Bocs, de vannak dolgok, amikre harapok... :-)

Ami a kortárs művészetek eltávolodását illeti tőlünk, a dolog azért nem ilyen egyszerű. Először is, a XX. században a kortárs, vagy akár a nem kortárs művészet közelebb került az átlagemberhez, mint valaha (most és a továbbiakban kizárólag az euroamerikai kultúráról beszélek). 1800 előtt a művészet annak a néhány kiváltságos embernek volt a saját szórakozása, aki tudott írni/olvasni és/vagy volt elegendő rendelkezésre álló szabad pénze arra, hogy fenntartson önköltségen egy operaházat zenekarral (koncertterem még a főuraknál sem volt, az első kifejezetten színpad nélküli zenéléshez épített termek a XVIII. sz. végén épültek). Nem tudom mennyi mondjuk az Operaház éves költségvetése, de mai körülmények között nézve a 100 leggazdagabb magyar közül se lenne képes mindegyik arra szerintem, hogy passzióból fenntartsa (mert ugye jelenleg azért bevételt is termel az operaház, de egy főúrnál egy fillér bevétel sem származott ebből). Ha jól tudom, 1800-ig bezárólag Magyarországon egyetlen opera létezett (cserébe, ez volt az egész Habsburg birodalom legjobbja), ez Eszterházán működött, és Haydn vezette. Akinek erre nem tellett, az nagyjából énekelhetett magának otthon. Ehhez képest ma bemégy a boltba, oszt' megveszed néhány ezer forintért a Beatles bármelyik lemezét (vagy ha még ennyit sem áldozol rá, akkor letöltöd ingyé'). Valami hasonló van a képzőművészetekkel és az irodalommal is. Ma, pusztán abból kifolyólag, hogy a többség tud olvasni (még 1900ban is a lakosság közel fele analfabéta volt), és olcsó a nyomdatechnika, sokkal szélesebb az a réteg, aki olvashat, akár szépirodalmat, akár bármi mást. Ha valakinek nincs pénze, ott vannak a közkönyvtárak (szintén csak a XX. század szüleménye), vagy újabban az internet. A képeket szabad kiállításokon bárki megnézheti, és ugyan még mindig egy csomó fontos és szép kép magángyűjteményekben van, még mindig jobb a helyzet, mint 150-200 éve, amikor csak magángyűjtemények léteztek (ezalól tudtommal csak a freskók számítottak kivételnek, azokat mindenki láthatta).

Igaz, ez csak a lehetőségek felől közelíti a helyzetet, tartalmilag nem mond semmit, de már ez önmagában akkora különbség, ami nem elhanyagolható.

Ami a tartalmat illeti, a dolog megint kicsit kétélű. Ugyanis a jelen művészének aktívan kell küzdenie a több száz (illetve inkább több ezer) éves európai hagyománnyal, ráadásul egyre kevesebb a bliccelési lehetőség, mivel egyre több régi dolog kerül felszínre. Ez olyasmi, ami alól senki nem húzhatja ki magát, egyfelől saját indíttatásból, másfelől azért, mert a közönsége is folyamatosan hasonlítja a régiekhez. Ez a fajta hozzáállás a romantikának nevezett kultúrtörténeti korszak terméke, ugyanis egészen addig néhány bennfentest leszámítva senkit nem érdekelt az (és nem is nagyon tudtak róla), hogy 20-30 évvel azelőtt, mint a saját életük, mi is történt. A művészet teljesen napi célokat szolgált (legalábbis a zenében, nem tudom, a többi ágban mi a helyzet, de tudtommal egy-két "klasszikust" leszámítva nem nagyon volt divat olyan írókat olvasni, akik már nem éltek). Ennek a mindenki-tud-mindent és mindenki-újat-vár dolognak lett a következménye, hogy a jelenkor "magas művészei" nagyjából olyan dolgokat csinálnak, aminek a puszta megértéséhez olyan magas szintű előképzettség szükséges, hogy aki nem kifejezetten az adott ágazattal foglalkozik, annak esélye sincs néha (szóval a dolog a saját farkába harap, mert láthatóan a bőség zavara elvezetett ugyanahhoz a helyzethez, mint ahol a XIX. század elején álltunk, vagyis, hogy a magas művészet néhány kiváltságos ember sajátja, csak mára ez már a pénzzel sem függ össze. Nagy kár, mert így az ötletek többsége mecénások híján elhal). Na meg lett még egy következmény: még ennél is sokkal több előképzettséget igényel az, hogy valaki a "magas művészet" termékei között MINŐSÉGI különbségeket tehessen, aminek az az egyik következménye, hogy minden szarra rá lehet úgy aggatni a "magas művészet" logót, hogy az közben igazán senkinek se tűnjön fel. Azért ez régen ennyire nem volt így (bár alapvetően akkor is így működött, csak ott legalább világosabbak voltak néha a határok tényleges tehetség és sznobizmus között). Ma gyakorlatilag boldog-boldogtalan hozzátehet bármit a "magas művészethez", ha ott lappang a diploma a zsebében, miközben ha nincs diploma, akkor a feje tetejére is állhat, akkor sem fogják elhinni, hogy amit csinál, az jó. De összefoglalva a fentieket, szerintem nem a művészet távolodott el az emberektől, hanem ez az eltávolodás legalábbis kölcsönös, bár én szívesen mondanám, hogy inkább fordított: az emberek távolodtak el a "magas művészettől" (amely töretlenül járja a maga folyamatos, több ezer éves útját). De a fentiek tükrében szerintem ez érthető.

Még valami. A XX. század előtt Európában nagyjából egységes világkép uralkodott. Voltak kis számban ateisták (bár a korabeli ateista, aki többnyire hitt valamiben, csak az nem volt kategorizálható az akkori keresztény világban, korántsem azonos a mai materialista alapon gondolkodó ateistával), a többség azonban keresztény volt. Igaz, ezen belül voltak kisebb-nagyobb "csapatok", de azért abban a lakosság zöme egyetértett, hogy van egy Isten, egy Megváltó, blablabla... Ebből kifolyólag nagyjából egységes etikai nézetek uralták a világot (nyilván voltak eltérések, de zömmel egy keresztény erkülcsi értékrend variációjára épült az átlagember erkölcsi világképe), és ennek folyományaként egységes esztétikai értékrend uralkodott. Vagyis az irodalom/zene/képzőművészet megítélése egyetlen skálán történt (műfajon belül), így két alkotás között pusztán az tett különbséget, hogy milyen minőségben teljesíti az esztétikai világkép elvárásait. Ma (illetve az egész XX. század során) úgynevezett pluralista világban élünk, sokszor az egyik ember pontosan azt gondolja jónak, ami a másik szemében végletes rossz, és ugyanígy, ami az egyik embernek tetszik, attól a másik elhányja magát. És itt most nem arra gondolok, amikor alapvetően ugyanazon a talajon mozognak, csak másként vélekednek egy-egy műről (mint régen), hanem az egyik számára sokszor pont azok az attribútumok jelentenek értéket a művészetben, ami egy másik ember számára hülyeség, vagy legalábbis érdektelen. Ez tetőződik azzal, hogy sokszor az ismeretlen előtt az emberek nem nyitottsággal állnak (itt nyitottság alatt nem azt értem, hogy azért meghallgatják/elolvassák, hanem, hogy hajlandóak teljesen más nézőpontból is megközelíteni valamit, mint a számukra beidegződött nézet), és ennek következtében úgy élnek egymással párhuzamosan nagy és jelentős alkotók, hogy nem is tudnak egymásról, illetve, hogy aki az egyiket hallgatja, az a másikat már csak azért sem.

De ami az előző bekezdésből talán a leglényegesebb következmény: régen ugyanaz az ember csinálta a "teljesen magasszintű művészetet", mint aki a ponyvát, legfeljebb annyi volt a különbség, hogy míg az egyikkel sokat foglalkozott és csiszolta, a másikat hagyta igénytelenebbül és felkészületlenebbül. Illetve, ha különböző emberek csinálták a nagyon igényes dolgokat és a kevésbé igényeseket, akkor is egyazon skálán ítélték meg. A XX. század elején (illetve már a XIX. végén) elindult egy önálló iparág, ami ugyan azonos gyökerekből táplálkozott, mint a magas művészetek, de kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy szórakoztasson. Ez hosszútávon ahhoz vezetett, hogy kialakult az úgynevezett "könnyű" és "komoly" zene, és habár eredetileg mindkettő ugyanazon a talajon indult, nem sok kellett hozzá, hogy más esztétikai alapelvek vezessék az egyiket, mint a másikat (ez volt a pluralista gondolkodásmód legfontosabb következménye a művészetekre nézve). Egyébként ezért is tartom hatalmas baromságnak a zene "könnyűre" és "komolyra" történő felosztását, mivel onnantól kezdve, hogy más esztétikai alapelvek uralják az egyiket, mint a másikat, a kettő nem összehasonlítható, nem lehet egyiket a másik fölé helyezni (hiszen nincs mi alapján egy ilyen különbséget tenni).

Szóval, az eredeti dologra visszatérve, amin kiakadtam: egyáltalán nem távolodott el a művészet az emberektől, sőt, jobban benne van a napjainkban, mint valaha. Hazamegyünk, betesszük CDn a kedvenc slágerünket, blogot olvasunk nap-mint-nap, nézzük azokat a fényképeket, amiket mi készítünk saját magunkról, a plakátokat stb. Ez mi, ha nem művészet? Csak azért nem világos mindenkinek, hogy ez is ugyanúgy művészet, mint Stockhausen vonósnégyese helikopterekre, mert az emberek (azzal együtt, hogy a társadalom plurális) külön-külön nem plurálisak, és vannak bizonyos saját elképzeléseik arról, hogy SZÁMUKRA mi a művészet, és sokszor ebbe a képbe nem fél bele a blog, vagy a vonósnégyes, vagy a hirdetési felület, vagy a Beatles, vagy a performance. De attól még ez mind-mind-mind művészet... Szóval bizonyos művészeti ágak bizonyos emberektől állnak távol (más emberekhez meg közel), és vice versa.

(Igazából ezen most csak azért rágtam be ennyire, mert tegnap zenetöri vizsgára készülvén beleolvastam egy, a zenetudósok között ismert nevű ember által írt könyvbe, és abban találtam egy megjegyzést a "kortárs művészetekre", ami erősen felbosszantott. Szóval most ilyen kérdésekben harapós lettem...)

Őszintén szólva örülök harapósságodnak SAdam, mert így egy nagyon érdekes fejtegetést kaptunk!

Evvel kapcsolatban eszembe jutott, hogy emiatt a pluralizmus miatt van, hogy sokak egy elvont gondolat vagy ötlet miatt lesznek művésznek kikiáltva...

Manapság sokkal inkább el lehet veszni a művészetek között, mert egy bizonyos szintig könnyű művésszé válni. Értsd: akárki vehet egy fényképezőgépet, s ha elég sokat kattintgat, akkor biztos lehet találni közte szép kompozíciókat, vagy valamilyen elv alapján művészinek mondható fotót. Talán pont emiatt van az, hogy egy szint után sokkal nehezebb művésszé válni...de ezt lehet, hogy csak én érzékelem így.

Tetszik ez a kor-rajz... =)

Sok mindenben egyetértek SAdammal, és elismerem, hogy lexikális tudásban némiképp fölöttem áll, de lenne néhány hozzáfűzni valóm (természetesen ez mind saját vélemény, nem tudományos értekezésekből montázsként kialakított álláspont).

Elsőször is: a művészet szerintem minden korban mást jelentett. Ha mai művészet(ek)ről beszélünk, akkor ne használjuk fel pl. a XVIII. művészetének/művészeti ágainak jellemzőit, mert jórészt nem vonatkoztathatóak napjainkra.

A kultúra a XX. század elején vált végérvényesen két részre: tömegkultúrára és a magasabb, az úgymond "felsőbb" (nem társadalmilag, hanem értelmileg/érzemileg fejlettebb, fogékonyabb) réteg számára kialakult elit kultúrára, mely szerintem a régi művészetek nagy részének folytatását magában foglalja. Vegyük például az irodalmat (szívem csücske), melynek mindig is fontos részét képezte hangulatok, érzelmileg kifejezése (igaz ez a festészetre, komolyzenére egyaránt). Miről szól a realizmus? Röviden a mai emberek életének kilátástalan szürkeségéről, kiábrándultságából, a "magány a tömegben" életérzésről és még sorolhatnám... Menjünk végig a történelmen? Görögöknél a táncdalok (lásd pl. baccháns nők), középkorban a szerenádok, újkor elején a szimfonikus költemények, melynek folytatása ma is él a komolyzenében. Mind emberi érzelmeket hivatottak átadni. Nézzük akkor meg most a pl. a tömegkultúra egyik korai képviselőjét, a commedia dell'arte-t. Miről szólt? Szórakoztassuk az utca népét alpári viccekkel. Kapcsold be a TV-t, Viva, tuctuc zene, szórakoztassuk az utca népét.

Nehéz behatárolni, mi tartozik a művészethez, és mi nem. Én nem sorolom a tömegkultúrát a művészethez, mert jellemzően nem azért alakult ki, hogy önzetlenül szolgálja a társadalom spirituális fejlődését, bővítse érzelemgazdagságát, "alkotói" nem kifejezetten az érzelmeik megosztásáért hozták létre "alkotásaikat" (még ha ezt is állítják).

Ha olvasok egy verset, pl. Radnótitól, szinte megszállja az az érzés a testemet, amit költő ki akart adni magából/át akart adni nekem, nekünk, és mindig arra gondolok, mennyire szívesen leültem volna vele beszélgetni egy kávéházba, milyen jó lenne megveregetni a vállát, és igaz barátként, testvérként, sorstársként tisztelni, mint egyedüli társat egy viharverte hajó fedélzetén. De ő már nem létezik, mint ahogy sok más sem, akiket tisztelünk, de amit életük során tapasztaltak, éreztek, megajándékoznak vele, hátha mi megtaláljuk a boldogság kulcsát. És hiába van több milliárd sláger, ami ilyen-olyan érzelmekről szól, engem nem hat meg, mert nem érzem benne az őszinteséget, hiába van a mai "modern festészetnek" nevezett lószar, ami annyit ér, hogy még a legkreténebbek is művésznek mondhassák magukat, mert egymásra rakta két különböző színű karikát a fehér vászonra (tisztelet a kivételnek).

Fáj azon igaz művészek helyében is a szívem, amikor az emberek mindenkire azt mondják művész, aki leül írni, elkezd zenélni vagy bármi olyanba fog, amit ma művészetnek nevezünk, mert ahhoz, hogy valaki művész legyen, először is születni kell, másodszor pedig egy sor olyan, nem hétköznapi eseménynek kell bekövetkeznie, ami a művészt elhivatottá teszi. Az ilyesmi nagyon ritka, "művészből" mégis annyi van, mint a pelyva.

A művész számomra szent jó, az ember számára elérhető legmagasabb szint, ezáltal a művészet a legmagasabb spirituális tevékenység, amit nem alacsonyíthat le az, hogy úton útfélen mindenki annak vallja magát. Aki megáldott olyan tehetséggel, hogy alkotni tudjon, alkosson, akinek ez nem adatott meg, de átérzi a művészeteket (pl. nem csak azt mondja egy versre szép, mert jópofán csengenek össze a sorvégek, hanem valóban átjára az érzés), az ettől még ugyanolyan igazi, mélyen érző ember, és nem tucatrobot.

A féltucatnyi nyelvtani hiba fáradtságomnak tudható be. :)

Ez a szál annyira jó lett, hogy ízibe ki is fogom emelni egy külön oldalra. Lehet javaslatokat tenni az oldal nevének.

Egyértelmű. Ez teljesen a HarapósMűvészet. Mert harapós és művészetről szól.

Blogolás. Érdekes téma. Annyira jelenkori és annyira fiatal jelenség még, hogy megítélhetetlen, de legalábbis nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki megpróbálja. Helyesen behatárolni sem könnyű. Persze a "helyes" nyilvánvalóan többélű kifejezés, most erre nem térek ki. Az viszont biztos, hogy egyelőre nem tudunk objektív választ adni arra a kérdésre sem, hogy mi a blogolás.

Nem tudunk, mert nem ismerjük jövőbeli hatását az emberekre, azokra a fiatal emberekre, akik most élik kamaszkorukat, és akikből 10-15 év múlva társadalom lesz. Milyen lelki beállítódás kialakulását segíti elő ez a teljesen zárt, és mégis mindenki számára nyitott önkifejezési mód? Olyasmi ez, mint palackban üzeneteket küldeni egy lakatlan szigetről valakinek, akárkinek, aki elolvassa. Vagy mint firkálni a falra: "Itt jártam 1998. január 25-én, Béla". Persze, hogy bárki elolvashatja – ez a kockázat. Sok esetben ez a remény tárgya is. "Hátha valaki olvassa a gondolataimat, hátha valakit érdeklek, és talán nem vagyok egyedül". Ugyanakkor hiába olvashatja el a blogot bárki, mégsem túl valószínű, hogy ez bekövetkezik – fordított esetben ebben reménykedik a szerző, esetleg ettől fél. És az is lehet, hogy mindez egyszerre, mert a blogolás lehetőséget nyújt arra, hogy mások, de főleg saját magunk elől elrejtőzzünk. "Én szóltam. Én leírtam. Ott van a blogomon, tessék elolvasni. Minek mondanám, ha egyszer már leírtam? Nem mondom. Nem mondom ki. Talán nem is így van. Talányos a világ.." Azt sem tudjuk ugyanakkor, hogy a blogscene terjedésének milyen hatása lesz az irodalomra. Mert lehet rá hatása – miért ne kezdene a fiatal író novellákat írni egy nevenincs blogra, miért küldené be történeteit inkább egy folyóirathoz, ahol esetleg elutasítják? Más kérdés, hogy nincsekek már Nyugatok, a kávéházak ideje lejárt. Az író ha blogot ír, magának ír, mégis elmondhatja, hogy írásai könnyen elérhetőek. A kritikától fél, így nincs is rá igénye – inkább abban a tudatban aszalódik, erjed vagy fürdőzik, hogy ő katasztrofálisan, közepesen vagy jól ír. Dacból hátat fordít a világnak, mert a világ csak bántaná – de egy tükröt maga elé tart, ezért a világ láthatja az ő tükörképét. Így aztán mégis megnyilvánul a fiatal író, és mégsem kell hiányosságait belátnia. Olyan ez, mint könyvet írni az íróasztalfióknak.

Nem könnyíti meg a blogolás behatárolását az a tény sem, hogy míg jövőjét nem ismerjük, múltja nincs. Az a pár év, maximum egy évtized, ami alatt az internet széles körben elérhetővé vált, nem történelem. Az a pár év, ami alatt a blogolás Magyarországon elterjedt, semmire nem elég, nemcsak statisztikai szempontból, de józan ésszel átgondolva sem. Mi akkor a megfejtés? Mi a blogolás értelme, miért ez a hatalmas blogőrület és blogdivat, honnan jön és hová tart az egész? Objektív válasz egyik kérdésre sincs. Van viszont szubjektív, és itt jövök a képbe én, mert én vagyok most az a szubjektum, aki értekezni fogok a bloglázról.

Blogot nagyjából mindenki ír, akinek van hozzáfélése internethez, és 10-20 év között van. Blogot írni divat, menő, de jó blogot írni már privilégium, és bizonyos adottságok szükségesek hozzá. A jó blog tulajdonsága például a gondolati gazdagság, melynek hiányában a blog valóban csak egy lesz a több millió NapiNyafogás-oldal közül. Szintén fontos a formai követelmények minimális tisztelete, persze csak akkor, ha a blog valamennyire mégiscsak a közönségnek szól. Gondolok itt a helyesírásra, a megszerkesztettségre, arra, hogy az egyes mondatok olvasva értelmesek legyenek. Formai követelmény a blog dizájnja is – van-e vagy nincs, ha van, milyen. Ez a tartalom szempontjából ugyan kevéssé lényeges, mégis ad egyfajta információt a blog írójáról (ha nincs, akkor azért nincs-e, mert a blogíró nem ért hozzá vagy nem akar rá időt szánni, ha van, akkor azért van-e, mert a bloggert a külsőségek érdeklik, vagy mert ennyire fontos számára a blog, vagy mert a közönségnek ír, esetleg mindennek valami teljesen más oka van). Nem árt az sem, ha egy blogírónak saját véleménye is van a világról, az őt körülvevő eseményekről, vagy bármi másról. Sablonszövegeket olvasni nagyon unalmas, és ha amúgy sem ismerjük a blogírót, inkább nem unatkozzuk végig a blogját. Érdekes lehet, ha valakinek nagyon szélsőséges, egyirányú véleményei vannak, és az is, ha erről így gondolkozik, arról meg úgy, de ha valakinek egyáltalán semmilyen véleménye sincs, kérdéses, hogy minek ír egyáltalán blogot.

És itt lassan felmerül a blog céljának, és a blogolvasók szerepének témaköre. Sokan sokmindent gondolkoznak a fentiekről blogok írói közül is, ezért talán hasznos lehet valamiféle csoportosítása a blogoknak. Rengetegféle szempontból tudjuk cimkézni a blogokat, ahogy más szellemi termékeket is.A fent említettek szerint lehet például a céljuk szerint. Miért ír blogot egy ember? Mit akar ezzel elérni? Önmagát akarja kifejezni, esetleg befolyásolni akar másokat? Magányos, és nincs kinek kiöntse a lelkét? Körbeveszik az emberek, és képtelen egyszerre mindenkivel foglalkozni? Kinek írja, és mi befolyásolja az írásban? Magának ír vagy az olvasóknak? Vagy mondjuk szempont lehet az önkifejezés formája. Szöveg, azon belül is próza vagy vers, esetleg szabad asszociációs írás, tudatfolyam? Képek? Festmények, rajzok, fotók, grafikák vagy képregény.. Hanganyag is lehet publikációs anyag. És a témaválasztás. Miről ír a blogger. Írhat naplót, a nap eseményeit rögzítendő. Kifejezheti gondolatait, érzelmeit, ezáltal esetleg eltávolíthatja azokat önmagától. Írhat más emberekről, írhat a politikáról, írhat önmagáról. Írhat az újdonságokról, írhat a múltról vagy általános időben is. Írhat mindig másról, másképp.. Lehet objektív és távolságtartó, vagy szívvel-lélekkel hívő, de vállalhatja az ítéletmondó szerepét is.

Rengeteg szempontból lehet csoportosítani a blogokat. Ez a pár szempont csak ízelítő volt, gondolatébresztő. Mindegyik stílusban ki is lehet próbálni magunkat. De nem muszáj csoportosítani sem, ha valaki nem szereti a skatulyákat és cimkéket. Elég két csoport: azok a blogok, amiket szeretünk olvasni, és azok, amiket nem.

Egyébként meg.. Szempontként sem utolsó, de általánosságban feltéve érdekes igazán a kérdés: miért írunk blogot, miért ír a 21. század gyermeke blogot? Mit helyettesít vagy melyik múltbéli fórummal egyenértékű ez a felület? Talán a blogscene a könyvkiadókat vagy az irodalmi folyóiratokat helyettesíti. Talán az emberek közötti kommunikációt. Az is lehet, hogy nem pótlék, hanem simán csak a legegyszerűbben elérhető, legnagyobb védettséget nyújtó önkifejezési mód. Minden, amit a szerző tudatni akar az emberekkel, és amit fél kimondani. Lehet eszköz különböző célok eléréséhez, lehet fegyver, lehet páncél vagy mentőmellény. Lehet biztonsági szelep vagy erőforrás, lehet kapcsoló és kapcsolat, antenna vagy vezeték. Villámhárító. Felvevőgép. Korrajz, muzeális érték, FAQ, lexikon, esetleg vagy értelmező kéziszótár az íróhoz, a meg nem értett művészekhez. A múlttalan és időtlen jelen. A blog a blogger és az olvasók társadalma, világ a világban, egy szín az internet palettáján. Kikapcsolódás a világból vagy bekapcsolódás abba. Alkotás és alkotmány, képzet és képződmény, találat és találmány.

A kérdésre tehát, hogy mi a blog, nincs egyértelmű válasz. A blog az, aminek szánod, amire használod, a célod és annak eszköze. Az út, amin jársz és a kövek, amik utadat szegélyezik. Komolytalanul vagy komolyan, de a blogod te magad vagy és rólad mesélsz. Mesélj tehát szépeket az embereknek!

Szépen, sorjában... :-)

Ami a vélemények minőségét illeti, lásd SajátVélemény. Egyébként nem nagyon szoktam tudományos értekezéseket olvasni, legalábbis nem többet annál, mint amennyit kötelező (ezt egyébként sajnálatos tényként fogom fel, de valahogy nincs időm, hogy mindent elolvassak, amit kéne...)

Azért bátorkodtam a régi korokhoz nyúlni, először is, mert amin az egész dolog kirobbant, az egy olyan megjegyzés volt, ami azzal kezdődött, hogy "mára a művészet...". Arról, hogy mára mi történt, akkor lehet beszélni, ha tudjuk, hogy mi volt a ma előtt, különben értelmetlen az egész mondat. Másrészt, az, hogy mit jelent egy régi kor művészete, kettős kérdés. Első: azt, hogy a régi kor embere számára mit jelentett a művészet, esélyünk sincs megtudni, mivel nem akkor élünk. És ha időgéppel vissza tudnánk menni, akkor sem értenénk, hogy mit jelentett a régi kor embere számára az, amit olvas/lát/hall. Ennek okait leírtam a SajátVélemény oldalon, de azért röviden ide is átemelem. Arról van szó, hogy mivel egy (példának okáért) XVIII. századi embert születésétől fogva más hatások érték (máshogy beszéltek vele a szülei, mint velünk, nem volt időgépe, de még igazi melltartója sem (ez csak a nőket érinti...), egész életét kb. 50-100 km vonzáskörzetben élte le, és nem nagyon tudhatott róla, hogy mi zajlik 1000 mérfölddel arrébb (különben is, fent az Isten, lent a sátán), ezért más alapon hozott véleményt a dolgokról, és nyilván mást olvasott ki egy verssorból, mint amit mi, ma. Második: számunkra igenis komoly jelentéstartalma van a régi művészetnek, és nagyon is tudnak vonatkozni napjainkra, legfeljebb a szerzője álmában sem gondolta, hogy a művei azt és úgy fogják jelenteni más korban, amit és ahogyan. Talán legjobb példa a XIV-XVI század Európája, a reneszánsz, ahol gyakorlatilag az egész művészet az ókorból fennmaradt töredékekből élt, azokat értelmezte újra stb. Másfelöl, a kultúra igenis él. (Ez egy nagy zárójel lesz. Soha nem hittem azokban az európai emberekben, akik távolkelet-mániákusok, zen-buddhisták stb – hacsak nem ott élték az életük java részét –, mert ezeknek az embereknek nincs esélyük sem arra, hogy felfogják, hogy miről is szól valójában a távol-kelet kultúrája, vagy a zen-buddhizmus. Meg lehet tanulni mindent róla, lehet értekezni meg "meditálni", akkor sem fogják érteni, mert csak kívülről szemlélik, nem születtek bele, és az élő kultúra nem nőtte beléjük magát. Az a kultúra élő, ami az emberekben él, és ilyen módon az európaiak japán-majmolása gyakorlatilag egy élettelen dolog majmolása, mivel egy európai számára a japán kultúra nem lehet élő – megintcsak kivétel az, aki odaköltözik és az élete java részét ott tölti. Ez kicsit olyasmi, mint a plátói szerelem: lehet szép és emelkedett érzés, meg élvezhetem az állapotomat meg minden, de nem igazi szerelem, mivel igazából fogalmam sincs arról a nőről, akit szeretek, hisz alapvetően nem is ismerem... – Igazán szeretni csak olyan embert tudsz, akit ízig-vérig ismersz.) Szóval az európai kultúra igenis él az európaiakban, akár tudnak róla, akár nem. Része ez annak, ahogyan étkezünk, ahogy sétálunk az utcán, ahogy kifejezzük magunkat, és ez bizony egy több ezer éves folytonosság következménye. Ennek a folytonosságnak pedig része ugyanúgy a XVIII. századi művészet, mint a XII. századi filozófia. (Az európai jogszemlélet alapja több, mint kétezer éves, ha csak a római jogot számítom ide, ami elviségében a mai napig dominálja a jogot. De akár régebbre is lehet menni, mert bizonyos szemléletbeli elemei a mai jogi rendszernek már a mózesi törvényekben és a bibliai parancsolatokban is megvannak, vagy akár a Hammurapi-féle törvényekben.) Egyébként a művészetekben a folytonosságnak például az említett commedia dell'arte az egyik gyöngyszeme. Kialakulását akár a Kr. e. V.-VI. századig is könnyen vissza lehet vezetni (az akkori művészetek között szerepeltek a kardalok, amelyekből kifejlődött a görög színház. Ezt a színházi felállást vette át a római kultúrkör, aminek a visszaszorulását követő koraközépkorban már kialakultak a római drámák mintájára a misztériumjátékok, amelyek a betlehemes játék formájában mai napig élnek közvetlenül is, és ezekből származott a középkor derekán egy népies verzió, a commedia dell' arte). A későbbiekben, ebből alakultak ki elsősorban a clown-jelenetek Shakespeare drámáiban (akár a Hamletben Osrick – azt hiszem, így hívják azt, aki átadja a párbajkihívást, de nem biztos – és Hamlet párbeszéde, vagy a sírásó és Hamlet párbeszéde stb.), valamint azok a zenés játékok, amelyeken Purcell zenés színdarabjai (nem nevezném igazán operának egyiket sem) alapulnak. Illetve Dél-Európában a korai olasz barokk operák szintén ebből a műfajból nőttek ki. Az opera, mint műfaj, a mai napig létezik, de igazából a commedia dell' arte igazi továbbélése inkább az operett, illetve a musical.

Ami a tömeg- és elitkultúra tárgykörét illeti, nem írom le megint, az előző commentemben bőven kifejtettem, hogy szerintem miért baromság ilyen módon szétválasztani a kettőt (nyilván műfajon belül lehet beszélni arról, hogy "ez egy igényes szimfónia, ez pedig egy tucatmű", de két különböző művészeti hozzáállást összehasonlítani, szerintem változatlanul hülyeség), és nem látom, hogy bárhol is cáfolva lenne, amit írtam. Két dolog jött be a képbe, amit valóban kifelejtettem (illetve kihagytam) a fenti gondolatok közül. Az egyik, a "miről szól a művészet", vagy "mit fejez ki", a másik pedig, a "ki miért csinálja a művészetet".

Nem véletlenül nem beszéltem ezekről, mivel szerintem (legalábbis az elsőről mindenképp) nem érdemes (illetve nem nagyon lehet) beszélni ezekről. Mindkét kérdés a "mi az élet értelme" nevű alapkérdés variánsa, ilyesmiről meg nem nagyon vagyok hajlandó beszélni. Egyfelől ott az ApocalypseKözös, ami (mint a címoldal is mutatja) erről hivatott beszélni, másfelől ez az A kérdése az európai kultúrának (gyanítom, hogy kimondva-kimondatlanul az összes többinek is), amiről az elmúlt pár ezer év bebizonyította, hogy nincs az a nagyon okos ember, aki erre érdemben tudna válaszolni, akkor meg minek próbálkozzak...

Olyannyira nem tudott erre a kérdésre még senki értelmes feleletet adni, hogy akárki akármit állít, azt szinte mindig csípőből lehet cáfolni (na jó, ez nem igaz, nem mindig megy csípőből; ha valaki olyan okos, mint Kant vagy Arisztotelész, akkor azért kell néhány évtized/évszázad meg néhány generációnyi hasonlóan okos ember, aki megtalálja a megfelelő cáfolatokat).

Az első kérdéskörről ("miről szól a művészet"):

Az, hogy a művészet mennyire hivatott érzelmeket kifejezni, pláne átadni... Valamikor nagyon régen úgy éreztem, hogy ez lenne tényleg a művészet elsődleges célja. Ezt egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú korszak követte (gyakorlatilag már a konzis éveim előttől egészen a nagyjábóli közelmúltig), amikor tagadtam, hogy bármilyen igazi művészet valaha rendelkezett-e bármilyen érzelmi tartalommal. Ma kicsit kiegyensúlyozottabban látom a dolgokat. Vannak olyan művek, amelyek szerintem elsősorban valamilyen érzelmi behatás alatt születtek, és annak a nyomait minden kétséget kizáróan magukon viselik, és vannak, amelyeknek egyáltalán nincs semmi közük ahhoz, hogy érzek-e valamit, vagy sem. (Ide nem számítom be azt a természetes gyönyört, mint érzelem, ami azért születik az emberben, mert szembetalálja magát egy nagy horderejű művészeti alkotással. Nyilván bennem születnek bizonyos érzelmek, de ezek másodlagosak, és nem a mű hordozza őket, hanem adott esetben a mű tökéletessége szüli bennem. Ez messze nem azonos azzal, amikor valamilyen érzelmi töltet magában a műben is megvan). Példának okáért, az a kettő, akit talán mindenki között a legtöbbre tartok (na jó, ez nem igaz, sőt, utálom azt, amikor az egyik szerzőt jobbnak tartják a másiknál, de ennek a kifejtésére nem ezt a blogot találták ki), szóval Palestrina és a lipcsei Bach, egyikre sem mondanám, hogy (talán utóbbinak egy-két passiótételét leszámítva) bármelyik zenéje is hordozna valamilyen érzelmet. Egyszerűen olyan szép és földöntúlian tökéletes mindkettő, hogy az ember annélkül összepisili magát a gyönyörtől, hogy ehhez a zenének bármilyen további érzelmi töltetet hozzá kéne adnia. De a lényeg, amire rájöttem, hogy nem ez a fontos. Nem attól lesz jó vagy rossz egy alkotás, hogy milyen érzelmi töltetet tartalmaz, vagy nem tartalmaz. Ha egyáltalán lehet olyat mondani, hogy egy zene, vagy egy vers "szól valamiről", hát biztosan nem arról szól, hogy kifejez-e valamit, vagy sem. Ennél többet viszont az előző bekezdésem alapján nem mondok. (Innentől jönne, hogy jó, ha nem arról szól, akkor mégis miről? Bevallom, én sem vagyok kivétel, én sem tudom. De tudom, hogy akármit mondanék, azt könnyűszerrel meg tudnám cáfolni. Mondhatnám pl, hogy szerkezetről, művészi eszközök kombinációiról, invenciózusságról, ötletességről. De ezt is tudnám cáfolni – noha ezt már lényegesen nehezebb lenne cáfolni, mint az érzelmi interpretációt.)

Ugyanígy, ami a "tömegkultúra" művészietlenségét illeti, először is, nagyon nehéz megmondani, hogy mi a tömegkultúra... Az említett Bach durván 3-4 év alatt komponált több száz kantátát, egyik többé-kevésbé olyan, mint a másik. Haendel kb. 20 év leforgása alatt vagy 50 operát, utána újabb kb. 15 alatt majdnem ugyanennyi oratóriumot írt (igencsak hasonló modorban), és fizetek egy sört annak, aki (ha csak nem szakértője a témának) meg tudja mondani pár ütem meghallgatása után, hogy a 104 Haydn szimfónia közül melyiket hallgatja éppen. Ráadásul egyik említett sorozatra sem mondanám, hogy valaha szolgálták a társadalom spirituális fejlődését (na jó, a kantáták valóban ilyen céllal íródtak, de a többi említett sorozat – akár még a Haendel oratóriumok is – leginkább azért születtek, hogy szórakoztassanak, illetve, hogy tekintélyes bevételre tegyenek szert a szerzőik). Akkor ez most tömegkultúra?! Vagy művészietlen? Akkor mi a fenéért vizsgaanyag?

A mai korra levetítve, én ugyanúgy művésznek tartom John Lennont, Michael Jacksont, Madonnát, Stinget, mint Jan Garbareket és Chick Coreat, vagy Eötvös Pétert, Gérard Griseyt, Ligeti Györgyöt (aki alig egy éve halt meg és a mai napig fel vagyok rajta háborodva, hogy míg egész Európában – főleg német nyelvterületen – hetekig gyászolta a sajtó, itthon gyakorlatilag egy-két lábjegyzetnyi megemlítés történt róla, holott állítom, hogy Bartókkal együtt a XX. század két legnagyobb magyar zeneszerzői voltak) és Karlheinz Stockhausent (bár bevallom, hogy személyesen közelebb érzem magamhoz az utóbbiakat, így a magam szempontjaiból értékesebbnek is gondolom őket, mint az előbbieket, de ez már csak a személyes vélemény része a dolognak). És nem látom, hogy mi különbség lenne ezek között (művészi minőséget tekintve) és az előző bekezdésben említett régi, XVIII. századi zeneszerzők között.

A másik kérdéskörről ("ki miért csinálja a művészetet"):

Megint csak a régiek következnek (akárhogy is, ezekről sokkal több összegyűjtött információ van, mint a maiakról, szóval könnyebb valami átfogót mondani róluk). A romantika kora előtt a művészek többsége (ez alól az irodalom kivétel) valamilyen gazdag ember szolgálatában állt (ez valahol érthető: ahhoz, hogy az ember írjon, elég egy papír és egy toll; ahhoz, hogy fessen, vagy zenéljen, ahhoz ezerféle kellék kell, amit valaki vagy finanszíroz, vagy nem). Ami a zenészeket illeti (innentől csak zenéről beszélek, mivel a többi ágazatról nem áll rendelkezésre annyi információm, hogy bármit is biztosan mondhassak róluk), itt az egyik elsődleges oka a komponálásnak nem a magasztosság, vagy az emberiség felemelkedése és az intellektuális überkedés volt, hanem a pénz. A főúrnak nem volt CD-lejátszója, de mégis minden nap zenélni kellett az ebédhez, a reggelihez, a vacsorához, a szeretkezéshez stb, és bizony ha nem komponált új darabot a szerző, akkor hallgathatták minden nap ugyanazt, ami egy idő után unalmas. (Ma már létezik kottakiadás is a CD mellett. Amíg ez csak gyerekcipőben járt, addig kézzel másoltak kéziratokat, és akkor már egyszerűbb újat írni, meg hát érdekesebb is.) Szóval a zenész kapta a pénzt, cserébe ontotta magából a zenét. Nagyjából ennyi volt a képlet. Aztán volt, aki nagyban űzte. Haendel kb. 20 év alatt írt 50 operát, ezalatt megkeresett vele nagyjából 12-15 ezer fontot (amikor egy átlagos zeneszerzői fizetés az angol udvarnál évi 200-300 font volt), és amint a közönség elvesztette egy kicsit is az érdeklődését az olasz opera iránt (amiket írt), szinte egyik napról a másikra abbahagyta az operaírást, és elkezdett oratóriumokat komponálni (hasonló anyagi és hírnévbeli sikerrel). Az emlegetett Bach teljes életművében elvétve akadnak olyan darabok, amiket nem valakinek a megrendelésére írt, hanem saját indíttatásából, és ezeknek a többsége is vagy oktatási célt szolgált, vagy a koncertjeire volt nyersanyag (az alapján, amit fel lehet tételezni az illető jelleméről, valószínűleg nem talált olyan darabot a kortársai között, ami zeneileg megfelelt volna az igényeinek :-) ). A Die Kunst der Fuge kivételével talán nem is tudnék olyan darabot mondani, ami ne lenne besorolható az előző kategóriákba (na jó, azért ez nem igaz, de szinte elenyésző). És a maradék darabok, amik se nem megrendelésre készültek, se nem oktatási célból, azokat szerintem leginkább azért írta, hogy megmutassa magának és a többieknek is, hogy nálánál nagyobb zeneszerző nem élt és nem is lesz (egyébként nem tartották önteltnek a kortársai, csak végletekig és ellentmondást nem tűrő módon igényesnek). Voltak szerzők és darabok, ahol a darabot addig nem kezdte el a szerzője, ameddig nem kapott kellő mennyiségű előleget stb.

Emellett a másik fő motivációnak azt érzem, amit leginkább úgy lehet hívni, hogy kíváncsiság. Van, aki keresztrejtvényt fejt, van, aki gózik, van, aki sudokut játszik, vagy valamilyen számítógépes stratégiai játékot. És van, aki hangokat kombinál össze egymással és figyeli a végeredményt, vagy magyarul szólva, zenét szerez.

A "váltsuk meg a világot a művészettel" jellegű motiváció a romantikával kezdődött alapvetően, de nem mint önálló motívum, hanem a többit kiegészítve. Beethoven az első szerző, akinél én valami ilyesmire utaló nyomokat egyáltalán látni vélek, de úgy tényleg nagyon-nagyon inkább a romantika és az azt követő korok eszméje ez (igazából sokak számára napjainkig).

De persze erre is leginkább azt lehet, mondani, amit az előzőre: nem tudom, hogy pontosan miért is csinálják a művészetet a művészek (ez talán kicsit viccesen hangzik...), és hogy mi a pontos indítékuk rá, hogy úton-útfélen kipottyantsanak magukból valamit (mint más a...), de biztos, hogy akárki akármit mond erre, mint ok, azt könnyen meg lehet cáfolni, és hogy a művész tevékenységének indítéka sokkal összetettebb, mint hogy pár jól hangzó indokkal el lehessen intézni.

El kell mondjam ismételten, hogy igen nagy tárgyi ismerettel rendelkezel a zene terén (én alig értek hozzá, köszönhetően az általános- és középiskolai alulmúlhatatlan zeneoktatással; amit tudok, annak mind magam néztem utána).

Azt kell mondjam, némiképp tényleg megváltozott az álláspontom azok után, hogy elolvastam amit írtál.

Próbáltuk már a szó szerinti jelentés alapján megközelíteni a "művész" szó jelentését? Úgy gondolom, hogy a a művész szó azt jelenti, hogy az élet valamely területének mesteri művelője, legyen ez irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet, ipar, harc stb. Kicsit úgy érzékelem, hogy a mai világban szűkült ennek a szónak a jelentésköre, általában olyan személyekre mondjuk "művész", akik a képzőművészetben alkotnak. Miért? Talán ez is az oka annak, hogy nem tudjuk definiálni ezt a szót. Ez a magyarázat szerintem a te véleményedet ugyanúgy fedi, mint az enyémet, hisz a zeneművész a hangok világának művésze, míg a költő célja legtöbbször emberi érzelmek konzerválása, átadása (persze ez a zenében is sokszor nagyon fontos), valóban nem attól művész a zenész, mint amitől művész a költő, mert más területen alkotnak.

Én a művészetekben legtöbbször az érzelemvilágot keresem, talán ezért is áll tőlem távolabb egy picit az ókor, és a középkor irodalma, festészete, zenéje. Nem azt állítom, hogy ezek az alkotások érzelemgazdagok, és sivárak lettek volna, mert ez nem igaz, művészetileg nyilván rendkívül nagy értéket képviseltek akkoriban és most is, de nem érezem, hogy "egy húron pendülök velük", hogy magukkal sodornak, nem ismerek magamra ismernék bennük. Ez a XIX-XX. századi művekre már nem igaz, ennek nyilván köze van ahhoz, hogy az akkori világ közelebb állt a maihoz (sok mai szociális probléma gyökere akkorra eredeztethető), ezért is érzem ezeket a műveket hozzám közelebb állónak. Én ettől függetlenül ugyanúgy tisztelem bármelyik görög költőt, mint pl. Ady Endrét, igaz görögöket sosem olvasok, mert az akkori felfogás tőlem nagyon távol áll, és nem tudom igazán átérezni ezeket az alkotásokat. Ettől ők nem kevesebbek a szememben, mert a maguk módján ugyanúgy saját érzéseiket kívánták átadni az utókornak, beleértve engem is, még ha nem is mindig sikerül jól átvennem a "régi nagyok üzenetét".

Az elit kultúra és a tömegkultúra fogalmát akkor mindenféle kategorizálás nélkül vonatkoztassuk pusztán úgy, hogy milyen rétegeket, tehát mennyi embert érintenek. Szerintem a tömegkultúra és a tucatművészet nem ugyanaz. Tömegkultúra pl. a Beatles, ellenben tucatkultúra az a rengeteg együttes, ami a Beatlest koppintja. Az elit kultúra, elit műveltség része pl. Schopenhauer akaratfilozófiája, hiszen kétlem, hogy gigantikus emberek avval töltenék szabad perceiket, hogy Arthur bácsi soraiban keressék a lét értelmét. Persze nem vonatkozik ez azokra, akiket foglalkoztat a téma. De abban talán egyetérthetünk, hogy a Beatlesnek több rajongója van, mint Schopenhauernek. Nem kell a tömegkultúra kifejezést negatív jelzőként értelmezni. Régen engem is zavart például az, hogy az egyik kedvenc együttesem miután a tömegkultúra részéve avanzsálta magát, számomra rengeteg rendkívül ellenszenves rajongót is szerzett magának, akiket nem tartottam érdemesnek arra, hogy ezt a zenét hallgassák, mert nem érzik át a számok üzenetét, csak rázzák a fejüket, mint bármelyik tucatrockzenekarra, amelyik pl. a Szigeten a dühöngőben játszik. Nagyon zavart, de már nem érdekel. Elit kultúrának is ugyanúgy meg van a szerepe, mint a tömegkultúrának. Aki megelégedik a tucatizékkel, az éljen boldogan velük. És szerintem általában jól el lehet különíteni ezeket a kategóriákat egymástól.

utolsó bekezdés: *gigantikus embertömegek

A művészet a kimondhatatlan tolmácsa. (Goethe)