A második "lecke" az időbeli osztást taglalja, a ritmusértékeket és azok szerveződését.

Ritmus

Ritmus, illetve ritmusérték alatt az egyes konkrét hangok időbeli terjedelmét értjük. Az emberi érzékelés az idő terén lineárisnak tűnik, bár vannak érdekes egyéb elméletek is. Minden esetre zenében az egyes ritmusértékeket lineárisan osztjuk fel. Az időbeli kialakulást megint félretéve, a mai ritmusérték-rendszer azon alapul, hogy veszünk egy rögzített időtartamot (pl. 1 másodperc), és ezt felosztjuk egyenlő részekre. Ezzel gyakorlatilag az egészet el is intéztük, azonban a nevezéktan furcsasága miatt még egy icipicit leragadunk ezen a területen.

Az általunk vett alapidőtartam hosszát egész hangnak nevezzük. Furcsa, de vannak az egész hangnál hosszabb ritmusértékek is, ezek még a középkorból maradtak ránk (a történeti háttérrel nem foglalkozunk, ugyebár), amit még meg lehet néha kottákban lelni, az a brevis nevű hang, ami két egész hang időtartamának felel meg. Az európai szokás végül úgy alakult ki, hogy a ritmusértékek páros osztódással szaporodnak (sokáig a hármas- és kettes osztás szimultán volt jelen), és ezért a használt ritmusértékeink a következők: fél, negyed, nyolcad, tizenhatod, harmincketted stb. Amint az kitalálható, két harmincketted egy tizenhatod, két tizenhatod egy nyolcad, négy negyed egy egész hang stb. Ezek azok a ritmusértékek, amelyekre normális kottabeli képeink vannak.

Látható, hogy ilyen módon csak olyan időtartamokat tudunk pontosan kifejezni, amelyek kettes tizedestört alakban felírhatóak. Elméletileg persze végtelen sorozatok alkalmazásával minden időtartamot közelíteni lehetne így, azonban az egyszerű lejegyzés követelménye miatt leírható tetszőleges egyéb felosztás is, a ritmuslejegyzés kiteljesítésével. Így bizonyos újabb (csupán néhány száz éves) konvenciók alapján egy leírt alapritmusértéket (egész, fél, negyed, nyolcad, tizenhatod stb.) fel lehet osztani meghatározott darab egyenlő részre. Az így nyert ritmusok nevei az első néhány számértékre a következőek:

  • triola, a hármas osztás.
  • kvintola, az ötös osztás.
  • szextola, a hatos osztás.
  • szeptola, a hetes osztás.
  • novemola, a kilences osztás.

Az ennél magasabb felosztásoknál általában már nedolákról beszélnek (például tizenhetedola, vagy kétszázötvenharmadola). Teljesen perverz módon az is elképzelhető, hogy egy olyan egységet próbálunk meg "szabályosan" (vagyis felezve) felosztani, ami nem alapegység. Például, nem kizárt, hogy valaki öt negyednyi időt akar két egyenlő részre osztani. Az ilyen felosztásoknak is vannak nevei:

  • duola, a kettes osztás.
  • kvartola, a négyes osztás.
  • oktola, a nyolcas osztás (ennek a nevében nem vagyok biztos).

Satöbbi.

Fontos megemlíteni, hogy ezeket a "szabálytalan" osztásokat nem csak egész hangokon végezhetjük el, hanem tetszőleges hangon, ráadásul tetszőlegesen sokszor egymásba is ágyazhatóak. Tehát például lehetséges negyed-trioláról beszélni, ennek a hossza a negyedhang hosszának a harmadával egyenlő. Vagy például lehet olyat is mondani, hogy nyolcadkvintola-duola, ez a nyolcadhang ötödének a felével egyező hosszúságú (ezen a példán persze látszik, hogy egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy tizenhatod-kvintola, ami ugyanaz). Látható tehát, hogy ugyanaz az időtartam többféle ritmusértékkel is kifejezhető, a helyes választást általában a zenei kontextus dönti el. Ezért van az, hogy előfordulhat, hogy az előbbi példánál valaki mégis nyolcadkvintola-duolát ír le a tizenhatod-kvintola helyett (most hirtelen nem tudom elképzelni, hogy konkrétan ezt mégis mikor, de nem ennyire extrém eseteket tudok példaként mutatni).

Emellett van még két módosító jelzésünk. Mivel nagyon gyakori jelenség, hogy egy ritmusértéket meg akarunk nyújtani eredeti hosszának a felével, ezért erre külön név van, ez pedig a nyújtott ritmus. Így tehát egy hossz az eredeti hossz másfélszeresére növelhető. Például, egy nyújtott negyed teljes hossza egy negyed + egy nyolcad. Ugyanígy létezik a duplanyújtás fogalma is, ilyenkor az alapidőtartamot a felével, majd annak a felével is megnyújtjuk, vagyis a teljes hossz az eredeti hossz 7/8-szorosára növelhető így. Például, egy duplán nyújtott negyed teljes hossza egy negyed + egy nyolcad + egy tizenhatod.

Ütem

Ahogy minden más kommunikációs csatorna esetében, úgy a zenében is hihetetlenül fontos a tagolás. A legtöbb zenében hangsúlyos és hangsúlytalan elemek követik egymást, valamilyen rendszer szerint. A legkisebb ilyen periodikus egység az ütem. Alapvetően azért fontos tudnunk, hogy milyen ütembeosztás szerint zajlik az a zene, amit éppen játszunk, mert az ütembeosztás megmutatja nekünk, hogy melyik hang a hangsúlyos, és melyik nem az. Az ütemmutató megadása úgy történik, hogy megmondjuk, hogy milyen ritmusérték adja az ütemünk alapegységét, továbbá megmondjuk azt is, hogy ebből az alapidőtartamból hány darab adja ki az ütem teljes hosszát. Így például a négy negyedes ütem négy darab negyedhangból áll, a hat nyolcados ütem pedig hat darab nyolcadból. Fontos, hogy az ütem alapritmusértéke csak szabályos ritmusérték lehet (fél, negyed, nyolcad stb), vagyis pl. "tizenöt kilenced"-es ütem nem létezik (én legalábbis nem láttam még).

A hangsúlyok alakulását az a szám határozza meg, amelyik azt mutatja meg, hogy hány darab kell az említett alapértékből. Alapvetően páros és páratlan ütemmutatókról beszélhetünk (mást elvileg nem lehetne elképzelni, de gyakorlatban a zenészek nem tekintik sem páros, sem páratlan ütemmutatónak a szokásosaktól nagyban eltérő ütemmutatókat – tulajdonképpen általában azt tekintik párosnak, ami kettővel osztható, és azt páratlannak, ami hárommal). A legfontosabbak a következőek:

  • Két negyed (vagy fél, nyolcad, stb): A két negyed közül az első hangsúlyosabb, mint a másik.
  • Három negyed (vagy stb): Az első negyed a leghangsúlyosabb, a második kicsit kevésbé az, a harmadik teljesen súlytalan.
  • Négy negyed (stb): Az első negyed a leghangsúlyosabb, ezt egy hangsúlytalanabb követi. A harmadik negyed hangsúlyosabb a másodiknál, de kevésbé hangsúlyos, mint az első (ezzel egy belső metszéspontot biztosít az ütemen belül). A negyedik negyed a leghangsúlytalanabb az összes közül.
  • Hat nyolcad (vagy negyed, stb. Itt azért nyolcadot írtam példának, mert az a leggyakoribb a hatos osztásnál): Ez igazából a kettes- és hármas ütemnek a kombinációja. Alapvetően az első nyolcad a leghangsúlyosabb, a negyedik pedig majdnem olyan hangsúlyos (így olyan, mint ha két negyedben lennének), és az így kapott két félütem külön-külön úgy viselkedik, mint ha három nyolcados lenne mindkettő.
  • Kilenc, illetve tizenkét nyolcad (stb): Alapvetően a belső tagolás hármasával történik.

A fent leírtak természetesen csak alapelvek, nagyon gyakran eltérnek a valódi súlyok attól, amit fent írtam, de mindenképpen ez az irányadó. Fontos, hogy az ütemek utolsó ütései általában előkészítik a következő ütemet, olyan értelemben, hogy azért súlytalanok, hogy a következő ütem első ütése megkaphassa a maga súlyát.

Mielőtt félreértést okozna, a hangsúly/hangsúlytalanság kérdése alapvetően nem hangerőbeli kérdés. Egyáltalán nem egyértelmű, de általában a zenei tagolásnak a hangerő csak egy sokadik összetevője. A valódi tagolást, artikulálást igazából alapvetően azzal tudjuk befolyásolni, hogy milyen hosszúra játszunk egy-egy hangot, illetve, hogy mennyire játszuk pontosan az egyes hangok időtartamát (pl. egy-egy, a darab szemszögéből fontos hangon megtehetjük, hogy kicsit "megállunk", és csak kis nyújtás után folytatjuk a játékot. Ezek általában olyan rövid nyújtások, hogy direktben nem is lehet igazából érzékelni, inkább tudat alatt.)

Elképzelhető (a késő XIX. századtól eléggé gyakori), hogy egy zenében folyton változó ütemmutatók legyenek (közismert korai példaként, Muszorgszkij Egy kiállítás képeiben a nyitó séta során 5, 6 és 7 negyedes ütemmutatók váltakoznak folyamatosan, még nem sikerült rájönnöm, hogy milyen logika szerint). Ennek egy speciális esete az, amikor az ütemmutatók is periodikusan változnak. Erre sok magyar népdalban is találunk példát, de a műzenében is gyakoribb az ilyen, mint a szabálytalanul változó ütemmutatók esete. Ilyenkor megadott sorrend szerint követhetik egymást az ütemmutatók (pl. 2/4, utána 3/4, utána megint 2/4 stb). Végül, előfordulhat az is, hogy egy nagyobb ütem több apró egységre tagolódik. A bolgár ritmus egy tipikus példa, ami ugyan "hivatalosan" hét negyed, de a tagolása 2+2+3 negyed (ez nem teljesen igaz, többféleképpen is szokták tagolni, én legtöbbet ezzel a tagolással találkoztam).

Ebbe a témakörbe tartozik a felütés. Felütésnek azt nevezzük, amikor a zene egy csonka ütemmel indul. Ilyenkor általában a felütés-érzet megmarad a zenén belül is, így minden ütemnek kicsit olyan érzete van, mint ha előbb fejeződne be, illetve, mint ha a vége valami fura módon a következő ütemhez tartozna már. Általában táncoknál fordul elő (keringő, menüett stb). Érdekes, hogy a gavotte nevű táncban két negyednyi felütés van a négy negyedből, így a zene igazából az ütem közepén indul. Ez egy fura lüktetést ad a zenének.

Tempó, karakter

Eddig csak és kizárólag időtartam-arányokról volt szó. Az elhangzott, hogy a negyed, az az egésznek a negyede, de az nem, hogy időben ez mit jelent. Ugyanúgy, ahogy a hangmagasságokról szóló rész is értelmét veszti, ha nem határozunk meg egy alaphangot, amihez az egészet viszonyítjuk (ezt hívjuk a hangszerek behangolásának), ugyanúgy itt is fixálni kell, hogy az arányok mihez képest értendők. Ezt a kikötést mutatja meg a tempó. Ez tehát nem más, mint egy utasítás arra, hogy egységnyi idő alatt hány egyforma ritmusértéket kell játszanunk. Az egységnyi idő általában a perc. Így pl. a "negyed = 145" jelzés azt jelenti, hogy egy perc alatt 145 negyedet kell játszanunk.

Elenyészően ritka azon esetek száma, amikor egy zenén belül változik a tempó. Előfordul, hogy lassabb ritmusértékek jönnek, vagy változik az ütemmutató, vagy egy-egy hang megnyúlik, de a tempó szinte mindig változatlan. Fontos, hogy különbséget tegyünk a tempóváltás, illetve az artikulációs nyújtások között is. Az utóbbi élettartama elhanyagolható az előzőéhez képest.

Ide tartozik a karakter kérdése is. A kottákon gyakran fellelhető karakter-jelzések (pl. andante, allegro, vivace, sehr bewegt stb.) egyfelől ugyan nagyjából sugallják a tempót, azonban ez sokkal több, mint tempójelzés. A megszólaló zene jellegét írja le, ezért előfordulhat, hogy ugyanaz a tempó egészen máshogy hat, attól függően, hogy milyen karaktert kell érteni. Például, tempóra az allegro assai és a presto, ma non troppo nagyjából ugyanaz, azonban az előbbi egy nagyon hevesre, gyorsra vett vidám karakter, a másik meg egy visszafogottabb, kimértebb gyors karakter. Ezek a jelzések persze mára már inkább muzeális jellegűek, azonban azt a jelenséget akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azonos tempójú zenék lehetnek teljesen eltérő hatásúak, ha ma már nem minden esetben írnak ki karakterjelzést (pl. attól még, hogy a GitarPro-s kalózkottákon nem feltétlen van karakterjelzés, attól még két azonos tempójú szám lehet teljesen más jellegű).

Utoljára módosította SAdam 2007.II.21 19:12-n
PermaLink
Votes disabled.

Hozzászólások (4)

Descant hozzászólása 2007-02-20 13:26-kor

Úristen ez az oldal TBCés!!! Meneküljetek!!!


SAdam hozzászólása 2007-02-22 10:41-kor

Már nem... :-)


Descant hozzászólása 2008-01-23 01:07-kor

halott blog


SAdam hozzászólása 2008-01-23 01:59-kor

Igen, mint annyi minden más is manapság, amibe belekezdek/belekezdtem. Valamikor majd összeszedem magam, és folytatom... Sorry, ez most egy ilyen időszak.