Még 6 nap, és végleg hazamegyek innen. A dolog szépsége, hogy szinte tényleg "tabula rasa" indítás lesz. Egyelőre még nem tudom, hogy hol fogok lakni, mint ahogy az sem világos, hogy miből fogunk élni (az eddigi összes forrásom szeptembertől megszűnik), és nem látom át, hogy mit kellene hoznia a jövő évnek (kezdve azzal, hogy ki kell lassan derítenem, hogy az itt elvégzett tárgyaimból egyáltalán mit fogadnak majd el otthon). Az igazság az, hogy ezeknek a pillanatoknak van egy kifejezett szépségük: az ember komolyabb kötöttségek nélkül "újratervezhet" szinte mindent.

Persze ez egy másik bejegyzés témája lenne. A mostani inkább arról kell, hogy szóljon, hogy mit ért ez az év. Egy gyors lista arról, ami itt történt:

  • Írtam egy darabot.
  • Megjártam belülről az IRCAM-ot, Európa legnagyobb elektronikuszenei kutatóközpontját.
  • Megismerkedtem néhány érdekes emberrel.
  • Megtanultam önállóan többé-kevésbé vezetni egy háztartást.
  • Rájöttem, hogy mi a magány, és hogyan lehet elviselhetővé tenni.

A dolog persze ennél komplikáltabb.

Ami a szakmai részt illeti, ugyanazt érzem, mint az elmúlt tíz évem bármelyikében, hogy megint elpocsékoltam egy évet. Csak most kicsit másként. Máskor csak azt érzem, hogy nem csináltam semmit, vagy amit csináltam, az teljesen felesleges. Hasonlót érzek most is, a nagy különbség, hogy életemben először most konkrétan meg tudom mondani, hogy mit és hogyan kellett volna másként csinálni. Ez szerintem már önmagában komoly előrelépés.

Gyakorlatilag egy éven keresztül bezártam magam. Volt olyan, hogy hetekig nem beszéltem senkivel: nem mentem az egyetem közelébe sem, nem hívtam fel senkit stb. Ez két okból is hiba volt, mindkettő nyilvánvaló: először is, az utolsó két-három hétben döbbentem igazán rá, hogy mit hagytam ki azzal, hogy nem voltam az egyetemen. Nem az órákat; azoknak a többsége unalmas, de legalábbis érdektelen lett volna. Viszont egy évig hozzáférésem lett volna egy nagyon jól felszerelt könyvtárhoz, és ami talán fontosabb, egy olyan stúdió-komplexum állt volna egy évig a rendelkezésemre, amit évekig vissza fogok otthon sírni. A másik nyilvánvaló ok a szociális háló: az utolsó hetekben, amikor elkezdtem eljárni az osztálytársaimmal sörözni, rájöttem, hogy volt köztük nem egy olyan, aki nagyon, nagyon érdekes ember. Komolyan, olyan beszélgetésekbe csöppentem bele ebben az utolsó egy hónapban, ami otthon a Zeneakadémián még csak nem is rémlik. Úgy értem, itt a zenészek egymásközt nem csak a nőkről és az alkoholról beszélnek, mint otthon. Nem mondom, hogy nem egy gyakran előkerülő téma, de legalább ilyen gyakran lehet zeneileg értelmes dolgokat is szóba hozni. Ezt talán még inkább vissza fogom sírni.

Az érdekesség, hogy tanulmányilag semmit sem profitáltam ebből az évből. Sőt, március 1. és június 15. között gyakorlatilag alig tettem be a lábamat az egyetemre. Helyette viszont írtam végre egy darabot, amivel az elmúlt évek folyamatos pangását szakítottam meg. Még ha csak 6 perc is, és bizony több sebből is vérzik, de legalább elindult a dolog valamerre, és ez sokkal többet ér, mint bármilyen tanulmány.

Nem az volt ennek az évnek az igazi értelme, hogy pont Stuttgartban éltem. Lehettem volna akár Hanoiban is. A lényeget az adta, hogy nem otthon voltam. És hogy egyedül voltam. Az izoláció és a csönd egy sor olyan tényre irányítja rá az ember figyelmét, amit sosem venne észre a megszokott környezetében. Őszintén, van igazság abban, hogy az összes főbb vallási és filozófiai irányzatban a remete az valami nagyon bölcs embert szokott takarni.

Tanultam valamit az élhetőségről. Ezt, ha valahol, hát itt nagyon meg lehet tanulni. Stuttgart nem szép és nem csúnya, nem érdekes és nem túl unalmas, nem nagy és nem is kicsi, egyszóval, a legszürkébb város, amit az ember el tud képzelni. Nincsenek (vagy csak alig vannak) szegények, és nincsenek sokan a nagyon gazdagok sem. Jó a sör. Nagyjából tiszták az utcák. Vasárnap minden zárva van, de ehhez mindenki tökéletesen alkalmazkodott. Az emberek futnak és bicikliznek, még hetven évesen is. Nagyon sok a zöldterület, nem puszta propaganda, hogy ez Németország legzöldebb városa. Ha az ember egy "igazi, takaros kis sváb várost" képzel el, hát Stuttgart pontosan az. És apám nagyon jól jellemezte a svábokat, amikor útravalónak annyit mondott, hogy "a svábok olyan népek, akik egy munkát pontosan egyszer szeretnek elvégezni". És valóban. Minden kínosan racionális, pontosan ki van találva, hogy hogy lehet a munkát minimalizálni, amibe bele tartozik az is, hogy nem sajnálják a pénzt arra, ami a céljuk elérését szolgálja, de egy centtel sem hajlandóak többet fizetni annál, mint amit ("matematikailag") feltétlen muszáj. Ezért jár a többség Mercedes-szel... Ahogy Vazul barátom fogalmazta, ez az egyik legélhetőbb város, ahol valaha megfordultunk. Merthogy innen aztán az ember tényleg bármit el tud érni, amit akar (főleg, hogy egész Németországban itt a legmagasabbak a fizetések), Párizs 3 óra vonattal, van közvetlen repülő még Atlantába is, satöbbi satöbbi satöbbi, viszont a szürke hétköznapokhoz a gyors és precíz ügyintézés (a bolttól kezdve a bankon át) sokkal fontosabb, mint az, hogy közel van-e a tenger. És ebben a svábok mindenkit kenterbe vernek.

De a legfontosabb, amiről idén tanultam, mégiscsak én voltam. Illetve az emberek. Szinte alig volt nap, hogy ne mentem volna el órákat sétálni valahova, akár a közelben, akár úgy, hogy elmetróztam valameddig, és ott gyalogoltam. Végignéztem (egyedül) az operaház teljes repertoárját, voltam jópár koncerten és eltöltöttem vagy 8 órát a tartományi galériában. Az utóbbi hónapban, ha épp úgy hozta kedvem, akkor leugrottam valamelyik közeli kocsmába bedobni egy sört és elszívni egy cigit. Nem mondom, hogy néha nem volt nagyon szar, illetve, hogy nem éreztem magam hihetetlenül egyedül. De az igazi kérdés, hogy vajon az ember nincs-e ugyanúgy egyedül akkor, amikor nem magában, hanem valakivel, esetleg valakikkel issza meg ugyanazt a sört? Nem önámítás az, amikor az ember engedelmeskedik az ősi csorda-ösztönnek, és csapatba verődve csinál valamit, tulajdonképpen azért, hogy ne érezze kínosan egyedül magát? Amikor sétálni megyek, akkor valóban a városra figyelek, néha szinte életre kelnek a terek és a formák, amiket látok. Azt vettem észre, hogy bármit csinálok, igyekszem valóban arra figyelni, amit csinálok. A kérdés, amikor az ember csoportba verődik, valóban figyel a másikra? Vagy inkább csak arról szól a dolog, hogy legyen valaki (=bárki), aki velem röhög a gyenge poénokon és aki úgy tesz, mint ha meghallgatná, amit mondok neki? Vagy, hogy legyenek emberek, akik valami "szellemi inputot" adnak azzal, amit mondanak, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe, és vázolják nekem a problémájukat, hátha én mondok nekik valamit, ami segít rajtuk? Az, hogy minden ember helyettesíthető egy másikkal, egy olyan tézis, ami kellően mellbe tud vágni bárkit, és tényleg kell egy év "idegenlégiósság", hogy az ember megértse és elfogadja. Őszintén szólva, nincsenek illúzióim, hogy vajon szeptemberben azok közül, akikkel azért idén többé-kevésbé rendszeresen beszéltem, hányan fognak egyáltalán a nevemre emlékezni.

Két út van: az ember vagy elfogadja, hogy a többiek számára nem az tesz valakit fontossá, hogy kicsoda is ő, hanem az az aktuális űr, amit éppen betölt, vagy megpróbál idomulni és megrögzötten keresni a kapcsolódási pontokat bárkivel és bármivel. Nem mondom, hogy ez nem borzasztó, de legalább most úgy érzem, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy tényleg őszintén tudjak tekinteni magamra és a körülöttem levő világra. Ennek egyik legszebb része, hogy megtanultam egyedül is jól érezni magam. A másik pozitívum, hogy (talán) utóbbi időben jobban figyelek azokra, akikkel eltöltöm az időmet (bár ezt nyilván nem én tudom elsősorban megítélni). Még ha ez nem is feltétlen több figyelmet jelent. Inkább csak azt, hogy jobban fel tudom mérni, hogy a másik ember szemében éppen milyen szerepet töltök be. Valljuk be, ez nagyon sok pofáraeséstől kímélt már meg az utóbbi időben.

Eddig akármit is csináltam, mindig annak a tükrében szemléltem, hogy mások körülöttem mit gondolnak róla. Ez ugyanúgy vonatkozik a zenére, amit írtam, vagy akár csak arra, hogy kérek-e enni, vagy sem. Nincs annál felszabadítóbb, mint amikor az ember rájön, hogy senki sem fog jobban vagy rosszabbul aludni attól, hogy én mit és hogy csinálok, saját magamat kivéve. Ahogy az egyik chilei haverom fogalmazott 6-7 sör (ki emlékszik már?...) után: "Ádám, te nagyon okos és tehetséges vagy, csak az a bajod, hogy beszari* vagy!"

Egy hét múlva jön a tabula rasa. Utána akármi is következik, ígérem, nem lesz sok köze ahhoz, ami eddig volt.


*Jellemző különbség a két nyelv között, hogy a magyar a szarással hozza ezt összefüggésbe, ami semleges, míg a spanyol kifejezés az, hogy "no tienes huevos", vagyis "nincs heréd" – és tudom, magyarul is van "töketlen", de a spanyol kifejezés konkrétan a "beszari"-nak felel meg.
Utoljára módosította SAdam 2011.VII.23 18:49-n
PermaLink

Hozzászólások (1)

UPi hozzászólása 2011-07-25 15:48-kor

Szerintem az ember társas lény mivoltát legjobban az a szófordulat ragadja meg, hogy "ha én ezt a klubban elmesélem" (mint tudjuk, a klub az a hely, ahol ócsón csapolják a Sopronit). Egyszerűen gazdagítja az élményünket az, ha valakiknek elmesélhetjük, és ő hozzászól. (Még jobb, ha érdekli is őket, hogy mi történt velünk.) Hasonlóképp szeretjük meghallgatni érdekes emberek sztorijait.

Van még egy olyan, kissé elvont elméletem, hogy az emberiség egyesített élményei összeállnak valamilyen masszává, ami leginkább az emberiség maga. Valakivel történt valami ezer éve, azt elmesélte valakinek, akinek ezáltal egy egész kicsit megváltozott a világról alkotott képe, ezáltal egyszer valamit talán másképp csinált, amit elmesélt valakinek, stb. Ezer év múlva, az amiket te látsz, olvasol és hallasz, befolyásolja mindaz a szétterült, amorf valami, ami az összes előző élményből lett. Az elmélet egyik folyománya, hogy ha nincs ott senki és nem mondod el senkinek, az a teljes folyamat szempontjából olyan, mintha nem történt volna meg soha.

Ezért kell a többi ember társasága. Hogy számítson, amit csinálsz.

Tagek:
 

ApocalypseKÖZÖS | FrissVáltozások | TémaKatalógus | Index | Térkép | Random Page
Belépés | Regisztrálok
Ez az oldal nem változtatható | Régebbi változatok | Hivatkozásai | Add a kedvenceimhez
Utoljára módosította SAdam 2011.VII.23 18:49-n