József Attila
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
1936. okt. - nov.
Ulmar 2006.V.30 00:21
Nagyon sokat gondolkodtam, hogy felkerüljön-e ez a vers ide. Azért is, mert kivételesen ez egy olyan vers, amit nem szeretek, és olyan érzelmek vannak mögötte, amik nem tetszenek és elítélek.
Az, hogy valaki sóvárog a szerelme iránt, attól még nem kell, hogy a másikat egy ilyen képpel próbálja meg meghatni. Nagyon nagy tévedés, ha azt hiszi, hogy csak őt lehet szeretni a világon, vagy hogy aki visszautasította, az emiatt egyedül rajta rágódva fog meghalni.
Alapvetően nem szeretem, ha valaki sajnáltatja magát. Kevés embernek megy ténylegesen javíthatatlanul rosszul a sorsa. Azt viszont kifejezetten utálom, ha valaki félelmet próbál kelteni a másikban, pusztán önsajnálatból. Azt hiszem, hogy ez borzalmasan önző. Félelmet kelteni a magányossággal szemben, és magát feltálalni, mint az egyetlen – habár elutasított – megoldás, ráadásul úgy beállítani a szíve hölgyét, hogy élete végére senkije sem maradt.
Viszont a kép maga elég félelmetes. Szörnyű lehet, ha valakinek tényleg nem marad senkije, és csak az emlékeinek él. Megtört az ember, és nehéz kiragadni magányából, pedig mindvégig akarna. Senkinek sem kívánok ilyen sorsot. Ez szerintem már nem élet.