A dolog azzal kezdődött, hogy a lakáshoz tartozik egy tároló. A pontos koordinátái: a bal folyosón levő hátsó.

Mindig is idegesített, hogy nincs saját spájz otthon. Aki járt nálunk, tudja, hogy az ásványvizek, borok, sílécek, bőröndök, meg úgy egyáltalán minden, amit az ember úgy szeret eltenni valahova, mifelénk csak úgy össze-vissza (általában a hálószoba sarkában) elszórva tengődik.

Szóval régóta, évek óta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi is ez a tároló. Csak hát ahányszor próbálkoztam, sosem sikerült lejutnom. Meg Beának sem. Meg eddig ahány ember próbálkozott vele, senki nem tudott bemenni. A lakat valahogy nem nyílt, sem szép szóval, sem erőnek erejével. Szépen lassan kezdett amolyan "rejtélyes pince" érzetünk kialakulni a mindössze csak virtuálisan létező nagy, föld alatti lerakatunkról.

Egészen mostanáig.

Ugyanis a héten fordulópont állt be az életünkben: vettem egy új lakatot. Ezzel párhuzamosan kibányásztam nagyanyámnál a spájz mélyéről (merthogy náluk bezzeg olyan is van) egy hatalmas vasfűrészt. Ezen előkészületek után ma, egy órával ezelőtt, minden elszántságomat bedobva lementem, hogy megoldjam a gordiuszi csomót. Ami bravúrosan sikerült is.

A látvány, ami fogadott, megdöbbentő: egy tiszta, majdnem üres helység, egy teljesen ismeretlen bőrönddel a sarokban, meg néhány banános dobozzal. Lassan, de biztosan érlelődött meg bennem a felismerés: azért nem sikerült évek óta kinyitni a lakatot, mert az nem is a mi tárolónk. Ezen felismeréstől vezérelve végigpróbáltam az összes zárba a kulcsot, és hogy, hogy nem, az egyik lakat ellenállás nélkül megadta magát.

Tudni kell még, hogy a bal pincefolyosó végén hátul két ajtó is van. A lakat, amelyik megnyílt nekem, a másik hátsó tárolóé volt.

Most hát két pincénk is van...