Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
 egyszer fölébredsz és aztán sokáig
 nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
 ott a sötétben. Lassan eltünődöl
 ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
 mint majd a sírban. Ez a forduló az,
 mikor az életed új útra tér.
 Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
 éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
 Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
 Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
 Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
 Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
 Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
 A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Kosztolányi Dezső, 1929.