Még emlékszem, hogy valamikor magyaráztak valamit, hogy az emberi lélek négy szempontból létezik, az egyik, amit az egyén tart magáról, a másik, amit mások tartanak róla, a harmadik, amit az egyén gondol, hogy mások hogyan látják és a negyedik, amit a mások gondolnak, hogy az egyén hogy látja saját magát, és hogy az egyén számára csak az első és a harmadik belátható (lehet, hogy ez nem pont így volt, bevallom, a pszichológia sosem érdekelt igazán és soha nem is tartottam nagyon sokra, úgyhogy lehet, hogy ezt eredetileg nem így adták elő, csak így maradt meg). Azt hiszem, ma sikerült látnom valamit abból a második kategóriából is, ami eléggé borzasztó.

Arról volt épp szó, hogy amikor bizonyos szituban a "főnök" (nevezzük így a karmesterünket) mond valamit, akkor az ügy érdekében inkább rá kell hagyni, nem kell leállni vitatkozni vele és magyarázkodni, hanem kussban kell maradni, és kész. Ez, habár emberileg teljesen érthető hozzáállás, eléggé megkérdőjelezhető, főleg akkor, amikor van összesen mondjuk 30 percünk arra, hogy valamit begyakoroljunk, és a csapatot elvileg összefogó emberen világosan látszik, hogy fogalma sincs, hogy mi a baj, és igenis egy magyarázat lehet, hogy mégiscsak segíteni tud abban, hogy ne 25 perc menjen el a probléma megoldásával a 30ból, hanem csak 5. Rögtön rá is vágtam az ötletre, hogy "yes, but...", és elkezdtem elmagyarázni a dolgot. Erre föl valaki, más szavakkal, de lényegében megismételte az eredeti felvetést, szóval megintcsak elmagyaráztam a fenti véleményem az ügyről, kicsit máshogy, kicsit jobban körülírva, meg ilyesmi. Azt hiszem, erre még talán valaki megint elismételte a dolgot, vagy talán csak annyit mondott, hogy "tudod, néha a kevesebb több...", vagy valami hasonlót, és témát váltottunk.

Most, hogy a helyzetet visszaidéztem, úgy érzem, tényleg megértettem valamit abból, hogy milyen lehet az a bizonyos "amit a mások gondolnak rólam" típusú dolog (azzal együtt, hogy most is úgy gondolom, mint ahogy akkor is, hogy igenis igazam volt).

Ez borzalmas...