2009.II.16

Vallásgyakorlat


Szombat este egy áttétlenkedett nap végén elpattant bennem egy húr. Elhatároztam, hogy bár este kilenc van és meglehetősen hideg, felszaladok a Gellért-hegyre. Először a boltban feltankoltam egy energia itallal és egy túrórudival, majd szamurájos könyvemet hónom alatt szorongatva metróra pattantam.

A hegyre felfelé vezet olyan út a Gellért szálló mellől, amely csak egy helyen lépcsősödik el, akkor is egy 9 fok erejéig. Ez egy remek dolog, hiszen így biciklivel és futva is emberibb módon lehet a csúcs felé törni. Remekül ki van éjjel világítva, tökéletes sétáló park. Ha szerencsés vagy, még sünöket is találhatsz, ahogy éjjel roamingolnak a placcon. Azonban Bálint napján inkább lázas gondolatok emésztettek.

Amikor hasonló őrület lesz úrrá rajtam előszeretettel ölöm bele valamibe, ami gyorsan lefáraszt. Ilyen mondjuk felszaladni. Mivel hideg volt, igen kevesen jártak arrafelé, s nem is bántam, hogy magányomat csak a nyugati oldalon lévő házakban rezidens ebek ugatása zavarta meg. Fent a fagyos szélben egy ital mellé elnyomtam egy cigit, és elámultam sokadszorra azon, hogy a város milyen gyönyörű. Nagy dolog ez, mert jó ideje nem tudom értékelni a szép dolgokat. Gépiesen értékelek mindent, és az a csodálat, és öröm, ami gyermekként eltelített, már - már úgy tűnik teljesen kiveszett belőlem. Ahogy a hideg szélben a Szabadság szobor tövében ácsorogtam, elnyomtam még egy blázt. Valami hiányzik.

Kevesen tudják rólam, hogy van egy furcsa viszonyom a vallásokkal. A régi nagy isten (és minden) tagadásom valamikor átcsapott egy csöndes elfogadásba. Nem lettem ugyan bigott hívő, de mivel Isten avagy az istenek léte sem nem léte nem bizonyított, így feltételezem, hogy valami van. A döntés hasraütés szerű először, de magamnak be kell vallanom, hogy a társaság és a beszélgetés hiánya késztetett. Lassan antiszocializálódom. Egyre kevesebbet vagyok emberek között, egyre kevésbé találom meg a hangot másokkal. volt idő, amikor olykor imára adtam fejemet kétségbeesésemben, de ez a szokásom az idő folyamán egyszer csak eltűnt. Mintha elvágták volna. Lementem a lenti sziklatemplom elé, leültem ott egy padra és csendben magamba szálltam. Hátha segít alapon a keresztény tenyérösszezárós módszerét alkalmaztam. Forgattam a gondolatokat, hogy ha most imádkozom és Istenhez szólok, mit is akarok mondani. Tegyük fel, hogy van és mindent lát. Minek számoljak be? Kéregetni és könyörögni megalázó, nem elfogadható eszköz számomra. Mások számára kérni egy természeten túli entitást szintén felesleges. Ha másnak jót akarok, akkor magam kell, hogy cselekedjek. Következtetés: nincs szükségem imára. Ergo Isten léte is teljes mértékben lényegtelen. Itt vagyok, itt élek, itt kell helyt állnom, és elsősorban magamra számíthatok. Persze van, amikor mások is tolnak egyet a szekeremen és alázatos hálát érzek irántuk, mégsem szabad rájuk építenem. Mindent ami velem kapcsolatos nekem kell igyekeznem megoldanom, hiszen életem csatájába sem kisér el más. Szomorú tény, amit nagyon nehezen fogadtam el.

A csöndes kis szatorim után rágyújtottam a túrórudira, és át a hídon s végig a Váci utcán elsétáltam a Deák térig. Közben vagy öten próbáltak beterelni különböző sztriptízbárokba, de sajnos nagy örömömben elfelejtettem elsütni nekik, hogy köszönöm de 10 éve nem, vagy az, hogy köszönöm de tériszonyom van az asztalon, és nem vetkőzöm pénzért. Még belém botlott két csaj, akik valami utcáról érdeklődtek, de mivel nem tudtam merre van az intézmény amit keresnek, így hamar haszontalanná és érdektelenné váltam a szemükben. Lényegtelen apróság.

A Gellért-hegy és a Váci utca télen nagyon szép, csak öltözz fel rendesen. És jobb ha nem viszel magaddal senkit, mert nincs esélyed hallani a saját hangodat.

Tagek:
 
Utoljára módosította Grizli 2009.II.16 17:18-n; 3 hozzászólás;
PermaLink
100%