Ma ebéd közben elkezdtem gondolkodni, és eszembe jutott, hogy nincs végrendeletem. Ez azért gáz, mert ha pl. az ember gyanútlanul betéved egy menzára és megeszi, amit adnak, sosem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. Ezennel pótlom e hiányosságom.

A jogdíjbevételeimet (amennyiben valaha lesznek), illetve a jogdíjak feletti rendelkezési jogot a mindenkori feleségemre, ennek híján a mindenkori élettársamra, ennek is híján Beára hagyom.

A testem még felhasználható részeit (ki tudja, lehet, hogy magamra robbantom a konyhát, és akkor nem sok fog maradni) felajánlom orvosi, tudományos, illetve művészeti célra, ebben a sorrendben (felőlem akár lehet statisztának is használni a hullám a következő zombis filmben, ha senkinek nincs jobb ötlete). Az egyetlen kitétel, hogy legyen pontosan dokumentálva, hogy mire használtak, és ezt a családom, barátaim és üzletfeleim bármikor megtekinthessék.

Az esetlegesen felmerülő vitás kérdésekben a döntési jogot az ApocalypseKÖZÖS Etikett Bizottságára hagyom.

Kezd egyre komolyabban kialakulni a zsidó identitásom. Ma délután odajött hozzám egy izraeli fazon, és megkérdezte tőlem (először héberül, utána angolul), hogy ugye én zsidó vagyok...

Ma találkoztam a Sátánnal. Személyesen.

Előzmény: pontosan 11 nappal ezelőtt belefutottam egy problémába. A hiba abban manifesztálódott, hogy egy animáció, amit csináltam, valamiért folyton kifagyasztotta a rendszert, amit használok. Mivel egy rakás konkurens számolást kell végeznie a rendszernek az animációm elkészítéséhez, ezért a hibát azonnal ebben a témakörben kerestem. 10 napom elment vele, közben elbuktam egy koncertlehetőséget (még a koncert előtt arról volt szó, hogy ha múlt hét elején befejezem a darabom, akkor a szerdai koncerten mehet), az elmúlt négy napban nem mozdultam ki a szobámból, és lázasan próbáltam megfejteni, hogy hol van az a két nyamvadt szál, és hol az a fránya memóriaterület, ami itt valamiért egyszerre íródik/olvasódik/törlődik/akármi.

Nem tudom megmondani, hogy az ötlet végül honnan jött. Lehet, hogy onnan, hogy már minden lehetőséget végigpróbáltam, és sehogy nem találtam meg a dolgot. Minden esetre két órája elkezdtem átfésülni az összes olyan forráskódot, amit fel tudtam lelni, és ami bármilyen módon meghívódik abból a programból, amit írok. Végül megtaláltam a következő sort egy külső függvénykönyvtárban:

 valid = valid && ( * ++ pos == ( ( ( __UPC_Frame + low + high ) ^ 0xFF ) + 1 ) & 0xFF ); // HDC

(Ez egy HDC névre hallgató, checksum-jellegű byte helyességét ellenőrzi.) És valóban, miután beírtam a hiányzó zárójelet, minden működik, ahogy kell:

 valid = valid && ( * ++ pos == ( ( ( ( __UPC_Frame + low + high ) ^ 0xFF ) + 1 ) & 0xFF ) ); // HDC

Ennél gonoszabb dologgal soha nem találkoztam. Azt hiszem, most meglakoltam minden bűnömért együttvéve.

Szóval tegnap este megvolt a sikeres koncertünk, ami miatt hazajöttem erre a pár napra. A következő project: vissza kell jutnom Stuttgartba. Erre a legkézenfekvőbb opciónak az előre megváltott repülőjegyem tűnt. Előre örültem a fejemnek, elvégre várhatóan minőségi szolgáltatásban lesz részem, hisz nem holmi fapados izével megyek, hanem a MALÉVval, a magyar luxuslégitársasággal. Egyetlen komolyabb problémámat az jelentette, hogy a gép 7:05-kor tervezett indulni. És mivel egyedül, lássuk be, kevés vagyok, hogy egy ekkora monstrumot maradásra bírjak, ezért kénytelen-kelletlen nekem is oda kellett érnem. Legkésőbb 7:05-re. Az éjjeli összepakolás, a hajnali kelés, meg hog a kijutás körüli történet hogy alakult, az szinte szóra sem érdemes, mint ahogy a tegnapi koncertről sincs túl sok mondanivalóm. Viszont hogy a 7:05-ös indulás hogy sikerült?... Hát így:

• 6:18: Kiszállok anyám kocsijából. Ekkor hatalmába kerít a gouranga-feeling, hiszen még van vagy 50 percem a gép indulásáig, 20 percem a check-in zárásáig és ki az az állat, aki rajtam kívül csütörtök hajnalban repülne? Elvégre a turisták hétvégén szoktak menni, az ingázók meg hétfőn és/vagy pénteken.

• 6:20: Ahogy belépek a terminál épületébe, elpárolog a világbéke-hangulat. Meglátom ugyanis, hogy a check-inre jónéhányan várnak. Azért viszonylag zökkenőmentesen eljutok a megfelelő helyre, megkapom a beszállókártyám, megnyugszom, hogy most már minden rendben. Boarding time: 6:35.

• 6:25: Megfordulok, hogy beálljak a biztonsági sorba. Ekkor veszem érszre, hogy a biztonsági sor a terminál bejáratáig ér. Nyelek egyet, hogy azért ez 10 perc alatt necces lesz. Mindegy, mondom magamnak, mit van mit tenni, ugyebár... Beállok a sor végére.

• 6:27: Nagyjából 3 métert haladtunk az elmúlt két percben. Pont eleget ahhoz, hogy meglássam a táblát magam előtt durván 20 méterrel, amire ki van írva, hogy a várakozási idő attól a ponttól előreláthatóan fél óra. Elkezdem átgondolni az életem.

• 6:31: Haladtunk még vagy 5 métert. Úgy döntök, hogy ez így nem fog menni. Megbeszélem a mögöttem állóval, hogy előrefutok megnézni, hogy mi a helyzet, de azért engedjen vissza. Elmegyek a tömeg mellett és meglátom, hogy még hatalmas sor van, és persze sehol egyetlen ember, aki tájékoztatni tudna. A biztonságiak reménytelenül messze, valahol a kígyó másik végén dolgoznak. Elképzelem lelki szemeim előtt, ahogy átverekszem magam durván 50 emberen, hogy feltegyek egy kérdést, majd ahogy a próbálkozás után a légiközlekedés mártírjává avatnak ott, ahol a hasonló lincselések áldozatait temetni szokták. Visszafordulok. Megkérdezem az egyik embert a check-in pultoknál, aki annyit javasol, hogy álljak vissza a sorba. Azt nem tudja megmondani, hogy szólítanak-e, ha majd megy a gépem, mint ahogy azt sem, hogy ha már egyszer túlvagyok a check-in folyamaton, akkor felszáll-e nélkülem a gép, de azt javasolja, reménykedjek. Vissza is állok a sorba, majd látom, hogy a kettővel előttem levő embert (aki egy arra járó biztonságitól valamit kérdez) kiállítják a sorból és elkísérik valamerre. Gyorsan megkérdezem tőle, hogy ez meg mi, mire annyit mond, hogy semmi, csak lekési a gépét (mint utólag meglátom, ő is az én gépemmel jött). Gondolom, ha ő, hát akkor én is, szóval kiállok a sorból, és titokban, tisztes távolból követem. Annyira tisztes távolból, hogy nem is látom, hogy hová viszik, viszont a terminál másik végén felfedezek egy jóval kisebb sort, gondolom, beállok oda. Rápillantok az órámra. Éppen most van 6:35. Ekkor esik le, hogy az előző sorban, ahol álltam, nagyjából annyit haladtam az első 6 perc alatt, hogy elértem azt a sor-hosszt, ahová épp sikerült beállnom. Nem túl biztató. Szintén megbeszélem a mögöttem állóval, hogy elmegyek keresgélni (lemondóan tekint rám, amikor megmutatom neki a beszállókártyámat), hátha találok valamit, de azért engedjen vissza, ha mégsem.

• 6:37: Végre megtaláltam az elsőbbségi sort. Nem mondom, hogy nagyon el volt dugva, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy már Kispesten is erről ordítottak az óriásplakátok. Azért még itt is állunk egy páran. Olyanok is, akiknek a boarding time-ja csak 6:50 (vagyis évezredek múlva lesz), mégis itt idegeskednek. Hogy egyesek miket képzlenek magukról...

• 6:39: Last call. Mire sikerül átvergődnöm magam a boldog tömegeken, addigra visszazárják azt a kordondarabkát, amit időszakosan megnyitottak nekünk. Ketten magyarázzuk, hogy dehát minket hívtak. Nem hiszik el. Az egyik biztonsági őr valamint beszél a hangosba, amikor leesik a kordon felett vigyázó őrangyalnak, hogy "ja, hogy nem Stockholm, hanem Stuttgart!..." Kordon nyílik. Egy pillanatig fogalmam sincs, hogy hova menjünk, amíg fel nem fedezek egy eléggé eldugott feliratot, miszerint "priority lane". Úgy látszik, ez sikerült.

• 6:42: Biztonsági ellenőrzés. Életemben először nem jelez be a kapun a nadrág, ami rajtam van. Azt hiszem, most már mégsem veszek cigit.

• 6:47: A hölgy a kapunál kedvesen közli, hogy "nyugalom, nem kell sietni". Ebben igazat is adok neki. Megkérdezi, hogy sokan vannak-e még. Ezt magamban egy vicces kérdésnek könyvelem el, mivel a kint álló durván háromszáz fős tömegből nehéz megsaccolni, hogy hányan várnak még a mi gépünkre. Csak annyit mondok: "hát, vannak még egy páran". Miután felszállok a buszra, végre nekiláthatok, hogy bekössem a cipőfűzőm és újra felvegyem az övem. Mire ez sikerül, a busz már el is indul velünk a géphez.

• 6:57: Elfoglaltam a helyem a fedélzeten. Mellettem az ablakból közvetlenül látom a 6 lapátos propellert. Várom a felszállást.

• 7:04: Érkezik még egy busznyi ember.

• 7:07: Ajtó zárul. A MALÉV üdvözöl minket. Megyünk felszállni.

• 7:31: Elértük a repülési magasságunkat. A gép, amin utazom (ugyanaz, mint amivel idefele is utaztam) egy Bombardier Q400-as. Azok számára, akik nem ismernék: ez egy turbólégcsavaros (köznapi szóhasználatban propelleres) 19x4 ülőhelyes személyszállító gép. A MALÉV flottában összesen 4 ilyen van (a maradék 18 mind a Boeing 737 valamilyen változata) és ezeket rövidtávú repülésekre használják. Abból, hogy nem sugárhajtóműves, két dolog következik: az egyik, hogy a gép lassabb. A Budapest–Stuttgart távolságot másfél óra alatt teszi meg, vagyis nagyjőból annyi idő alatt, mint ami alatt a Boeing Párizsban van. A másik, hogy mivel a propellernek kell egy bizonyos légsűrűség, ezért jóval alacsonyabban száll. Gyakorlatilag a repülési magasságon (ami alig több 7 km-nél, szemben a Boeing 12,5 km-es repülési magasságával) még észlelni lehet a közutakon haladó nagyobb járműveket. Sajnos most épp köd van lent, de a hazajövetelről emlékszem (szintén ilyen géppel repültünk), hogy a táj egyszerűen csodálatos ebből a magasságból. Végig. Életem legszebb repülési élménye a Bombardier Q400, és mindenkinek, aki csak teheti, javaslom, hogy életében legalább egyszer repüljön ilyen géppel.

• 7:43: Megkapjuk a repülős kaját, egy briós formájában. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, úgyhogy megkérdezem a légiutas-kísérőt (sorry, de nem szeretem vegyíteni a szövegeim nyelvezetét, azt pedig, hogy sztyúárdesz, egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni), hogy hová mindenhová repül még ez a gép. Megtudom, hogy utaslétszámtól függ, de Várna, Berlin, sőt, még Hamburgig is elmegy, ha kell. Pedig az azért nincs közel. Durva...

• 8:05: Egy ideje már semmit sem látni a tájból a lent ülő köd miatt. Kivéve a ködfelhőkből kinyúló csúcsokat tőlünk balra. Szép tempósan haladunk az Alpok északi lábainál.

• 8:15: Megkezdjük a süllyedést.

• 8:47: Landoltunk. Kicsit sokáig köröztünk a reptér felett, de úgy látszik, azért csak kaptunk egy szabad pályát. Úgy tűnik, túl gyorsan értünk ide. Mg nem sikerült eldöntenem, hogy csak hatalmas köd van, vagy az eső is szakad-e? Mindjárt elválik.

• 8:59: Nem esik. Ellenben várjuk a csomagokat. Egy képernyőn ki van írva, hogy még 24 perc, amíg megérkeznek. A hangosban is bemondják, hogy elnézést kérnek, de a csomagok késnek (amit egyébként nem teljesen értek, hacsak nem egy másik géppel jöttek a csomagok – ami elő szokott fordulni forgalmasabb járatokon, de nem hiszem, hogy ezen a viszonylaton annyira sok járat közlekedne, hogy külön gépen utaznának a csomagjaink). Van időm átgondolni az életem.

• 9:19: Elindult a csomagos futószőnyeg. Lassan szállingózni fognak a cuccok. De lehet, hogy csak a cuccot mozgató motort tesztelik. Ugyanis (egyelőre) csomagok se közel, se távol, valamint a biztonság kedvéért megint bemondják, hogy a csomag késik.

• 11:06: Sikeresen megbirkóztam ezzel a feladattal is. Újra itt vagyok.

Hát, nem tudom, hol kezdjem. Az után, hogy az első nap olyan pörgős volt, amilyen, gyakorlatilag következett egy hét ülés a szobámban (ami alatt lázasan dolgoztam egy darabon, amit úgy látszik, mégsem fognak most játszani, de novemberben talán igen, lásd lentebb). A legfontosabb rövidhíreim:

• Még mindig fogalmam sincs az óráimról. Németország egy szervezett ország. Németország egy olyan hely, ahol mindenkinek pontosan meghatározott hatásköre és feladatai vannak. Németországban az emberek tudják a dolgukat. Az előző három mondat magyarra fordítva azt jelenti, hogy ha nem tudod pontosan, hogy mit akarsz, akkor lehetetlen információhoz jutni. Eddig szereztem két százoldalas dokumentációt az oktatott tárgyakról, két mintatantervet, beszéltem fél tucat diákkal, pár professzorral, egy tanulmányissal és majdnem a nemzetközi ügyek rektorhelyettesével is (vele ma lett volna a találkozóm reggel 10:30-kor, ha nem 11-kor ébredtem volna fel). Gyakorlatilag senki nem volt hajlandó segíteni, nagyjából azzal a hozzáállással, hogy az nem az ő dolguk (és persze nem tudják, hogy kihez forduljak). Összesen tegnap sikerült áttörést elérnem. Ehhez hozzá tartozik, hogy megismerkedtem egy azerbajdzsáni (tehát nem német) lánnyal és megvolt az első magánórám a zeneszerzés-tanárommal (egy olasz, aki Froanciaországban él és heti két napot itt tanít – vagyis szintén nem német). Na ők hajlandóak voltak elmondani a saját véleményüket, ajánlani embereket, órákat, elmondani, hogy melyik tanártól érdemes tanulni, és melyiktől nem. Úgyhogy legkorábban két héten belül (jövő héten otthon vagyok, ezért ez a hosszú határidő) lesz végre órarendem! :-)

• Van vekker. Kedden vettem, a Saturnban. Nem volt már, csak egyetlen példányuk belőle, mégpedig a bemutató példány, így kérés nélkül, maguktól adtak rá 30% kedvezményt. Kíváncsi vagyok, hogy ezt itthon mikor tennék meg mondjuk a Saturnban. Ma reggelig úgy tűnt, hogy igencsak hangos. Aztán kiderült (lásd fentebb), hogy nem eléggé.

• Kaja. A hétfői bevásárlás egy hétre elég volt. 13 EUR-ért egy hétig a következőt ettem, napi kétszer-háromszor: 3 db. vajastoast egy-egy szelet felvágottal, rá egy-egy szelet ömlesztett sajt, rá egy-egy karika paprika. Hozzá Corn Flakes-es tej (1-2 bögre), a végére egy presszó tejjel, cukorral. Kicsit kezd unalmas lenni az étrendem (így egy hét alatt benyomtam 2 doboz tejet, 1 csomag vajat, 20 dkg sajtot, 30 dkg felvágottat, 3 paprikát és egy háromnegyed kilós szeletelt amerikai szendvicskenyeret). Viszont ha heti 13 EUR-ból (OK, tfh. hétvégére veszek valami csokit, és akkor lesz 15 EUR) kijövök, az azt jelentené, hogy havi 60 EUR, és elvegetálok. Nem rossz.

• Cigi. Egyre kevesebbet szívok. Például kedden és ma (egyelőre) nem gyújtottam rá. Az árkülönbségnek motiváló ereje van.

• Kommunikáció. Tulajdonképpen élvezem, hogy tönkrement a mobilom. Végül úgy döntöttem, hogy a hét végén leadom a Mammutban a márkaszervizben és Beával kihozatom magam után 23-án, addig pedig élvezem a nyugodt életet. Továbbá vettem egy (magyarországi) Skype-számot, amin hívható vagyok (akit érdekel, dobjon egy mailt, és megírom – sorry, de nem akarom ide kiírni, nálam is kezd kialakulni a személyes adatokkal kapcsolatos paranoia) és vettem egy csomagot, amivel a magyar (vonalas) számokat ingyen tudom hívni. A mobil kicsit drágább (cca. 60 Ft/perc), de azért vállalható az is.

• Egyéb érdekességek. Itt továbbra is hatalmas tüntetés zajlik az S21 nevű projekt ellen, amin minden nap kétszer keresztül kell vernem magam (Kossuth-tér, helyi kiadásban). Meg kell mondjam, egyre jobban utálom a zöldeket, bár azt én is elismerem, hogy 5 milliárd EUR (ez durván 1300 milliárd Ft, a teljes magyar GDP majdnem 4%-a) egy lokális vasúti projektre tényleg kicsit sok pénz; A szerdai koncert helyszíne megváltozott, és a műsorról is kihúztak. Ezt mind a Facebook-ról tudtam meg, valahogy elfelejtettek nekem szólni; Szerveztem mára egy partit random emberekkel, miközben meghívtak egy másik, sokkal ígéretesebbnek ígérkező buliba másik random emberekkel. Vajon mennyire gáz, ha az ember szervez egy bulit, amire nem megy el? Még gondolkodom ezen; A szálláshelyem hihetetlenül zajos. A koleszt két, egyenként kétszer három sávos utca határolja két oldalt, a harmadik oldalon (ahol az én ablakom van) egy kisebb, kétszer két sávos utca van, ami a két nagy utcát köti össze. Az ablakommal szemben egy autókereskedés, továbbá egy öt emeletes garázs van. Maga a kollégiumépület pedig olyan ocsmány, amilyet csak el tudtok képzelni. A leggusztustalanabb benne pedig az, hogy próbálják titkolni az ocsmányságát azzal, hogy látványosan frissen van festve az egész valami ocsmány vörös festékkel; Bevállaltam egy kis "autókázást". Október 26-án egy furgonnal elszállítok Zürichbe egy olyan speciális mechanikájú csembalót, amiből csak egy az egy példány létezik a világon. Remélem, nem töröm össze. Még sosem vezettem furgont; Átváltottam "nyomulós" üzemmódba. Ez nálam szokatlan. Fél óra ismeretség után felajánlottam az újdonsült tanáromnak, hogy hallottam, hogy lesz jövő májusban egy operabemutatója Párizsban, és ha tud nekem feladatot találni, akkor szívesen elkísérem. Vicces volt az a döbbent arckifejezés, amit vágott erre, de nem mondott nemet (igaz, igent sem).

Több rövidhírem most nincs, majd jelentkezem később. Remélem, nem késem le a holnap reggeli repülőt (mint a mai találkozót). Az már tényleg ciki lenne.