Ez valóban befejezetlen!

Látod? Nem hazudok... :-)

Visszaolvastam az eredeti bejegyzést, és próbáltam összerakni, hogy durván egy hónappal ezelőtt vajon mire is gondolhattam konkrétan, amikor ezt a másodikat elkezdtem. Igazából nem tudom, azóta ez a kérdés annyira nem foglalkoztat, akkor is talán azért foglalkoztatott leginkább, mert erről (vagy valami hasonló témáról) kellett írnom.

Az biztos, hogy azt az örök tézisemet akartam hangsúlyozni, hogy a modern (értsd: a pozitivizmussal kezdetét vevő) világban nincsenek objektív értékek, ebből következően művészet sem létezik többé abban az objektív értelemben, ahogy a pozitivizmus, illetve a pluralizmus előtt létezhetett. Hogy ezt milyen érvekkel akartam megvilágítani akkor épp, arra már nem emlékszem, de egyébként is, maga az állítás szerintem elég triviális, tehát amúgy sem szorulna túlságosan bizonygatásra (csak én szeretek mindent túlmagyarázni, mint például ezt az utolsó mondatot is).

Igazából az egész téma lerágott csont, nem is igazán értem, hogy miért töltöm az időmet azzal, hogy egyáltalán erről írjak. Összesen talán két említésre méltó gondolat maradt ki az eredeti szövegből (illetve akkor talán még nem is gondoltam így), ezt azért idevésem:

1. Nem feltétlenül igaz, amit az utolsó bekezdésben írtam a tömegekhez való szólás mértéke és a minőség közötti fordított jellegű arányosságról. Igenis vannak kivételek, amikor valahogy sikerül az igényes művészetet egyben úgy űzni, hogy az sokak számára jelentéssel bírjon. Erre talán az egyik legszebb modernkori példa az a boom volt, amit a hippi–korszak hozott magával a művészetek területén.
2. Egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a művészet igazából nem csak ma, de soha nem is volt igazán hatással az emberekre (csak szeretnék utólag azt hinni, hogy de mégis). Most nem arról beszélek persze, hogy valaki elolvas egy verset és könnybe lábad a szeme, vagy hogy – elvileg – Az ifjú Werther szenvedései hatására egy csomóan öngyilkosok lettek. Nyilván ilyen van. De valódi társadalmi változás, háború, vagy ilyesmi nem művészeti tevékenység miatt indul. Rá tud segíteni a már meglévő folyamatokra, de sosem lesz kiváltó ok. Ehhez a művészet egyszerűen kevés.

Hát, habár még mindig nem tudom az igazi véleményem, lehet, hogy már nem is érdekel...

Mi van, ha fordítva van: nem a művészet van hatással az emberekre, hanem az emberek vannak hatással a művészekre? Ezt a diagnózist alátámasztani látszik néhány jelenség, például az, hogy a művészek többnyire emberek, meg hogy a művészeket további emberek veszik körül, akik olyan dolgokat csinálnak, amit, izé, úgy emberek csinálni szoktak.

A művészet a világunk, korunk tükörképe. Javíts ki, ha tévednék, de az ember nem változik meg attól, ha belenéz egy tükörbe. Esetleg, talán, nem csak belenéz, hanem meg is lát ott valamit, ami megindít egy késztetést (pl, "űristen, nem tudtam hogy ekkora az orrom, holnap plasztika").

Szóval ha azért leszel művész, hogy valamit okozz, akkor pályát tévesztettél. Ha valamit okozni akarsz, akkor legyél politikus, vagy befektető, netán tudós. Művész azért legyél, hogy valamit mutass. Magadból, másokból, a korodból. Legyél tükör, torzíts, hazudj, hízelegj, ahogy tetszik.

Majdcsak belédnéz valaki...

 Trükköm, trükköm, mondd meg nékem,
 ki a legszebb e vidéken?...