Minap lementem vásárolni ételt. Már a sorban álltam, néztem ahogy az előttem álló néni kipakolja az ételeket a szalagra. A pénztáros szépen lehúzta, közben egy-két mondatott váltottak. A végén a néni megpróbált fizetni. Nem sikerült.

Nem azért nem sikerült mert rosszul látott, vagy mert nagyon nem tudott számolni, hanem mert hiába keresgélt a pénztárcájában, egy-kétszáz forinttal lemaradt az végösszegről. Nem vett sok mindent, kis hús, krumpli, némi zöldség és egy kolbász. A kolbászt visszaadta azzal a mondattal, hogy "a többire szükségem van". Ez hónap elején volt, de már nem nagyon. A néni ezután a maradék apróját a pénztár utáni sorsjegyesnek adta, de nem vártam meg, hogy sikerült-e neki megnyernie a kolbászt.

Tudni kell, hogy alapvetően nyugdíj ellenes vagyok. Szerintem nem jó módszer, hogy valamekkora pénzt utal az állam az embereknek miután elérték a bizonyos bűvös kort. Már csak azért sem, mert például egy öregedő társadalomban ez az állam számára könnyen megfizethetetlen lehet. Valahogy nem az állam reszortjának tartom, hogy ezzel foglalkozzon, szerintem az ember felelőssége, hogy gazdálkodjon a pénzével és gondoljon a jövőjére, az állam feladata meg hogy lehetőséget adjon erre. Tudjanak az emberek eleget keresni ahhoz, hogy a magánnyugdíj pénztárakba vagy folyószámlára vagy bármi másba pakolhassanak. Szerintem mondjuk ez sem működne emberi butaságból, de nekem jobban tetszene.

Namost a néni esete ezzel együtt igenis megérintett. Nem volt benne szánakozás vagy semmi olyan ami miatt nagyon lesújtottnak tűnt volna, nem mondta, hogy kevés a nyugdíj, nem mondott semmit. A pénztáros sem mondott semmit, úgy tűnt nem ez az első esete amikor valaki alul maradt a fizetésnél. Gond nélkül kérte el a kulcsot, hogy lehúzhassa a kolbászt a végösszegből. Én meg csak álltam és néztem az öreg nénit amint bepakol a kis szatyrába. Nem volt pofám pénzt ajánlani és nem volt kedvem a témát neki felhozni. Félek, hogy volt már neki rosszabb is.

Ez a helyzet a sarki boltban.