Mar biztos mindannyian nagyon unatkoztatok UPi kalandjainak kovetkezo resze nelkul. Hat ime, UPi hosszas harc utan ratalalt a 21. szazadra Portugaliaban, es elso dolga volt gondoskodni a ti kivancsisagotok kielegiteserol.

Az utazas mindig egy izgalmas elmeny, de erre a fajta izgalomra mindenki, karakteretol fuggoen, maskeppen reagal. Vegyuk peldaul a repulotereket. Egy olyan repuloter, mint peldaul a Frankfurti, olyan, mint egy kis varos. Azt leszamitva, hogy egy kis varosban nem siet a lakossag 90%-a valahova, hogy a csatlakozasat idoben elerje. Es a kollektiv sietes novekszik, osszeadodik, amig aztan az egesz varos sietesbol fog allni.

Es izgalombol, hogy elerem-e a csatlakozast, meglesz-e minden csomag (lasd ezzel kapcsolatos Hollo Szinhaz eloadast), es egyaltalan, mi lesz szegeny kicsi velem.

Rutinosabb megarepuloter-latogatok mar megbirkoztak egyszer vagy ketszer ezzel a sietes-elmennyel, es mint egy igazi Zen mester emelkednek a tomeg fele, es figyelik a Sietseg aldozatait, amint ketsegbeesve rohannak a vegelathatatlan mozgojardakon, azon parazva, hogy a mozgojardanak egyaltalan lesz-e vege, es ha lesz, akkor ott a csatlakozasuk var-e rajuk,v agy egy ujabb, vegelathatatlan – mozgojarda.

Mindenesetre, barmennyire is nagy a Frankfurti repter (5 terminal, terminalonkenk is nagyobb, mint a mi kis aranyos Ferihegyunk), egy ido utan a mozgojardazasnak vege szakad, meg ha ez menet kozben nem is egyertelmu. De amig az ember oda eljut, addig eltolt 10-15 percet azzal, hogy mozgojardarol mozgojardara lep, anelkul, hogy a vege latszana. A vegso ketsegbeeses bealta elott azonban varatlanul a nem-zen mester is eljut a kapujahoz, ahol azzal szembesul, hogy meg legalabb fel orat kell ucsorognie / acsorognia / becsorognia.

A Zen mesterek ezt az idot azzal toltik, hogy rajta mulatnak.

A nyaralás sarkallatos pontja az előkészítési fázis, mert ilyenkor dől el egy csomó minden, vagy nem. Olybá tűnik, a nyaralóknak két iskolája van, a tervező és a spontán.

A Tervező Nyaraló nem lép ki hazulról, amíg nincs pontos (esetenként óra:percre lebontott) terve arról, hogy hova megy, ott mit fog látni, mit csinál, és onnan hogyan tovább. Ez az élőlény-típus a felkészülési fázisban akár többezer oldalas szakirodalmat is beszerez magának, útikönyvekből és prospektusokból tornyokat épít íróasztalán, és mindet meg is tanulja. Szakavatott forrásokból tanácsokat szerez be azzal kapcsolatban, hogy az egyes célterületeken miket érdemes megnézni, miket nem, a szél várhatóan honnan fog fújni, és így tovább.

Csak miután a terv kristálytisztán, fotorealisztikusan és megfoghatóan kialakult a fejében, akkor merészkedik ki a Tervező Nyaraló a világ vadonjába. Mire eddig eljutott, már olyan részletes tudással rendelkezik a nyaralásáról, hogy végigcsinálnia már csak puszta formalizmus: meglepetések menet közben nem érhetik. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy a kemény munkával kovácsolt tervet fegyelmezetten végig is csinálja; közben mentálisan kipipálva az egyes látnivalókat és teendőket.

A Spontán Nyaraló egészen más állatfajta. Általában homályos elképzelései lehetnek az országról, ahova repülőjegyét kiváltja, de ezen ismeretei többnyire megmaradnak a középiskolai földrajzóra anyagából benne megragadt töredékek szintjén. Erre mintegy rámontázsolva csünghet a Discovery Channel és hasonló, a tömegoktatás réseit szórványosan tömicskélő műsorok anyaga, a tájékozottság jóleső illúzióját keltve.

A Spontán Nyaraló egészen extrém változata az, aki még a célt sem tudva indul el, és az egyes kereszteződéseknél pénzfeldobással dönti el a továbbhaladás irányát. Erre jó példát láthattunk AkiraKurosawa "Testőr" című filmjében, amelynek főszereplőjének olyannyira édesmindegy, hogy merre megy, hogy azt tökéletesen a véletlenre bízza.

Azt hiszem, nem titok az engem ismerők körében, hogy én a Spontán Nyaralók közé tartozom, nem meggyőződésből, hanem inkább lustaságból. Hanák Dávid barátommal el is töltöttünk pár éve egy hónapot Nyugat- és Észak-Európa vasútjain, nagyjából az "este majd meglátjuk, hova megyünk tovább" módszert követve. Jó volt. Ekkor persze még egyetemisták voltunk, és az egyetemista szeret Spontán lenni, ez mármár létezésének sarokköve. Azóta valamennyit vesztettem a spontenaitásomból, helyére pedig azonos mennyiségű kényelmesség szivárgott.

Szerencsémre azonban útitársaim közül a Szervező Zseni született Tervező, és ezen a ponton már kristálytiszta elképzelései vannak útunk céljairól.

Amit nem tud, hogy az én célom ennek meghiúsítása, amennyiben jól szándékozom érezni magam, és ebben semmi nem akadályozhat meg. Még a Világörökség sem.