Hallottam egyszer egy történet
Réges-régi időkből
Miszerint a tejút két végén
Egy fiú és egy lány ült.

A fiú az eget nézte
A leány csak a földet
Tekintetük egyszer
Mégis a másikat leste.

Az idő haladt
Az égi testek mozogtak tovább
Egy idő múlva aztán
Egymást már nem láthatták.

Buta az, aki ezt elhiszi
Hisz hogy is láthatták volna egymást!
Fényévek hosszú sora
Útjukat állta folyvást!

De azért szép az ég, ahogyan a felhők vonulnak.
Ha a történet szerint a fiú is a földet nézi
Talán elhittem volna.

Podmaniczky Szilárd

Ledobtam pár kilót
lógnak rajtam a ruhák
nézem magam a tükörben
mint ki ellopta bátyja holmiját

vagy mégis az én ruhám ez
egy másik életé
mit elhagyva
kerülöm sorsomat

vagy mégse kerülöm
csak jobban viselem
hogy az idő méri le
végső súlyomat

NemMondomMeg

Hangtalanul áll a férfi.
Eldobott esernyője pocsolyában.
Összeszorítva vértelen ajkait,
csöndet nyel a némaságban.
Elcsépelt kényszert mos az eső,
szövevényes küzdelmes álmokat,
Remegő képek úsznak el.
Plasztik trófeák, félig bejárt utak.
Reszket az ár, a félelem úszik tovább.
A kételytől sárga vízcseppek
merev fehér ujjon gördülnek alá.
És a folyó alatti burkolat
fájdalmas akarattól izzik.
A férfi mozdulatlan.
Rezzenéstelen az arca.
Benne már kimúlt minden banalitás.
A semmilyen hideg esőben
  egy szürke ember áll.