Szóval egy haverommal kitaláltuk, hogy mi lenne, ha kiruccannánk egyet Strasbourgba. A hely innen egy köpésre van, és HÉV-jellegű vonatokkal utazva is 3 óra alatt ott lehet lenni, szinte fillérekért (a kíváncsi érdeklődők számára, a max. öt fős csoportos tartományi napijegy €31, ezt osztottuk három részre, a határon túli szakaszra pedig valami 4-5 EUR a retúrjegy). Az idő ugyan kicsit borús volt, ráadásul 6kor kellett kelnem, de ennyit még bevállaltam azért, hogy láthassam azt a helyet (legalábbis a központját), amiért évszázadokon át küzdöttek egymással a német és francia elvtársak.

A város maga tényleg gyönyörű, ami hihetetlenül furcsa benne, hogy mindenki beszél franciául ÉS németül (gondoljatok bele, hol van még olyan francia város, ahol minden lakó önként és dalolva megtanul németül is?), a belvárost keresztül-kasul szelik a Rajna csatornái, amit jelenleg leginkább a sétahajó-társaságok lovagolnak meg. Az utat azonban nem ez tette érdekessé. Hanem az, amikor rájöttem, hogy az egyik átszállásnál az előző vonaton maradt a táskám.

A dolog úgy nézett ki, hogy egy megállóban békésen ácsorogva épp egy mondat közepén tartottam, amikor az útitervért felelő brazil kolléga felordított, hogy "űristen, itt kell átszállnunk". Szóval felkaptunk minden cuccot és leugrottunk, épp időben, ugyanis ahogy leszálltam, be is csukták az ajtót és a vonat indult is tovább. Mázli, gondoltuk. És akkor ugrott be, hogy a táskám ott figyel az ülés fölötti kalaptartón…

Szóval úgy nézett ki, hogy vesztettem €60 kézpénzt, plusz minden (személyi, jogsi, mindkét diák, bankkártyák, BahnCard, de még a mosókártya is – szóval tényleg MINDEN) iratot, no meg az egyetlen lakáskulcsom. Maradt nálam egy fényképezőgép meg egy napszemüveg. Ugye mit tehet ilyenkor az ember... Ha visszafordulunk, akkor lutri, hogy a cuccaim megvannak-e, viszont biztos, hogy nem látjuk Strasbourgot. Ha továbbmegyünk, akkor fennáll a veszély, hogy elkapnak a francia-német határon (vagy bárhol, ahol rendőrbe botlunk) és visszatoloncolnak (külön poén lett volna, hogy hova, főleg úgy, hogy két brazil állampolgárral utaztam iratok nélkül). Végül arra szavaztam, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy sose kerüljenek meg a cuccaim, mint annak, hogy Európa közepén határőrbe botlok, szóval továbbmentünk. És nem bántam meg. Bár az éjszakát házon kívül kellett tölteni, és egy napig nem volt cigim, azért a fényképezőgép megmaradt:

Na csak hogy happy end legyen, tegnap este leadták a táskámat a talált tárgyak osztályán. Minden benne volt. :-)