhet –, ami egyfelől pontosan rögzítette a bandák területeit, másfelől biztosította, hogy ezek a területek a jövőben se változhassanak (ez volt az, amit mindenki egyszerűen csak „a Nagy Egyességként” emleget). Emellett egy sor együttműködési megállapodást is kötöttek, többek között azért is, hogy képesek legyenek ismételten megerősödni a városőrséggel szemben.

1.5. A mai állapot

A Sötét Lángok Koraként emlegetett hosszú bandaháborút követően létrejött egységes tolvajszervezet kicsit más stratégiát követett, mint az elődök. Ugyan az „aranykorbeli” állapotokat sosem sikerült visszaállítani, mégis, a hosszú évek során egy igen ütőképes szervezetté nőtte ki magát. A hangsúly kicsit eltolódott a szokásos „tolvaj–tevékenységek” felől a kifinomultabb módszerek felé, a mai céh bizonyos értelemben sokkal jobban hasonlít egy nagyméretű kereskedőházhoz, mint egy igazi tolvajbandához. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a város legfelsőbb vezetéséig is elér a kezük (a Farkasok vezetője a titkos tanácsban ül), de abban is, hogy szinte „diplomáciai” kapcsolatokat ápolnak számos környező város céhével, erdei hordákkal, kereskedőházakkal, de még egyes papi rendekkel is. A tevékenységük az egyszerű utcai rablásoktól a betöréseken át a csempészésig mindent felölel, de ugyanúgy vállalnak gyilkosságokat, kémkedési feladatokat, vesztegetéseket, sőt, értékesebb áruk szállítását is a városállamokon belül. Nemcsak hogy a városőrségben, de számos környező állam városőrségében és hivatalaiban is vannak beépített embereik, és bizonyos tiltott áruk kereskedelmében aktívan részt vesznek. Fennmaradásukat a belső fegyelmen kívül annak is köszönhették, hogy felismerték, hogy a tolvajoknak akkor jó, ha a város is virágzik, így sosem csinálnak akkora galibákat, ami akár csak egy picit is elijesztené a karavánokat a várostól, sőt, néha még a város fejlesztését is pénzelik. Utóbbi miatt egyébként a város maga sem nagyon törekszik arra, hogy komolyabban keresztbe tegyen a céhnek.

2. Felépítés

2.1. A laza, ám mégis szigorú szervezet

A Nagy Egyesség szerint hét nagy klán uralja a várost: a Farkasok, a Sárkányok, a Majmok, a Főnixek, a Leopárdok, a Cápák és a Gyíkok. A megállapodás szerint a hét klán teljesen egyenlő, a fontos ügyekben mindig együtt döntenek (arról persze nem szól a megállapodás, hogy mi minősül fontos ügynek), a szövetség közös erőforrásaiért egyenlő mértékben felelnek és egyenlő módon használhatják. Ha két klán között vita robban ki, akkor mindig összeül egy tanács, ahová minden klán három embert küldhet, és ott vitatják meg, majd döntik el a kérdést a klánok között. A döntés végrehajtásáért mindegyik klán együttesen felel, vagyis a „vita vesztessel” hat másik klán áll szemben mindig, így általában a döntéseket be is tartja mindenki. Azonban ennél komolyabb szabályozás gyakorlatilag nincs, vagyis a területeken belül és a klánokon belül minden belső ügynek számít.

Az egyes klánok számos házra tagolódnak, ezek pontos számát senki sem tudja, de az biztos, hogy több száz tolvajház üzemel a városban. Az egy klánba tartozósnak túl sok gyakorlati súlya amúgy nincs, pusztán annyi, hogy a klán szabja meg, hogy melyik ház melyik területen működhet, és egyes házak közötti viszályok hasonlóan rendeződnek klánon belül, mint a klánviszályok a szövetségben.

A gyakorlatban természetesen egyáltalán nem igaz, hogy mindegyik klán egyenlő lenne, már csak azért sem, mert egy–egy klán erősségét alapvetően befolyásolja, hogy a város melyik pontján van a székhelyük, és kikkel állnak kapcsolatban. Az sem teljesen igaz, hogy a közös erőforrásokat mindenki ugyanúgy használja, de mivel a valódi működés mögött igen nyomós gyakorlati érvek vannak (valamint a rendszer működik), ezért komolyabban soha nincs viszály emiatt.

2.2. Farkasok

Habár elvileg a hét klán egyenlő, vannak, akik egyenlőbbek. A Farkasok legalábbis így gondolják. Mint Leminor közvetlen leszármazottjai, egyfajta önjelölt vezető klánnak tartják magukat a szövetségen belül. Ezt persze sosem hangsúlyozzák annyira, hogy zavarna másokat, legfeljebb kellő távolságtartással viseltetnek a többi klán tagjaival szemben, mint ahogy velük is csak akkor lép kapcsolatba a többi klán, ha valamiért muszáj. Szinte kivétel nélkül a belső városban élnek, ahová több járatuk is vezet. Ezzel együtt a klán tagjainak többsége a kapukon is be tud jutni, hiszen a klán tagjai többnyire nem klasszikus haramiák, hanem magasrangú korrupt hivatalnokok, tisztek, kereskedők. Általában nem ereszkednek le arra a szintre, hogy raboljanak, a figyelmük középpontjában inkább a város felső vezetésének intrikái vannak, valamint az államközi kereskedelemben rejlő lehetőségek. Sokak szerint nem is igazi tolvajklán, és többen gondolják úgy, főleg a „külső klánok” (ezek azok, akiknek a székhelye a külső városban van) közül, hogy kellően elkényelmesedtek és legyengültek már ahhoz, hogy egyszer egy szép napon a céh végleg megszabaduljon tőlük.

2.3. Sárkányok

A legbölcsebb klán, akik még Glyddstől örökölték a békés együttélés és éles logika művészetét, állítják magukról. Ők is a belső városban tanyáznak, ám tevékenységük sokkal szerteágazóbb, mint a Farkasoké. Az egyetlen klán, akinek használható kapcsolata van a varázslótoronnyal, bár ezt mindkét részről erősen titkolják. Emellett számos papi rendhez is szoros szálak fűzik őket, ők is otthonosan mozognak a városi hivatalokban, és tagjuk számos köztiszteletben álló helyi kereskedő. A Farkasokkal ellentétben azonban nyitottak a külső klánok felé, általában ők a közvetítők számos olyan finnyás kereskedő és nemes úr üzelmeinél, akiknek degradáló egy közönséges tolvajjal bármilyen formában is kommunikálniuk. A szerény meghúzódásuknak köszönhetően ebben a klánban a leggyakoribb jelenség, hogy a tagjai gazdagon, idősen és nyugodtan halhatnak meg. A szerénység mögött azonban erős felsőbbségtudat lapul, sokkal erősebb, mint bármelyik másik klánban, és ez sokszor nehezíti a dolgukat.

2.4. Majmok

Nevüket nem is annyira maguknak, mint „partnereiknek” köszönhetik. A Majmok ugyanis a kézművesek negyedét uralják. Alig akad olyan mesterember, akitől ne szednének kisebb–nagyobb pénzeket, cserébe persze senkinek soha nem esik bántódása a műhelyben, és az üzlet is jól mehet. Egyes mesteremberek, főleg a fegyverkovácsok és herbáriusok kifejezetten szeretik a Majmokat, hiszen számos nyersanyaghoz tudnak rajtuk keresztül kedvezőbb áron hozzájutni, és a termékeiket is biztosan tudják nekik eladni. Igaz, általában kisebb haszonnal, de legalább biztosan és kockázatmentesen. A klánok közötti viszályokból igyekeznek kimaradni, nincsenek sem hatalmi ambícióik, és pénzhiányban sem szenvednek. Másfelől, a bevételük sem akkora, hogy a többi klán szemében szálkát jelentenének.

2.5. Főnixek

Egyetlen fogadót, egyetlen bazársort nem lehet találni a városban, ahol a Főnixek valahogy ne lennének jelen. Vagy övék maga a fogadó is, vagy csak „jóban vannak” a kocsmárossal. Minden esetre el lehet mondani, hogy a Főnixek teljesen az utazókra specializálták magukat. Tagjaik általában legalább három, de inkább öt nyelvet beszélnek többé–kevésbé elfogadható szinten, tisztában vannak számos idegen szokással, és pontosan tudják, hogy melyik kereskedőnek hogyan kell lekötni a figyelmét ahhoz, hogy társaikat az ne vegye az észre. Emellett kiváló tárgyalók, nem véletlen, hogy nagyon gyakran őket küldi a szövetség, ha valamilyen üzletet kell nyélbe ütni távol a várostól. Szinte soha nem csinálnak semmit sem egyedül, támadásaikhoz gyakran keresnek partnerházakat a Leopárdok vagy a Cápák közül, és általában rájuk bízzák a piszkosabb munkákat, igaz, a zsákmányból sem szoktak annyit megtartani. Persze ezt azok látják úgy, akik a zsákmányt mennyiség, és nem minőség alapján ítélik meg. Nem véletlen, hogy mint a Leopárdok, mint a Cápák úgy szokták érezni, hogy valahogy átverték őket, csak épp sosincs rá kézzel fogható bizonyítékuk...

2.6. Leopárdok

Ők és a Cápák a város „közönséges banditái”. A Leopárd klán tagjai általában közepesen okos, igénytelen, ám nagyon ügyes és kitartó emberek, akik között általában hatalmas belső összetartás van. Szoktak, bár általában nem szeretnek egyéni akciókat csinálni, de az igazi kedvencük az, amikor egy egész ház, vagy akár több klánbeli ház összeáll, és csapatosan vadásznak. A szervezett rablások és betörések mesterei, tagjai szinte gyorsabban közlekednek a házak falain, mint a földön, és gyorsabban nyitnak ki egy jól lezárt ajtót, mint mások a boros flaskájukat. Ezen kívül nagy ritkán előfordul, hogy a belső klánok kémkedésre használják őket, mivel sokkal halkabban és jobban meg tudnak közelíteni célpontokat, mint bárki más. A többi klánnal amúgy a legritkább esetben állnak csak össze, és akkor is inkább a maguk útjait járják. Egy Leopárd–ház egyébként sokkal inkább hasonlít egy nagy családra, mint bármelyik másik ház a többi klánon belül, a házak tagjai között szinte teljes az egyenlőség, és a magánvagyon fogalma gyakorlatilag ismeretlen. A legfőbb vadászterületük a bazárnegyed, itt is van a székhelyük, de a karavánokon kívül előszeretettel rabolják ki a helyi gazdagabb lakosok házait is (természetesen csakis a külső városrészben). Van némi kapcsolatuk a városőrség felé, legalábbis az alsóbb rendekben, azonban nem ritka, hogy pont ezeken a kapcsolatokon keresztül buknak le, ezért igyekeznek mindig nagyon elővigyázatosak lenni. Ahhoz azonban túl lomposak, hogy a kereskedők felé komolyan nyitni tudjanak, ezért néha kénytelenek a külső klánok (többnyire a Főnixek) informátorait igénybe venni.

2.7. Cápák

A külső szemlélő számára tulajdonképpen a Cápák és a Leopárdok egyetlen nagy klánnak tűnik, és valóban, szinte ugyanazt csinálják mind a ketten. Közelebbről nézve azonban hatalmas különbségek vannak. Először is, a Cápáknál a közösség érdeke sosem fog az egyén érdeke fölé emelkedni. Egy Cápa sosem aludna egy szobában harminc társával, legfeljebb ha kényszerítenék rá. Magányos vadászok, akik próbálják megtalálni a számításaikat a nagyváros rengetegében, és bizony sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni a Leopárdoknál. Míg egy Leopárd csak a legvégső esetben öl, és csak ha nagyon muszáj, addig egy Cápa számára az emberélet értéke rézben mérhető. Éppen ezért, általában őket keresi meg mindenki, akinek leszámolni valója van, akár közvetlenül, akár valamelyik „szalonképes” klán közvetítésével. Külső kapcsolatrendszerük közepes: a klánok általában félnek tőlük vakmerőségük és túlzott agresszivitásuk miatt, míg ők azért félnek a többi klántól, mert olyan kifinomult eszközeik vannak, amelyeknek ők sosem kerülhetnek birtokába. Egyedül a Leopárdokkal mondható felhőtlennek a viszonyuk, persze ez is csak a többi klánhoz viszonyítva. A többi tolvajon kívül viszont senkivel nem állnak kapcsolatban, ami részint annak is köszönhető, hogy előbb ütnek, mint gondolkodnának. Emiatt erősen rá vannak utalva a többi klánra, akik azonban az előző tulajdonság miatt ezzel csak közepes mértékben mernek visszaélni.

2.8. Gyíkok

Csak a klán saját tagjai hívják magukat Gyíkoknak, általában Patkányok, Csótányok, Kutyák, Rovarok, vagy egyéb neveken emlegetik őket a többi klánok tagjai. A város legszegényebb negyedeiben tanyáznak, leginkább abból élnek, hogy utcalányokat futtatnak, vagy a hozzájuk hasonló szerencsétleneket fosztogatják. Áldozataiknál általában biztosra mennek, először leütik őket (vagy sokkal gyakrabban inkább leszúrják), majd komótosan elviszik mindenüket, még a ruháikat is. Nemritkán gyerekeket is kirabolnak, és már a napi néhány rezes zsákmány is komoly bevételnek minősül többeknél. A többi klán általában be sem engedi őket a saját területükre, és általában úgy kezelik őket, mint akik a városőrségnél is rosszabbak és veszélyesebbek. Az utálat persze kölcsönös, és ha véletlenül betéved valaki a területükre, vagy akár csak a közelébe merészkedik, nem kegyelmeznek. Ezért is, meg az undor miatt is, gyakorlatilag senki nem tud róluk semmit. Néha felröppennek olyan hírek, hogy a klán kapcsolatban áll mindenféle sötét erőkkel, és habár ezeket minden vezér igyekszik oszlatni és bagatellizálni, tulajdonképpen tényként kezelik a céhben, hogy a Gyíkoknak komoly kapcsolataik vannak, Toronnal, Gorvikkal, és egyesek szerint még Kránnal is...

3. Szervezet

Ahogy már szó volt róla, az céh hét klánra, a klánok pedig házakra oszthatók, habár igazi egységről legfeljebb a házakon belül lehet beszélni. A házak közötti szálak ugyanis igen lazák, a klánok közöttiek meg még lazábbak, hisz az egész szövetségi rendszer egyetlen fontosabb célja pusztán az, hogy az érdekek világosan elváljanak egymástól. Az, hogy az egyes házakon belül mi zajlik senki sem szabja meg, így minden tolvajház más és más. Egy–egy házban általában 10-150 ember van, ez lehet akár egy kis pár fős tolvajközösség, de lehet egy „nagykereskedő” háza, szolgákkal, írnokokkal és egyéb hivatalnokokkal is, akik közül többen persze lehetnek „beosztott” tolvajok.

A céhen belül szinte külön nyelv alakult ki, hogy a tagok minden körülmények között tudjanak egymással kommunikálni, ezeknek a jeleknek egy része még a szomszédos országokban is ismert, de van olyan jelcsalád, ami csak egy adott klánra, vagy csak egy adott házra specifikus. Természetesen nem minden tolvaj ismer minden „nyelvjárást”, általában ebben is a Főnixek a legjáratosabbak, de a belső klánok (a Farkasok és a Sárkányok) tagjai is sokat ismernek, főleg az „államközi” keretekben is használt jelekből, meg azokból a titkos jelekből, amelyekkel a legkülönbözőbb rejtekhelyekre lehet eljutni.

A nagy tűzvész utáni egyik fontos tanulsága volt a klánoknak, hogy az addigi gyakorlatnál sokkal jobban kell vigyázni magukra, és sokkal jobban kell – akár egymás elől is – rejtőzködniük. Ennek hatására az elhagyatott házak helyett előszeretettel kezdték a föld alá rejteni a zsákmányaikat, aminek a hosszú századok során az lett a vége, hogy a céh egész komoly földalatti alagúthálózatot épített a város alá. Több járatuk is van, ami a külső várost a belső várossal köti össze, emellett szinte az összes fontosabb ház össze van kötve valahogyan. A legnagyobb lerakatok kivétel nélkül a városfalakon kívül, mélyen a föld alatt vannak, és csak kevesen ismerik az oda vezető utakat. A járatok egyébként is tele vannak titkos ajtókkal és mágikus zárakkal, amelyeket csak megfelelő varázstárgyakkal lehet kinyitni, ez főleg a kincstárakra igaz. Emellett építettek több olyan alagutat is, ami a városból közvetlenül a város körüli erdőkbe vezet, ezeket elsősorban akkor használják, amikor kifejezetten értékes dolgokat kell a városon kívülre vagy a városba juttatni észrevétlenül, ám ezeket a járatokat néhány „nagymenőn” kívül (ezek többnyire a Farkas, a Sárkány és a Főnix klán vezetői) senki sem ismeri.

Mágus/Tolvajcéh