Még sosem műtöttek semmivel, sőt, húsz éve (hát igen, kisgyerekként valahogy folyton meg akartam halni) nem feküdtem kórházban. Egészen múlt hét hétfőig.

Németországban, ez ismét bebizonyosodott, az emberek szeretnek dolgozni. Minden arra megy ki, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen kiesni a munkából. Szóval kedden műtöttek, és csütörtökön délben már otthon lehettem volna (természetesen kisírtam belőlük, hogy maradhassak délutánig, így kaptam még egy ingyen-ebédet). Elvileg a műtét után két héttel már saját lábon, mankó nélkül mehetnék vissza a munkahelyemre. Persze nem fogok, és nem csak azért nem, mert nincs munkahelyem.

A kórházban reggel fél hétkor keltik az embert egy barátságos szurival a gyomorfalba és durván este fél tízkor van lámpaoltás. Eközben napi négyszer kap az ember fájdalomcsillapítót és háromszor van kaja. Utóbbi úgy működik, hogy egy nappal előtte rendelni kell, az ebéd három menüből választható, reggeli és vacsora pedig a' la carte (külön felhívom a figyelmet, hogy hatféle zsömléből lehetett választani, maximum négy darabot egy étkezéshez). Közben mindenféle szép és kevésbé szép nővérek néha bejönnek és hoznak jeget az ember lábára, vagy kiparancsolják az ágyból, hogy lépcsőzzön egy kicsit (már a műtét után pár órával kellett egy kicsit sétálnom, másnap meg lépcsőznöm, ami fura volt, de mondom, itt arra hajt mindenki, hogy az emberek mielőbb visszaálljanak a termelésbe).

A műtét napját amúgy nagyon utáltam. Reggel fél hétkor már felkeltettek, majd közölték, hogy én vagyok aznap az utolsó, de persze tilos enni, vagy inni a műtét előtt (már a nyelvemen lett volna a kérdés, hogy akkor mégis minek keltettek fel). Szóval vártam szépen délután egyig, amikor áttoltak az előkészítőbe. Itt még kellett egy órát várnom, közben egyszer megszólalt az EKG vészjelzője, mert negyven alá esett a szívverésem, de megnyugtattam őket, hogy nincs semmi baj, csak éhes vagyok. Végre betoltak műteni, az aneszteziológus megkérdezte, hogy melyik térdet műtik, gondoltam, nem hagyom ki a Monthy Python poént, szóval mondtam neki, hogy "A jobb! Nem, a bal!". Aztán megkérdeztem, hogy mikor kaphatok enni. Inkább elaltatott...

A gáz az volt, hogy amikor felébredtem a műtét után, az első dolog, amit éreztem, egy hihetetlen erős fájdalom volt a hasamban. Tudjátok, mennyire s*ar érzés arra ébredni, hogy éhes vagy? Na, hát akkor mondom: iszonyú. Szóval én feküdtem a hasfájással, közben fölém hajolt valaki, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, úgyhogy közöltem vele, hogy nagyon éhes vagyok. Úgy látszik, ez hatott, egyből visszatoltak a szobámba és negyed óra elteltével már vacsiztam. Ez úgy délután 5-6 között lehetett. Valljuk be, rég csináltam utoljára olyat, hogy 24 óráig nem ettem, és elgondolkodtató, hogy nekem ez ennyi szenvedést okoz, miközben a világ fele naponta küzd ezzel az életérzéssel.

Egyébként természetesen a vacsora csak időszakos megoldás volt. Este 9 körül kezdtem újra érezni, hogy valami nem stimmel, és 10 körül már biztos voltam a dolgomban. Végül fél 11 körül nyomtam meg a nővérhívót (nagy piros gomb, amire mondták, hogy az az "emergency button"), és kértem pótvacsorát. Kaptam. :-) Mondtam is a csajnak, hogy tiszta Lufthansa-feeling, de valahogy nem értette meg.

Csütörtökig elolvastam legalább két-háromszáz oldalt ilyen-olyan könyvekből, meg Bea is bejött minden nap legalább nyolc órára. Szóval nem unatkoztam. Főleg akkor nem, amikor szerdán úgy határoztunk, hogy úgy teszünk, mint aki nyaral, szóval szépen lebotorkáltam két emeletet, hogy beülhessünk kávézni és sütizni a kórházi kávézóba. Az egyetlen probléma persze, hogy mivel nem tudtam megtartani egyenesen magam, ezért végig kellett feküdnöm egy díványon, a többiek nem kis meglepetésére, de azért elveztük a sütit.

Két komolyabb problémával kellett mindössze szembenéznünk. Csütörtökön, miután hazaengedtek (ja igen, a hazajövetel úgy nézett ki, hogy adtak egy taxicsekket, és hazataxiztunk a kórházból – 21 km, durván €40, amit kifizettek helyettünk) észleltem, hogy a lábszáram érzéketlen. Úgy értem, sem azt nem érzem, ha megérintenek, sem a hideget/meleget (pl. ha rátesznek egy jeget, azt sem érzem). Emellett elkezdett megdagadni és lilulni, szóval kezdtünk gyanakodni arra, hogy trombózisom van. Ezt szerencsére kizárták másnap, amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki annak idején beutalt a klinikára (ha már ott jártunk, találtunk a rendelővel szemben egy kávézót, szóval volt kávé, almásrétes és vaníliaszósz – közben pedig Bea félóránként kifutott átparkolni a bérautóval, merthogy fél óra parkolás ingyenes volt). A másik komolyabb probléma, hogy kiderült, hogy sem a német, sem a magyar biztosító nem akar fizetni. Ez az ábra persze azóta sem változott, szóval most bízunk a legjobbakban.

Amúgy azóta küldtek postán egy járógépet (ezt majd vissza kell küldjük, elvileg négy hét után, de én értelemszerűen már akkor vissza fogom küldeni, amikor elmegyek innen), szóval gyakorolhatom azzal a járást minden nap. De leginkább csiszolódunk össze Beával az elkövetkezendő közös életre (én még rendszerezettebb lettem, mint voltam, ő meg még szétszórtabb, most hangolódunk össze). Egyébként meg filmezünk, koktélozunk (sőt, tegnap előtt lementünk a parkba is meginni egy kávét), és dirigálunk egymásnak. Elvagyunk, mint a befőtt.