Komjáthy Jenő

Szeretném elsöpörni mind a hitványt,
Ki most kevélyen a fölszínen úsz,
Üres fejével s még üresb szivével,
Selyem ruhában és nagyúri gőggel
Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz.
Utálom ezt az úri csőcseléket,
A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat,
A törpelelkű, bársonyos heréket,
Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot,
Mely bitorol dicsőséget, hatalmat.

Utálom ezt az úri söpredéket,
Az őrült véletlen gonosz kelésit
És a világot, hol uralkodik,
A fölre tört, le nem söpört szemét;
A port, mely istenszobrokon tapadt,
A ronda férget, ocsmány pókokat,
Dúskálókat a szűzi liljomon.
A köpedéket, mely egy szűz, nemes,
Dicső világ szent homlokára hullt.

Szeretném összetörni ezt a képet,
Mely csalfa, semmitmondó és hazug.
Torzkép csupán, lelketlen mázolás,
Vad, kába színelegy, szellemtelen,
Iromba rajz, - nincs benne gondolat,
Az eszmének teljes bankrotja ez.
És a valódi, ősigaz, dicső,
Nagy képeket szennyével eltakarja,
Vagy elhomályosítja szemtelen,
Kiáltó, kérkedő, üres szinével.

Szeretném összezúzni ezt a népet,
És élükön a bíboros pimaszt,
Kinek a zsámolya mártírfejek,
Párnája honfibúban megrepedt szív,
A trónja szolgaság és butaság.
Utálom ezt a sok élősdi gazt,
Kocsisait az állati tömegnek,
És elszakítni rothadt törzsökétől
A rossz kezet, mely görcsösen szorítja,
Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt.

Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám,
Akit magasba nem érő emelt,
Csak tartalmatlan szíve könnyüsége,
Vagy a világtalan szerencse kénye,
Őrült hatalmak esztelen szeszélye;
Ki helyzeténél fogva oly magas,
Míg a valódi nagy pirul a mélyben,
Tehetlen ül kőóriás a völgyben,
Míg a kavics magasról hengerítve
Nagyot aláz, erőset összetör.

Ó, bár lehetnék én a fergeteg,
Mindent elsodró s ifjitó vihar!
Újjáteremteném e kór világot,
És elsöpörnék minden szemetet.
Királyi székbe ültetném az Észt,
Jogart adnék a Gondolat kezébe,
Úrrá tenném s naggyá a Szellemet,
Az Igazság biborpalástba járna,
Rombolnék és teremtnék egy világot:
Lehetnék én a bosszuló vihar!