Néha megesik, hogy hirtelen túl sok szabadidőd lesz, és nem tudod, hogy mit kezdjél magaddal. Ilyenkor kerülnek elő a pocról azok a régi könyvek, amiket még fél éve kezdtél olvasni, majd letetted, hogy majd alkalmasabb időben folytasd. Aztán rájössz, hogy igazából rohadtul unod. Bekapcsolod a tévét, nézed az éppen aktuális baromságot, ami megy benne, majd leülsz a géphez, és végigtolod valamelyik ezerszer-végigcsinált játékot. Ami szintén már a könyöködön jön ki. Ezek azok a pillanatok, amikor tényleg nekilátsz valami teljesen felesleges hülyeségnek, csak hogy elüssed azt a nagyon sok idődet, ami van, mintha ezzel is haladékot adnál magadnak, hogy végre kitaláld, hogy mégis mit csinálj. Például elmosogatsz. Vagy lemész futni. Vagy visszanézed a régi e-mailjeidet.

Ja, a régi levelek. Már legalább 10 éve regisztráltad az első ingyenes postafiókod, és azóta minden nyavalyás levelet megtartasz, ha kell, ha nem. Leginkább, ha nem. Ahogy visszanézed őket, mintha leperegne előtted újra az idő, tükörben látod magad a mindenféle haszontalan levél által, amit írtál, meg amit neked küldtek. Hogy mi van bennük? Tervek, százával, amik aztán persze sosem valósultak meg, szerelem-torzók, amiket Isten tudja, miért, de magadba folytottál, határidők, amikről lemaradtál, és természetesen nem, nem, nem lehet semmit csinálni velük (mégis mit képzel maga???), meghívások, amiknek nem tettél eleget, vagy amit mások visszamondtak. Satöbbi. Satöbbi. Satöbbi... Az egész olyan, mint egy virtuális időutazás, miközben nem mozdulsz ki a szobádból, és mégis... Hol itt ébredsz fel a Nagyvilágban, hol onnan küldenek neked valami kedvességet. Ugyanúgy ott van az emléke annak, hogy mennyit szívtál azzal a nyavalyás Ügyfélszolgálattal, amíg hajlandóak voltak végre foglalkozni veled, mint a kávé illatának, ami egy kedves találkozón lecsurgott a torkodon.

Vicces az egész. És egyben szánalmas. Ahogy nézed őket, rájössz, hogy ez pont ugyanígy megy tovább is. Miért lenne másként? Szinte elkezdesz a jövőbe látni, látod, ahogy holnapután megérkezik a válaszlevél (az egy hete küldött kérdésedre), amiben értesítenek, hogy tegnap volt a jelentkezési határidőd, és természetesen sajnos nem tudnak semmit sem tenni. És már előre látod magad előtt az összes elcseszett találkozót olyan emberekkel, akiket most persze még nem is ismersz, és hogy mennyire értelmetlen időpazarlás volt. Meg azokat a nagy, nagyon nagy, hatalmasan extra-kibaszottul-nagy terveket, amikről ódákat fogsz zengeni mindenkinek, és megy az ezer és egy levél, hogy összerakd a Nagy Álmot, és amiből persze ugyanúgy nem lesz semmi, semmi, semmi, mint bármiből, amihez eddig valaha is hozzányúltál.

Érdekes látni, hogy hogyan lesz múlt a jövőből. Csak épp azt nem látod közben, hogy mégis, kérem szépen, hol volt mindezalatt a MA???...