A Repülő tőrök klánját ugyan az a banda készítette, mint a Tigris és Sárkányt.

Nem meglepő, ha azt gondolták, hogy minden akkori 12 éven felüli nézőt az eltelt években legalább egyszer megérintett vagy a szerelem, vagy a hormonok szintjén az érzelem. A két film, ha ikerrokonságban van, tuti, hogy két vagy többpetéjűek, mivel a főszereplőn kívül sem a képi világ, sem a történet nem hasonlít kicsit sem.

Az im medias res gyors helyzetképet tár elénk, miszerint a császár gyenge, uralkodásra alkalmatlan, kormánya korrupt. A politikai marakodás előhangja azonnal hazai képeket idéz, így a film világába való csöppenés nem idegen.

Mei, a női főszereplő az első percekben bemutat egy táncot, és már kicsit félek is, hogy a trailer minden képi elemét az első öt percben lelövik, de a moziban ülve a szereplők arcát nézve az érzelmi ábrázolás legalább olyan jelentőséggel bír, mint a tánc látványossága. Itt kezdem érezni, hogy a repülő sál által majdnem vágóhídra küldött katona bűzlik. Leplezés, csodálat, ül az arcán, tág pupillák..gyanús. A tánc átfordul harcba, és én a Héjanász az avaron -ra gondolok.

Hurrá.

Ezen keresztül megismerkedünk a lázadók táborával (Mei cselekményi tolmácsolásában, valamint a katonák szájbarágós szövegén keresztül), a Repülő tőrök klánjával, akiket pont olyan misztikus köd leng körbe, mint a kormány gyengeségének miben létét. A szereplők jellemzése gyors és egyszerű, mint a szél, van a gyanús ravasz aki az agy is egyben, és az iszákos szoknyavadász 'kiskatona'. Természetesen mindkét oldal fő célja a másik mielőbbi kiirtása, amely motiváció nem is bonyolódik tovább a film végére sem.

A tisztátalanság, és a cselszövés feszültségét mindkét oldalról a testi szerénység, és a képi szexualitás teljes hiánya oldja fel (később a halál). Ügyesen megoldották, hogy Mei vállának kivillantása (amely mellesleg felér egy szexuális zaklatással) a mezítelenkedés tetőpontja, melleit, és más nők testrészeit még domborulat, körvonalazódás sem sugalmazza.

Megint hurrá, ezek szerint a nagy mell (bögy) nem divat Kínában.

Az alkotók szerencsére arról is gondoskodtak, hogy ne tudjunk meg túl sokat egyik oldal ideológiájáról sem, így sem azonosulni velük, sem megérteni őket nem tudjuk. De minek is akarnánk, ha pont azért szorult háttérbe, hogy a legszerényebb felfogású néző is vetkőzze le az érzelmek képi és cselekménybeli befogadása elé állított prekoncepcióját, és ne csak nézzen, lásson.

 A klisé és közhelyszerűség pengéjének élén táncol ugyan az érzelmi kifejezésmód, néhol kimondottan bárgyú, de ha saját életünket figyeljük, magunk is gyakran elkövetünk kevéssé vászonképes megnyilvánulásokat. 

És mivel filmet nézünk, semmiképp sem romantikus ponyvát csemegézünk, a képek nagyszerűsége ráveszik a nézőt, hogy nyálas helyett szépet lásson, a beteg szépérzék helyére esztétikum kerüljön, ami a kortárs művészi alkotásokra oly kevéssé jellemző.

Nem csupán az esztétikum és a művészet, mint kifejezésmód láttatását fogalmazza újra (persze a régi gyökerekhez nyúlva), de a filmbeli (politikailag) feloldhatatlan konfliktus két pólusa közötti kommunikáció alapjait is. Megint közhely hangzik el, de wazz, nem éreznénk magunkat mindannyian jobban?

(csak egy kicsit) Tiszteljük egymást, gyerekek.

Az elmaradhatatlan klisé: a 'gonosz' bácsinak persze vonzalmai is állatiak, de a meghiúsult nemi erőszak után a szerelmesek egymáséi lesznek, és mindenki boldog.

Lenne, ha amerikai filmre ültünk volna be. A képi transzformáció (ami a művészi kifejezés alapeszköze) kicsúcsosodása egy kétség kívül nehezen felfogható harc és haláljelenetek sora következik.

Tovább az olvassa aki látta, mert elcsattintom amit nagyon nem kell (ene).

Meit legyilkolja a féltékeny négyesügynök. Megérkezik Romeo, Mei utolsó lehelletével megmenti, ezután a két pasi egymásnak esik. A háttér eközben olyan töménységű szín és évszakkeveréket ont, hogy kezdek a jóllakottságtól felpuffadni. Ne tessék annyi palacsintát enni! Püfölik egymást, Mei feltámad poraiból, megint megmenti Rómeót, majd azzal a lendülettel ismét összeesik, immáron örökre. Örökre?

Ezt láttuk. De mi történt valójában? (A filmbeli valóságban) Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a film művészi alkotás, dolga tehát, hogy kifejezze, és megjelenítse képi, hang és szövegbeli eszközeivel a valóságot. Tehát gyanús, hogy a kicsit zavaros befejezés egy zseniális metafora- sorozat, amely olyan csavaros, hogy maga a metaforikus megjelenés már önmagában szinesztézia. MI VAN??

Nem spóroltak tehát az irodalmi kifejezőeszközök képivé transzformálásával sem, végre valami ami nem csak a telhetetlen tekintetek és harcvágy kielégítésére hivatott levetítődni.

Ami a film valósága: Meit figyelmezteti a négyesügynök, hogy megöli ha szerelme után megy. Nekünk ezt akkor mutatják, mikor már a tőr a szívében van. (a művészi eszköz neve: késleltetés) Mei mikor megtudja, hogy meg kell ölnie szerelmét, akkor éli át ezt a szenvedést, mintha tőrt szúrtak volna a szívébe, ennek a késleltetése, hogy végig kell néznünk fizikai vergődését.

Romeo ekkor érkezik, Mei meglátja, oda kiált neki, hogy ne jöjjön közelebb, a férfi azonban nem hallgat rá, és mielőtt a féltékeny patkány tőrt dobna felé, Mei megmenti: kitépi a szívéből az aortát roncsolt pengét, és legyilkolja a négyesügynököt, így Romeo egyedül marad, és nem vitás, hogy melyik hullát siratja meg.

A két férfi között a film valóságában nincs harc.

A párbaj a két ellenséges csapat harcát fejezi ki, úgy, hogy csak két tagját ütközteti egymással. Ez leginkább a szinekdochéra hasonlít, amely szintén egy költői kifejezőeszköz, egy valamit annak csak egy darabjával nevez meg. (a pincért nem pincérnek mondja, hanem köténynek stb.)

A háttérben az idő múlását az évszakok, és színek rohamütemű váltakozásával jeleníti meg ( a műhó nagyon gyengére sikerült), és az egésznek szinesztézikus hatása van (az érzékszervek keveredése), hideg beszéd, forró fehér, véres hangok. Az audiovizuális élmény lenyűgöző, a zenét külön ki kell emelnem, ritkán hallani ilyen profi énekhangot. Igazi megahang.

Mei képileg háromszor hal meg ugyan (halmozás), de a feloldhatatlanságot, a problémájának megoldhatatlanságát, valamint erkölcsi elmarasztalhatóságát csak földöntúli dimezióba való kalauzolással oldhatja fel Bennünk, mert hogy ez a sok minden művészi csavar értünk volt. Hátha egyszer majd így mondjuk: a hazug ember háromszor hal, és békén hagyjuk szegény sánta kutyát, akinek amúgy is van elég baja.

(Mindenkitől elnézést a végjáték szájbarágásáért) Konklúzió:

A tigris és sárkány nővére érzelmileg érettebb, felnőtt. Műveltségéről képi, zenei, és irodalmi tudásával tesz bizonyságot, és elégíti ki az 'okos' filmet váró nézőt, mert ami szép, nem feltétlenül üres is. Aki kalandvágyát jött kielégíteni, vagy katonásdit játszana, netán realista politikai vérfürdőt vár, csalódni fog. Végre egy szép művészi alkotás, amely a rengeteg kritika ellenére hegyként emelkedik a moziszínvonal átlaga fölé, és kielégíti szépéhségünket a lehetséges minden területen, ami jól jön ezekben a rideg májusi napokban. Az, hogy érzelmek vászonra viteléhez mindig szükség van egy húzóerőre (a harc egyáltalában való megjelenése) elég szomorú.

Amit nem értettem:

Mei mikor még vak volt, hogy a fenébe nem fejelt le egy fát sem az erdőben egyedül való rohangálás közben?

ivan

---

Viszonylag ritkán jut el kishazánkig olyan film, amelyik nem Európa vagy Észak-Amerika szülöttje. Amelyeknek viszont ilyen hosszú utat sikerül megtenniük, azok általában vagy nagyon jók, vagy nagyon szépen tudnak hazudni. Tudok is példát mondani mindkettőre; A "Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz" például gyönyörű kis hazugság volt, a Tigris és Sárkány pedig egy tökéletes alkotás.

A Repülő Török Klánját ugyanaz a társulat követte el, akik a TigrisÉsSárkány című filmcsodát. A filmet röviden úgy jellemezném, hogy ez

a Tigris és Sárkány gonosz ikertestvére.

A film ugyanolyan gyönyörű, mint a Tigris és Sárkány. Talán még szebb is. Az erdők, bambusz-ligetek, bordélyházak, hegyek és mezők úgy tárulnak a steadycam elé, mintha a mozinéző is ott lenne. Sokat csiszoltak a hangtechnikán is: a látvánnyal együtt tökéletes háromdimenziós hatást keltenek. Ráadásul a Tigris és Sárkány óta a készítők beruháztak a CG (computer generated, vagyis számítógépes) effektusokba is, és ezek ugyanolyan természetességgel épülnek bele a filmbe, ahogy a szél fúj.

A film elején szép kényelmesen hátradőltem, és vártam ugyanazt az élményt, ami háromszor vitt vissza a moziba a Tigris és Sárkányért. Már az elején feltűnt valami apró változás. Míg a Tigrisben a harc volt olyan, mint egy tánc, az új filmben már

a tánc olyan, mint a harc.

Mei, a női főszereplő, rögtön az elején bemutat egy táncot, ami nem sokkal később átvált abban, hogy megpróbál megölni egy katonát.

Hurrá.

A film innen fokozatosan átmegy vérfürdőbe, ahol úgy hullanak a névtelen mellékszereplők, mint a legyek. Egy gyilkos konfliktus közepén találjuk magunkat; az egyik oldalon vannak a kormány katonái, a másik oldalon a Repülő tőrös bögyös macák. Ezen kívül igazából egyik félről se derül ki túl sok: sem az ideológiájukról, vezetőjükről, a szereplők motivációjáról nem tudunk meg többet a film végére. (Annyit az elején megtudunk, hogy a császár "gyenge" uralkodó. Egy újabb érdekes adat.)

Mivel a film vajmi kevés támpontot ad arra, hogy bármelyik oldal szimpatikusabb, ezért az egyszeri mozinézőt a háttérben húzódó politikai-katonai konfliktus nem érdekli jobban, mint pl a vörös és fekete hangyák ádáz harca a spájz birtoklásáért. Így marad a kevésszámú főszereplő szerelmi akárhányszögének a kérdése, mint drámai cselekmény... Illetve lenne, ha nem lenne többségük elszánt katona / katonő, akik érzelmeiket a háttérben folyó érdektelen és arcnélküli összecsapásnak rendelik alá. Innentől kezdve perce nem szerelmi dráma van, hanem

mindenki utál mindenkit

, a fő változatosságot pedig az hozza, hogy ebbe mennyi magyarázat nélküli állati vonzalom vegyül. Innentől kezdve nem túl izgalmas, hogy a végén kié lesz (és hányszor) a kedves és ádáz kis Mei.

A film az öldöklésen és a szakadozott szerelmi szálon kívül még álnok cselszövésekkel igyekszik minket lebilincselni. Természetesen mindenki átver mindenkit. Az – elég erőltetett – alapszituáció harmadik fordulatnánál már elkezdtem a palacsintákon gondolkozni. A film végén pedig eljött a jól várható anti-klimax.

Egy idő után már az sem szórakoztatott, hogy megszámoljam, hogy Mei és a fiúk összesen hányszor halnak meg.

Összefoglaló

A Tigris és Sárkány gonosz ikertestvére megszólalásig hasonlít testvérére. Az ember el sem tudja dönteni, melyikük a szebb. Az viszont biztos, hogy az új film egy hazug és gonosz történetet mond el a tündéri díszletekkel. Néha a nézése közben eszembe jutott, milyen jó volt az eredeti.

Kicsit hasonlít a két film viszonya a "Sands of Time és a "Warrior Within" viszonyára. Itt is egy tündérmesének lett egy horrorisztikus folytatása, aminek a csomagolása hasonlít az előzőhöz. (Erről részletes tárgyalás a PrinceOfPersia oldalon található.)

– UPi

---

UpiPlex