Egy sötét szobában egy sötét ágyon ülve is érzem a szelet.
Habár nem simogatja arcom, s nem lengeti meg ruhámat,
hajamba se kap bele, de pontosan érzem, amint simogatja fülemet.

Máris egy vidámpark tömött részén állok, hol a kacajt váltja a gyermek sirása.
Üvőltés szól a hullámvasút felől, és halk szerelmes csókok cserélnek gazdát a bódé mögött.

Egy mezőn vagyok, ahol a madarak derűs dalát egy oroszlán hangja szakítja félbe,
miközben a farkasok vonyítják meg távoli lelküket, és keselyűk eszik meg a holt testet.

Fülemet a földhöz tapasztva még ezernyi élet hangjai támadják meg érzékeimet.

Nincs olyan sötétség, melyen ez át nem hatolhat, és nincs az a szív, amit ez a szél meg nem mozgat.
Kevés ilyen csoda van a világomban.

Gondolkoztam egy keveset, hogy mi történhet, ha két világ összeütközik. Az egyik lehetőség, hogy az erősebb megeszi a másikat, de valahogy ezt még nem láttam. Vicces is lenne, ha nem változna meg semmi. Szóval az lehet, hogy egymásnak mennek, és mindkettővel történik valami.

Szerintem az egyik olyannyira meg kell hogy változzon, hogy bizony meghal. Az a kis rög, ami marad belőle az sem kevés, de a darabok mindig is csak úgy körülötte fognak lebegni. Jó esetben a nap a másik oldalról világít, és amíg nem forog addig oké.

A másikból szintén esnek le darabok, viszont az tovább fog menni. A darabokat elhagyja, és azokat már nem is fogja keresni. Persze az is előbb-utóbb a másik sorsára jut, de hát ez az univerzum rendje.

Érdekes lenne, ha annyira hasonlatosak lennének, hogy összemennek és nincs erősebb. Vagy mindkettő elvész, vagy összeraganak. Szerintem ez a gravitáció teljes megtévesztése lenne. Tényleg, két világ összeragadhat?

NemMondomMeg

A tájkép változatlan.
Gömblyukú házak, a vakolat könnyezik.
Megszáradt pecsétviaszba süpped a talp.
Turista öröm a ki nem lőtt töltény.
Néhány élő emlékezet,
a háza előtt áll, sepreget.
Törvényszerű lenyomatot:
Küzdj és ölj!-örök doktrína búg.
Csak a cél a mocskos még.
Ez csak hamiskás aranyfog.
A fejekben vákum dúl.
A testfolyadék sűrű és tápláló.
Az agresszió sejtről sejtre nyúz.
És ha százszor is mondjuk:
mártír hadoszlop,
csak mazochista tömeg zúg.
Utána mind lerogyunk,
házak leszünk és élő golyónyomok.
A táj változatlan.
Szent sziklák, porladó otthonok.
Újra húzzuk a ravaszt,
a töltény és az ujj is mi vagyunk.