2007.XII.29

Semmi nem mindegy

nekem még nincsen blogom, de miért is ne. Rajzolni nincs türelmem, de talán Nektek lesz türelmetek a firkálásaimhoz, melyeket magam örömére írok. Meg aztán én is hozzátenném a magamét az Apocaypse-hoz.

Szomorúan hullatta könnyeit az ég. Az eső apró pici alakban zuhant rám, ruhám ötször nehezebb volt már, mint eredetileg, annyi esőt szívott magába. Becsukott szemem felett a gödör megtelt vízzel. Bár véreznék, bár halnék meg, kívántam, azonban ez a kegy még nem volt a jussom. Minden tagomban tanyát vert a fájdalom. Hogy miért maradtam eszméletemnél, tudja a fene. Föl kéne kelni. Távolról hallatszanak a kiáltások, pedig tudom, hogy közel vannak. Föl kellene kelni.

Van egy vicc két székely emberről, melyet magam is sokat meséltem. Szomszédok. A lényeg, hogy egyikükkel csalja a másik asszonya az urát. Nagy vidámság a társaságban, amikor a mesélő kimondja, hogy az az "Ő dóga", de ez sajnos nem vicces. Sírni kellene inkább. Még ma is mesélem ezt a viccet néha - néha, a vidámság kedvéért, nevetek is… miért is ne nevetnék. Jobb, mint búslakodni. Járok kelek a világban folyamatosan, látok ezt, hallok amazt, látom az embereket, ahogy falat húznak maguk köré. A falaikat félelemből, fáradtságból építik, és az, hogy ő dóga, már szállóigének számít. Ilyen az ember. Ilyen az ember. Ilyen az ember? Ha ember vagyok…. márpedig az vagyok, két kézzel, két lábbal és egy orral… szóval ha már ember vagyok, akkor nekem is az "Ő dóga"? Igen elhatározom, ember leszek, ahogy embernek lennem kell, és akkor ugye a statisztika alapján kénytelen vagyok ráhagyni a világra a világot. Holnap kimegyek az utcára, el lesz dobva egy üvegflakon a házam előtt, és nem érdekel, mert az ő dolga. Utazok a metrón, valakit kirabolnak, megvernek, leütnek, és én csak együtt érzek. Miért is tenném, hiszen rám nem tartozik. Milyen szomorú, hogy ez történt. Milyen szerencse, hogy épségben vagyok én. Ki a fontos hát? ÉN! Hahá! A világ közepe. Mit érdekel engem, hogy másnak rossz. A lelkiismeretem azt mondja: együtt érzek, és a lelkiismeretem tiszta. Becsukom a szemem és érzem, ahogy a nap beragyogja az arcomat. Bőröm megtelik színnel, és örömmel. Vidáman lubickolok a világ tavában, és örülök az Életnek. Minden apró csoda az enyém. A mennyekben kötök ki végül. Minden héten gyóntam, asszonyomat szerettem, gondosan vigyáztam rá. Munkámat nagy kiemelkedő szorgalommal végeztem. Az emberek tisztelnek, becsülnek. Szép vagyok, okos vagyok, jó vagyok. Mi kell még? Én! És hogy valakit megerőszakolnak? Én jó ember volnék én. Együtt érzek. Sajnálkozom. És ha az a bunkó fiam megint egyest hoz, akkora pofont adok neki, hogy a feje leszédül. Pedig ugye szeretem. Evidens, nem? A szülője vagyok, és szeretem. Ok ez egy sarkított kép, értem. Mégis mikor testvéremet megkérdezem valamiről, és még egy határozott talánra sem biztat, akkor igen el tudok keseredni. Hiszen az én dolgom, azt teszek, amit akarok. A minden egyből pedig ez lett: MINDEGY.

Van egy történet egy harcosról, aki felkerekedett, hogy megkeresi a Világfát, ahonnan minden élet fakad. Minden bölcsesség ura akart lenni akár Ódin, az ázok vezére. Útja során az emberek látták rajta, hogy nagy és erős harcos. Kérték, segítsen nekik megölni a sárkányokat, elűzni gonosz rablókat, de őt nem érdekelte más csak a saját célja. Mi van, ha nem éri el? Idő előtt meghal? Mi van, ha élete, útja értelmetlen lesz? Hegyeket mászott meg, tengereket hajózott át. Hét keserves évébe került, hogy eljusson a világ közepére a nagy kőrisfához. Érezte, hogy az istenek lemosolyogtak rá. Egy holló szállt vállára, és így szólt hozzá:
- Dicső harcos! Lám eljöttél a Világ közepére, s itt állsz a legnagyobb fa tövében. Az istenek kegyesek ma hozzád. Becsülik tettedet. Átkeltél tűzön - vízen, hogy elnyerhesd a legnagyobb bölcsességet. Ezért Neked nem kell dárdával átdöfve lógni hét napig a fáról, csupán egy korty vizet kell innod a forrásból, mely itt fakad. - s a holló tovább szállt, hogy rója útját a világban.
A harcos így is tett. Leszállt hű lováról, letérdelt a földből előtörő vízhez, és egy nagy kortyot ivott belőle. Várt, érezni vélte az istenek kezét a vállán, ahogy áldásuk beragyogja a lelkét, majd eszméletét vesztette. Álmot látott. Minden bölcsesség helyett csupán egy egyszerű álmot látott. Látta a világot. Látta a világot, melynek része volt és ő elhagyta. Nem szolgálta többé, csupán önmaga céljait, ami nem ő volt, az mindegy lett. A világ többé nem volt teljes nélküle. Végül egy templom elé került, ősi szent hely elé, ahol a kőbe ez volt vésve: Nem mindegy… hanem mind egy! A harcos mikor felébredt álmából megértette, hogy mit kell tudnia. Búskomor volt, hiszen hibázott, s egyből arra gondolt hogyan tehetné jóvá, amit tett… avagy nem tett. Rohant mindenkihez a világba, ahol segítségét kérték, segített is, és amikor az utolsó sárkányt is leölte, megnyugodott lelke, s elfoglalta helyét ismét a világban.

Visszatérek a jelenbe. Érzem a fájdalmat, de elnyomom a lélek késztetését, hogy hallgassak rá és megadjam magam. Felülök, és a szememből kicsordul az összegyűlt esővíz, mögüle pedig megjelennek az ismerős alakok. Nem lehet eléjük akárhogy odaállni, hát összeszedem magam. Nem mindegy semmi. Nem vonogathatom a vállamat, hogy elmeneküljek előletek. Ha nem érdekel, hogy mi van az enyéimmel, akkor nem vagyunk együtt. Ha tanácstalanul rám néz, kérdez, faggat, nem küldhetem el, igenis fontos, hogy mit csinál, bármi legyen az. És persze, hogy azt, amit akar, de minden tettében ott lakozom. Éreznie kell. Amikor gyenge valaki, bizonytalan, nem rúgom ki a lábát, hogy erősödjön. Ha az enyémekről van szó, barátom, nem mindegy semmi az égvilágon.

Utoljára módosította Grizli 2007.XII.29 00:34-n; 0 hozzászólás
PermaLink