2009.VII.16

a kamaszkor ajtómon kopogtat


szikla vagy mesés
szivárvány? eszem oda,
szivem ostoba.

Tagek:
 
Utoljára módosította Grizli 2009.VII.16 23:30-n; 0 hozzászólás;
PermaLink

2009.VII.03

... a végén megpihentem a kihalt csatatéren...


Egyszer idéztem az Apocalypse-on a Minden héten háború c. filmből, miszerint a férfi legnagyobb pillanata ha kidolgozza magát és jól elfárad, úgy dől el mint egy zsák. Ez ma is állja a helyét.

Tegnap este boxoltunk a Szoborkertben, s mire hazaértem a csuklóm mint a rongy lógott. Fájt is mint a veszedelem. Eredetileg rendet akartam vágni a lakásban, de aztán a kimerületségemre tekintettel, kifejezetten alkalmatlannak nyilvánítottam az időpontot. Szerencsére a zuhanyzóm úgy van kialakítva, hogy ott a sarokman kényelmesen le lehet ülni, és hagyni, hogy a víz hulljon a fejemre. Amugy is a kk-ban átalánydíjas a vizhasználat, hát nem tök mindegy nekem, hogy mennyi vizet pazarlok? Nem érdekel a fenntartható fejlődés, se a környezetgazdaságtan, csak a tisztulás és a kicsi kényelmem számít; önző köcsög vagyok, és szeretek sokáig a zuhany alatt ücsörögni.

Ahogy lassan átmogattam a csuklómat rá kellett jönnöm életem során sokadjára, hogy van bennem némi mazochizmus. Egyszerűen soha de soha nem volt teljesebb érzés bennem, mint akkor, amikor kemény hajtás végén megpihenek. Például hazamegyek edzésről és fájlalom a a csuklómat és a térdemet (szerintem két éve porckopás miatt fáj, csak se pénzem se időm mincsen orvosokra, és a térddokik 70 százaléka egy kókler. Erről tanuskodik megannyi műhibával véget ért műtét. Sajnos tendencia, hogy az ügyes orvosok meg elmennek az országból.) Olyankor jól esett az edzés. Olyan nagy örömmel írom ezt le, de a kétely, örök utitársam ott héderel a bal vállamon, és lendületből ad egy schallert. Felülvizsgálom.

Az a schaller az Őr Dögtől felébreszt, és a kellemes emlék íze lassan tova. A barna öves vizsgám jut eszembe, amikor mindennek a végén a tóban ücsörögtem, és bár egy csapat voltunk, de talán soha nem éreztem magam magányosabbnak, mint abban a pillanatban. Életem egyik legnagyobb csatája végén csupán a hamu ízét éreztem a számban. Egy korszak végét, és ott álltam valami más kapujában. Érzések vágyak célok nélkül. Van egy pont, amin túl nincs dicsőség, nincs jó érzés a csata végén. És beszélhetünk mindenféle küzdelemről és csatáról, de igazából semmit nem tudunk ahhoz, képest, amit a legvadabb háborúkat megélő emberek megéltek. Csak azért megyek bele mindebbe, hogy megértsem azt az érzést, ami abból, születik, hogy a határaimon túl járok újra meg újra. Talán megértem azokat, akik túlélték az elviselhetetlent.

Az Őr Dög elégedetten dől hátra.

Érdekes, hogy az ember minden hibájából sem tanul, kooperáció helyett egymás ellen dolgozunk önzősködünk, eltaposunk. Mindenki jogokat akar kötelezettségek nélkül, és ez pontosan arra a nevetséges helyzetre utal, amikor valaki a TV előtt akar megerősödni. A növekedés garantált persze, de nem az ütemezett terv szerinti. Ergo a nehezebb út vezet előbbre, s szentbizony, hogy lehetne az enyém könnyebb, de mégsem. Mondjuk nem alkuszok meg azokkal akik ellenem hajóznak. Lélekben rádobok egy Bibliát a nagy könyvégetős kupacra, s hagyom hagy melegedjek meg. Lehet, hogy csodálatosan összegyűjtött könyvek, de már akkora a káosz, annyira nem értjük az alapokat, hogy bizony vissza kell menni a gyökerekhez. Maradok tehát kétkedő, elmebeteg, családtagadó.

... és ahogy az egérét nyúlok, mintha kés szaladna át a kézcsontjaim között nyilal belém, hogy túl sokat agyalok. Eleresztettem, hogy hagy szaladjanak gondolataim, és ... igazából nem változott semmi. A kis abérletemben a bőrfotelban heverek hátradőlve, lábam fent egy hokedlin. Dawn of War-ozni kellene. Attól elfáradok és megnyugodok. Ha van mi lekösse a figyelmemet, elcsitul a zaj odabent, vagy akár persze tanulhatnék is... van kb 114 secundumom, hogy eldöntsem.

Bekapcsolom a gépem.

Tagek:
 
Utoljára módosította Grizli 2009.VII.03 13:05-n; 0 hozzászólás;
PermaLink