Megpróbálom összefoglalni az elmúlt pár napot. A kerettörténet, hogy a ZKM (nem összetévesztendő a CKM-mel, habár ugyanúgy ejtik), egy német intézet Karlsruhe-ban, minden második évben rendez egy cca. egy hetes fesztivált, ahová elhívják az összes németajkú (német, osztrák, svájci) tanstúdiót, és mindenki csinálhat egy max. egy órás koncertet. A mi koncertünk csütörtökön volt, hivatalosan előtte kaptunk 3 órát a beállásra és helyszíni próbára.

A helyszínről tudni kell, hogy két koncertterem van, egy nagy, meg egy kicsi. Mindkettőben egy olyan hangrendszer van telepítve, ahol egy félgömbön elosztva vannak a hangfalak (felfele haladva egyre kisebb átmérőjű koncentrikus körökön), így az egyes hangforrások a félgömb mentén vándorolni tudnak (amit egyébként meglepően jól érzékelni is lehet, ahhoz képest, hogy egy nagyon egyszerű eljárást használnak a hangok elosztására a hangfalak között^*). A nagyteremben 47, a kicsiben 25 hangfal van (plusz 4 mélynyomó mindkét esetben). Mi a kistermet kaptuk (ami egyébként területre nagyobb, mint a nagyterem, mert színpad is van, csak a kupola átmérője és a hangfalak száma kisebb).

Szóval a dolog úgy kezdődött, hogy ógy döntöttünk, hogy 3 óra kevés. Főleg úgy, hogy ilyen rendszert egyikünk sem használt korábban, ezért fogalmunk sem lehetett, hogy hogy szól. Végül több heti kínosan egyirányú levelezés után kaptunk egy lehetőséget, hogy szerdán, a koncertek befejezése után próbálhassunk.

Így kerültem szerda este 9re Karlsruhe-ba.

A koncerteknek végre vége lett, utána elmentünk bedobni egy sört, úgyis tudtuk, hogy a technikusoknak kell némi idő, amíg eltakarítják a dolgokat és szabaddá válik a terem.

Ez utóbbi nem sokkal hajnali fél egy után be is következett.

Szóval befejeztük a sörözést, és bementünk. Némi eligazítás után magunkra hagytak, mondták, majd zárjuk be az ajtót, ha végeztünk.

Ez másnap reggel tízig természetesen nem következett be.

Szóval ilyen egy igazi végigdolgozott este: egy-két sör után az ember bemegy egy hatalmas terembe, tele hangfalakkal, és olyan zajt csap, amire még sokáig emlékezni fogok. Írtam egy 16 sávos darabot, durván 300 hangmintával, és minden be volt állítva, csak a hangerők nem (ugye azt a teremben akartam belőni). Szóval órákat töltöttem azzal, hogy minden a megfelelő hangerővel a megfelelő helyre kerüljön. És higyjetek nekem, a megfelelő hangerő az esetek durván felében azt jelentette, hogy egész testemben rezonáltam. Végül reggel tízkor visszaértek az emberek, jó reggelt kívántak, és elküldtek aludni.

E tevékenységhez ajánlottak egy kanapét az emeleten, egy helyen, ahol a lélek sem járt. Szóval cipőt levesz, kanapéra ledől, alsz. (Külön szépsége volt a dolognak, hogy Beára ráküldtem egy SMSt, hogy hulla vagyok, úgyhogy ne keressen, mert aludnom kell, mire épp, amikor elaludtam volna, szól a telefon, hogy remélte, hogy még nem alszom, és semmi különös, de nagyon szeret... Nagyon cuki, gondoltam magamban...)

Szóval így aludtam három vagy négy órát, amikor arra ébredek, hogy legalább 30 ember ül körülöttem, és egy kerekasztal-beszélgetés közepén vagyok. Egyesek jegyzetelnek, mások fényképeket csinálnak a háttérben. Mint kiderült, a srác, aki a kanapét ajánlotta, sikeresen elküldött a délutáni szimpózium helyszínére...

Némi kaja után vissza a terembe, a (terv szerinti) próbánkra. Itt (tekintve, hogy én voltam az egyetlen, aki nem élő elektronikát használt) nem engedtek próbálni, összesen a végén kaptam 4 perc próbaidőt a 3 órából (mellékesen megjegyzem összesen voltunk öten erre a három órára). Mivel közben elbarmolták a hálózatot, ezért ez arra ment el, hogy a hálózatot újraconfigoltam, majd elindítottam a darabom, mire a saját tanárom azonnal leállíttatta, hogy ez így nagyon hangos.

Szerencsére erre előre számítottam, ezért két verziót is csináltam a darabból. Szóval fogtam magam, és kicseréltem a file-okat az alternatív verzióra, ami átlagosan 10 dB-lel halkabb, mint az eredeti.

Amire nem számítottam, az az, hogy a koncerten, közvetlen az előtt, hogy elkezdtem a darabom, a hangmérnök 15 dB-lel lejjebb tolta a főkeverőt. Szóval összesen 25 dB-t vettek le a zenémből, ami egyébként műfaját tekintve, legalábbis az első felét tekintve, deklaráltan zajzene lett volna. Eléggé laposra sikerült így.

Szóval jól ki**esztek velem.

De ez még mind semmiség volt ahhoz képest, hogy utána ottmaradtam az utolsó koncert végéig, és így csak a legutolsó vonatot értem el, ami átszállásos volt. És késett 29 percet. Úgy késtem le a csatlakozást, hogy amikor leszálltam a peronon, még épp láthattam a távozó szerelvényem. És bizony abban a faluban az volt az utolsó aznapi vonat. Akárhova. Úgy összességében, az volt az utolsó vonat aznapra. A folytatást gondolom mindenki kitalálta...

Ezennel jelentem, túl vagyok életem első igazi csövezésén, amikor az éjszakámat egy faluban töltöttem az utcán, egy padon aludva (kivéve azt az óránkénti 10 percet, amikor beálltam a telefonfülkébe melegedni). Szóval aktívan is elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz.