Monológ
Komjáthy Jenő
Szeretném elsöpörni mind a hitványt, Ki most kevélyen a fölszínen úsz, Üres fejével s még üresb szivével, Selyem ruhában és nagyúri gőggel Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz. Utálom ezt az úri csőcseléket, A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat, A törpelelkű, bársonyos heréket, Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot, Mely bitorol dicsőséget, hatalmat. Utálom ezt az úri söpredéket, Az őrült véletlen gonosz kelésit És a világot, hol uralkodik, A fölre tört, le nem söpört szemét; A port, mely istenszobrokon tapadt, A ronda férget, ocsmány pókokat, Dúskálókat a szűzi liljomon. A köpedéket, mely egy szűz, nemes, Dicső világ szent homlokára hullt. Szeretném összetörni ezt a képet, Mely csalfa, semmitmondó és hazug. Torzkép csupán, lelketlen mázolás, Vad, kába színelegy, szellemtelen, Iromba rajz, - nincs benne gondolat, Az eszmének teljes bankrotja ez. És a valódi, ősigaz, dicső, Nagy képeket szennyével eltakarja, Vagy elhomályosítja szemtelen, Kiáltó, kérkedő, üres szinével. Szeretném összezúzni ezt a népet, És élükön a bíboros pimaszt, Kinek a zsámolya mártírfejek, Párnája honfibúban megrepedt szív, A trónja szolgaság és butaság. Utálom ezt a sok élősdi gazt, Kocsisait az állati tömegnek, És elszakítni rothadt törzsökétől A rossz kezet, mely görcsösen szorítja, Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt. Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám, Akit magasba nem érő emelt, Csak tartalmatlan szíve könnyüsége, Vagy a világtalan szerencse kénye, Őrült hatalmak esztelen szeszélye; Ki helyzeténél fogva oly magas, Míg a valódi nagy pirul a mélyben, Tehetlen ül kőóriás a völgyben, Míg a kavics magasról hengerítve Nagyot aláz, erőset összetör. Ó, bár lehetnék én a fergeteg, Mindent elsodró s ifjitó vihar! Újjáteremteném e kór világot, És elsöpörnék minden szemetet. Királyi székbe ültetném az Észt, Jogart adnék a Gondolat kezébe, Úrrá tenném s naggyá a Szellemet, Az Igazság biborpalástba járna, Rombolnék és teremtnék egy világot: Lehetnék én a bosszuló vihar!
[1890 körül]
Vers az utazásról
Dsida Jenő
(Fodor Jenő)
Megy, robog a vonat, a hegy fut, kanyarog, omlik az út és mélyen a messzibe vés. Száz pózna is nyargal, a láz űz, kerget, a füst csupa bűz, kín feszül ki végig: a sín s mély nyugtatot ma nem ad az éj. ...Itt épen egy házikó nyit, tár ablakot a napfényre vár. Ott vén juhász - kezében bot, - néz nyugodtan s pihen a kéz. Fenn egy paraszt ép kaszát fen s hagy mindent a mentire nagy, ős bánattal: szomorú hős. Vad iramunk vajjon mit ad? Szent ez a nagy, falusi csend, de mi sose állhatunk be: bősz robajjal röpít a gőz s fut, kanyarog, szédül az út. Ints nevess, sírj: megállás nincs. Fut mozdonyunk s tüzet és bút hint: íz, hang, szín - elmarad mind.
1929
Vackolj belém
Kispál és a Borz
Látod megszelidült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már, Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár, Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon, Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom, A szívek szőrösen őrölnek, valami port löknek körbe-körbe a testbe, Szépen erőlködött, talán még nyögött is egy kicsit, egy filmből leste, De semmi sem úgy van,a TV csak zúg, van egy lassú, de ugrik a cédém, Az utak gőzölnek, a malmok őrölnek, a szívemet kiszartam a WC-n, Aztán felöltözött, talán Pestre költözött, ott láttam minden esetre, A Váci utcában a könyvét árulta, sárga ruhában volt és festve, Volt egy napocska a régi homlokra, és tudtam, hogy ő olyan krisna Tudatú hívő lett, s hála az Istennek, hogy többé már nem néz vissza. ...... Most Nagy Lászlót olvasok, mindenki tudja, jobb egy Isten is, mint a semmi, Fogatlan úszóknak meg mi a túrónak kellett a folyón átmenni, A túlsó partra, ott meztelen szaladna az a régi béna pár akkor, És én boldog volnék, és belesimulnék, mindegy mi mondaná, vackolj belém.