Komjáthy Jenő

Szeretném elsöpörni mind a hitványt,
Ki most kevélyen a fölszínen úsz,
Üres fejével s még üresb szivével,
Selyem ruhában és nagyúri gőggel
Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz.
Utálom ezt az úri csőcseléket,
A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat,
A törpelelkű, bársonyos heréket,
Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot,
Mely bitorol dicsőséget, hatalmat.

Utálom ezt az úri söpredéket,
Az őrült véletlen gonosz kelésit
És a világot, hol uralkodik,
A fölre tört, le nem söpört szemét;
A port, mely istenszobrokon tapadt,
A ronda férget, ocsmány pókokat,
Dúskálókat a szűzi liljomon.
A köpedéket, mely egy szűz, nemes,
Dicső világ szent homlokára hullt.

Szeretném összetörni ezt a képet,
Mely csalfa, semmitmondó és hazug.
Torzkép csupán, lelketlen mázolás,
Vad, kába színelegy, szellemtelen,
Iromba rajz, - nincs benne gondolat,
Az eszmének teljes bankrotja ez.
És a valódi, ősigaz, dicső,
Nagy képeket szennyével eltakarja,
Vagy elhomályosítja szemtelen,
Kiáltó, kérkedő, üres szinével.

Szeretném összezúzni ezt a népet,
És élükön a bíboros pimaszt,
Kinek a zsámolya mártírfejek,
Párnája honfibúban megrepedt szív,
A trónja szolgaság és butaság.
Utálom ezt a sok élősdi gazt,
Kocsisait az állati tömegnek,
És elszakítni rothadt törzsökétől
A rossz kezet, mely görcsösen szorítja,
Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt.

Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám,
Akit magasba nem érő emelt,
Csak tartalmatlan szíve könnyüsége,
Vagy a világtalan szerencse kénye,
Őrült hatalmak esztelen szeszélye;
Ki helyzeténél fogva oly magas,
Míg a valódi nagy pirul a mélyben,
Tehetlen ül kőóriás a völgyben,
Míg a kavics magasról hengerítve
Nagyot aláz, erőset összetör.

Ó, bár lehetnék én a fergeteg,
Mindent elsodró s ifjitó vihar!
Újjáteremteném e kór világot,
És elsöpörnék minden szemetet.
Királyi székbe ültetném az Észt,
Jogart adnék a Gondolat kezébe,
Úrrá tenném s naggyá a Szellemet,
Az Igazság biborpalástba járna,
Rombolnék és teremtnék egy világot:
Lehetnék én a bosszuló vihar!

[1890 körül]
Utoljára módosította Ulmar 2007.I.03 03:37-n
PermaLink
Votes disabled.

Hozzászólások (1)

Ulmar hozzászólása 2007-01-03 03:57-kor

Szeretnék repülni. Nem úgy persze, hogy felszállok egy repülőre és a dupla falu ablakon keresztül skubizom azt a kevés kis fényt, amit az beereszt, hanem szárnyalni úgy egymagam a magasban és szélben. Nem jó a szemem, nem látnám, ami lent van, de valahogy elképzelésem szerint a színek és formák összefolynának valami egésszé, ami önmagában kitesz egy harmonikus képet a világról.

Aztán, ha lehet, szeretném elhagyni azt, amit látok, és lehetőleg vissza se nézni rá soha többet. Talán többet érne, mint viharként végigzúdulni és felbolygatni a szép és förtelmes egységet. És hogy hova mennék? A felhőbe, ahol mindig kiszámíthatatlan mit hoz az időjárás, ahol nem képzelem azt, hogy látom mi van előttem, de mégis azt képzelem, amit akarok.

Ezt nevezem szentimentalizmusnak. Aki ismer, tudja, hogy ilyen vagyok. Ha mindig látnám hova megyek, hol maradna az élvezet?

Ha minden jól működne, ha minden logikusan történne? Gondolj csak bele kedves olvasó, min bolydulnának fel az emberek? Kell valami, ami miatt szomorú lehet a világ összes lakója. Ami miatt fegyvert ragadhat, vagy vandálkodhat, követhetnek valakit, aki kimagaslik, majd eldobhatják a példaképet egy újért, hiszen mégiscsak ember volt, hibázott. Veszélyes dolog, de úgy látom szükséges. Kellenek fogózkodók a gyengeelméjűeknek. Aki pedig erős és a maga útját járja, máris szidhatja mindazokat, akik gyengébbek. Tökéletes az összhang, harmóniában a világ. Szerintem ezt látnám felülről, magasan szárnyalva, mielőtt ellepne a felhő.

Így én is kivettem a részem a harmóniából. Vagy még inkább beleraktam.

Visszatérnék még egy picit a felhőkre. Szerinted nem lenne unalmas mindig csak egy hömpölygő tömeget látni? Lehet, hogy tovább kéne már menni.

Tagek: