Mennyit öltem meg?
Számolja a Halál! Új
év, új hadjárat.

Nincs semmi mi olyan szép lenne mint a reggel. Ha felkelünk, hát bizony örüljünk, hiszen még egy napot élhetünk. Ha még egy napot élhetünk, az lehetőség, hogy a dolgok jobbra fordulnak esetleg, maradnak jók, de akár a rosszat is örömmel fogadhatjuk, hiszen ha minden jó, az élet unalmas.

Mielőtt az emberek elkezdenek kijelölt munkahelyükre bevánszorogni, jó lejutni a boltba, hogy majd otthon reggelire az asztalon friss zsemle legyen... semmihez nem fogható a friss zsemle íze. Talán nincs is máshol ilyen, mint ezen a földön. Persze ha hagyjuk délutánig kint a szekrényben, akkor már vacak, de még melegen puhán nincs vele baj. Még jobb ha akad hozzá vaj. Nem margarin, ahogy sokan gondolnák manapság ebben a menzakultúrában, vaj, tejből készült. És persze friss zöldség. ízlés szerint. Apróság egy ilyen reggeli, de ha jól indítod a napot, ez a lendület kitart nagyon sokáig.

A legjobb ha süt a nap, vagy havazik. Ha esik az sem, rossz, és ha csak felhős szórt fényes, hát nincs mit tenni, örülök annak is, hogy feljött a nap, és nem sötétben botorkálunk.

Van idő, amikor hajnalban a futás a legjobb. Nem sokat, nem keveset. Nappal szemben jó futni, és végignézni, ahogy az első sugarak dicsfénybe borítják a bolygót, majd hazafele találkozni a korán kelőkkel. Látni ahogy a gyerekek elindulni iskolába, és mosolyogva nosztalgiázni, hogy nem is olyan rég még én magam is iskolába jártam nap mint nap. Néha ettől nagyon vénnek érzem magam, bár mondják, hogy eljön az idő, hogy az enyém megy ott hajnalban kapualjban bujkálva szívni a staubot, de remélem ez nem történik meg.

Jó reggel belegondolni, hogy szabad vagyok, tényleg szabad, és minden kötelezettségemet magam és örömmel vettem a nyakamba, ami úgy tűnik leláncol, de igazából ezek miatt lehetek szabad, s ad értelmet a hétköznapoknak.

Reggel álmosan jó elkönyvelni magamban fintorogva, hogy az Utolsó szamuráj egy nyálas film, de hát nem kötelező megnézni, és hogy nem is teszem meg. A kezdet fontos, hogy jó legyen, remélem, hogy lesz elég lélekjelenlétem, hogy a vég is olyan legyen, amilyennek lennie kell.

Szerencsére mostanság nem emlékszem az álmaimra.

Volt egyszer Kanadában egy kis kertváros. Abban volt egy ház, annak volt egy gazdája, és őrizte egy kutya. Ez a kutya nagy szőrös dög volt, elkényelmesedett udvari öleb, de azért fiatal korához méltóan meg - meg kergette a postást, ahogy illik, de az utca legpimaszabb kandúrjával valahogy soha sehogy sem bírt. A kandúr ezt kihasználva rendszeresen dézsmálta a gazda csilis bab konzerv készletét, a kivéhedt ebre, rá se kellett hederítenie szinte, csupán annyira, hogy ne a földön járjon, hanem megmaradjon a fák és kerítések adta macskasztrádán. Szegény kutya hallotta, ahogy a konzerv tartalmát csámcsogva majszolták a cirmosok a kerítés mögött, evvel is bosszantva az amúgy hűséges házőrzőt.
Szégyellte magát a kutya meg nem is, de hát mit tehetett, a macskasztrádára nem tudott venni matricát, a házi kosztból arra nem futotta.
Egyszer történt hogy a legbátrabb kandúr egy langyos nyár végi délutánon egy faágról megszólította a kutyát:
- Heverészünk, heverészünk? – szólt oda pimaszul a kandúr.
A kutya csak mérgesen mordult egyet felfelé, de a macska csak nem hagyta abba.
- Milyen dolog az, hogy hagyod, hogy a gazdád éléskamrájából lopkodják a csilis babot, melyet az öreg Jones annyira szeret főleg munka után a rögbi meccset nézve, sörrel kisérve?
- Nincs pénzem matricára – felelt a kutya elkeseredetten.
- Jaaaj… hát annyi sincs benned, hogy felugorj ide, és tisztességesen megkergess? Látszik, hogy egy elhízott eb vagy, és még a hűtő legfelső polcáig sem tudsz felugrani.
- Tudod, macska úr, a kutyák nehezek és nem arra valók, hogy ugráljanak, mint a bolha a bundájuk közepébe.
- Jaaaj… hát ennyire nem tudsz erőt venni magadon, hogy fogyózzál és eddzél, hogy egyszer aztán tényleg magasra ugorj? Biztosan a fogaid is tompák ahhoz, hogy élve szétmarcangolj egy igazi macskát.
- Sajnos igaz ez is, de hát a gazdának nem telik kutyafogkefére, hogy rághassam és élezhessem vele rettentő szemfogaimat.
- És mondják, hogy egy postást sem kergettél még meg úgy, hogy elkapd, már az is fittyet hányva dobálja be a leveleket. Már az sem tisztel téged.
Kezdett erre a kutya begurulni, és röviden csak ennyit válaszolt:
- A kutyának nem kell elkapnia a postást, mert nem az a dolga.
De a macska csak nem bírta abbahagyni:
- És a gazdádat sem érdekli már, hogy a kocsmában falábúnak csúfolják! Inkább pasziánszozik a Windózon és oda sem figyel!!! HAHAHA!
Azonban a kutya ezt nem hagyhatta annyiban, nagyon szerette a gazdáját, hát leemelte a kutyaól bejárata fölé függesztett duplacsövű vadászpuskát, célzott, és fejbe lőtte az ágon heverésző pimaszkodó kandúrt, majd boldogan élt, míg el nem altatta az állatorvos.
Ha a macska nem pimaszkodott volna, akkor nem vadászbalesetben halt volna meg, hanem elütötte volna egy 100 mérföld per órával robogó kamion, ahogy az arrafelé minden tisztességes macskával történt.
Itt a vége fuss el véle.

nekem még nincsen blogom, de miért is ne. Rajzolni nincs türelmem, de talán Nektek lesz türelmetek a firkálásaimhoz, melyeket magam örömére írok. Meg aztán én is hozzátenném a magamét az Apocaypse-hoz.

Szomorúan hullatta könnyeit az ég. Az eső apró pici alakban zuhant rám, ruhám ötször nehezebb volt már, mint eredetileg, annyi esőt szívott magába. Becsukott szemem felett a gödör megtelt vízzel. Bár véreznék, bár halnék meg, kívántam, azonban ez a kegy még nem volt a jussom. Minden tagomban tanyát vert a fájdalom. Hogy miért maradtam eszméletemnél, tudja a fene. Föl kéne kelni. Távolról hallatszanak a kiáltások, pedig tudom, hogy közel vannak. Föl kellene kelni.

Van egy vicc két székely emberről, melyet magam is sokat meséltem. Szomszédok. A lényeg, hogy egyikükkel csalja a másik asszonya az urát. Nagy vidámság a társaságban, amikor a mesélő kimondja, hogy az az "Ő dóga", de ez sajnos nem vicces. Sírni kellene inkább. Még ma is mesélem ezt a viccet néha - néha, a vidámság kedvéért, nevetek is… miért is ne nevetnék. Jobb, mint búslakodni. Járok kelek a világban folyamatosan, látok ezt, hallok amazt, látom az embereket, ahogy falat húznak maguk köré. A falaikat félelemből, fáradtságból építik, és az, hogy ő dóga, már szállóigének számít. Ilyen az ember. Ilyen az ember. Ilyen az ember? Ha ember vagyok…. márpedig az vagyok, két kézzel, két lábbal és egy orral… szóval ha már ember vagyok, akkor nekem is az "Ő dóga"? Igen elhatározom, ember leszek, ahogy embernek lennem kell, és akkor ugye a statisztika alapján kénytelen vagyok ráhagyni a világra a világot. Holnap kimegyek az utcára, el lesz dobva egy üvegflakon a házam előtt, és nem érdekel, mert az ő dolga. Utazok a metrón, valakit kirabolnak, megvernek, leütnek, és én csak együtt érzek. Miért is tenném, hiszen rám nem tartozik. Milyen szomorú, hogy ez történt. Milyen szerencse, hogy épségben vagyok én. Ki a fontos hát? ÉN! Hahá! A világ közepe. Mit érdekel engem, hogy másnak rossz. A lelkiismeretem azt mondja: együtt érzek, és a lelkiismeretem tiszta. Becsukom a szemem és érzem, ahogy a nap beragyogja az arcomat. Bőröm megtelik színnel, és örömmel. Vidáman lubickolok a világ tavában, és örülök az Életnek. Minden apró csoda az enyém. A mennyekben kötök ki végül. Minden héten gyóntam, asszonyomat szerettem, gondosan vigyáztam rá. Munkámat nagy kiemelkedő szorgalommal végeztem. Az emberek tisztelnek, becsülnek. Szép vagyok, okos vagyok, jó vagyok. Mi kell még? Én! És hogy valakit megerőszakolnak? Én jó ember volnék én. Együtt érzek. Sajnálkozom. És ha az a bunkó fiam megint egyest hoz, akkora pofont adok neki, hogy a feje leszédül. Pedig ugye szeretem. Evidens, nem? A szülője vagyok, és szeretem. Ok ez egy sarkított kép, értem. Mégis mikor testvéremet megkérdezem valamiről, és még egy határozott talánra sem biztat, akkor igen el tudok keseredni. Hiszen az én dolgom, azt teszek, amit akarok. A minden egyből pedig ez lett: MINDEGY.

Van egy történet egy harcosról, aki felkerekedett, hogy megkeresi a Világfát, ahonnan minden élet fakad. Minden bölcsesség ura akart lenni akár Ódin, az ázok vezére. Útja során az emberek látták rajta, hogy nagy és erős harcos. Kérték, segítsen nekik megölni a sárkányokat, elűzni gonosz rablókat, de őt nem érdekelte más csak a saját célja. Mi van, ha nem éri el? Idő előtt meghal? Mi van, ha élete, útja értelmetlen lesz? Hegyeket mászott meg, tengereket hajózott át. Hét keserves évébe került, hogy eljusson a világ közepére a nagy kőrisfához. Érezte, hogy az istenek lemosolyogtak rá. Egy holló szállt vállára, és így szólt hozzá: - Dicső harcos! Lám eljöttél a Világ közepére, s itt állsz a legnagyobb fa tövében. Az istenek kegyesek ma hozzád. Becsülik tettedet. Átkeltél tűzön - vízen, hogy elnyerhesd a legnagyobb bölcsességet. Ezért Neked nem kell dárdával átdöfve lógni hét napig a fáról, csupán egy korty vizet kell innod a forrásból, mely itt fakad. - s a holló tovább szállt, hogy rója útját a világban. A harcos így is tett. Leszállt hű lováról, letérdelt a földből előtörő vízhez, és egy nagy kortyot ivott belőle. Várt, érezni vélte az istenek kezét a vállán, ahogy áldásuk beragyogja a lelkét, majd eszméletét vesztette. Álmot látott. Minden bölcsesség helyett csupán egy egyszerű álmot látott. Látta a világot. Látta a világot, melynek része volt és ő elhagyta. Nem szolgálta többé, csupán önmaga céljait, ami nem ő volt, az mindegy lett. A világ többé nem volt teljes nélküle. Végül egy templom elé került, ősi szent hely elé, ahol a kőbe ez volt vésve: Nem mindegy… hanem mind egy! A harcos mikor felébredt álmából megértette, hogy mit kell tudnia. Búskomor volt, hiszen hibázott, s egyből arra gondolt hogyan tehetné jóvá, amit tett… avagy nem tett. Rohant mindenkihez a világba, ahol segítségét kérték, segített is, és amikor az utolsó sárkányt is leölte, megnyugodott lelke, s elfoglalta helyét ismét a világban.

Visszatérek a jelenbe. Érzem a fájdalmat, de elnyomom a lélek késztetését, hogy hallgassak rá és megadjam magam. Felülök, és a szememből kicsordul az összegyűlt esővíz, mögüle pedig megjelennek az ismerős alakok. Nem lehet eléjük akárhogy odaállni, hát összeszedem magam. Nem mindegy semmi. Nem vonogathatom a vállamat, hogy elmeneküljek előletek. Ha nem érdekel, hogy mi van az enyéimmel, akkor nem vagyunk együtt. Ha tanácstalanul rám néz, kérdez, faggat, nem küldhetem el, igenis fontos, hogy mit csinál, bármi legyen az. És persze, hogy azt, amit akar, de minden tettében ott lakozom. Éreznie kell. Amikor gyenge valaki, bizonytalan, nem rúgom ki a lábát, hogy erősödjön. Ha az enyémekről van szó, barátom, nem mindegy semmi az égvilágon.