Anyai ágon nemes vagyok. Egyszerű felvidéki magyar nemes, a felmenőim még Mária Terézia uralkodása idején települtek Magyarországra, hogy benépesítsék és a munkájukkal felvirágoztassák azt, ami a törökök és a szabadságharc után még megmaradt ebből az országból. Anyai nagyapám tiszt volt a magyar hadseregben (nem a náci, hanem a magyar seregben) a II. világháborúban, a "felszabadulás" után 3 évig valahol a Szovjetúnióban teljesített munkaszolgálatot, egy bányában. Negyvenegynéhány kilogramm volt, amikor hazatért, és (ha jól tudom) pusztán annak köszönhette az életét, hogy tévedésből halottnak nézték. A család csak azért kerülte el a "kuláksorsot", mert őseim valamiért kivételesen jó viszonyban állhattak Fortuna istenasszonnyal, így még bőven a háború kezdete előtt sikerült túladniuk a teljes családi vagyonon – többnyire kártyapartik során. Ők voltak, ha úgy tetszik, a modern magyar történelem bölcsei, legalábbis a maguk módján.

Apai dédnagyapám a Tiszántúl egyik legnagyobb kamillatermelője volt, és saját patikát üzemeltetett. A családnak az az ága szintén a felvidékről származik, a "családi legendák" szerint a szépszüleim még inkább tótul beszélgettek egymással, mint magyarul. Dédnagyapám patikája egyébként a mai napig működik valamelyik tiszántúli községben, ha jól tudom, de persze az államosítás után – az akkori rendelet értelmében – nem dolgozhatott tovább a saját néhai gyógyszertárában – amit egyébként teljesen feltöltve és felszerelve adott át az Államnak, mert (szintén a családi történetek szerint) nem bírta volna elviselni azt a szégyent, hogy az ő patikája üres legyen, amikor államosítják.

Apai nagymamám sváb. Talán ő, talán még az ő szülei magyarosították a nevüket Uitz-ról Újlakira. Ők is azok közé a csepeli svábok közé tartoztak, akik még szintén Mária Terézia alatt lettek betelepítve Csepelre. Ráadásul nem elég, hogy szegénykém sváb volt, de ráadásul egyházi benlakásos iskolában tanult. Így teljesen egyértelmű, hogy miért nem vették fel soha az egyetemi tanítóképzőre, és munkát is csak nagy nehezen kapott. Azt a XX. kerületi panelt, ahol él, valamikor a nyolcvanas évek elején engedték nekik megvenni (addig egy földszintes kertesházban laktak az ő szüleivel, valamint apámmal és nagybátyámmal együtt, Csepelen), több, mint 20 év listás várakozás után. Ez már azután történt, hogy apám átköltözött anyámékhoz. Több, mint 50 éves volt már.

A kalapom egy arab boltból származik, a Keleti pályaudvartól nem messze. Többek egybehangzó állítása alapján úgy tudom, hogy elsősorban Közép-ázsiában, illetve Tibetben viselnek ilyen kalapokat. Neve tübetejka, vagy csubacseka, vagy hasonló, attól függően, hogy ki hogy mondja, vagy ejti. Egyes emberek azt állították, hogy ők Tibetben olyan variánst láttak inkább, ami nem kerek, hanem négyszögletes. Lelkük rajta.

Ha valaki az utcán – akár eltakart arccal, akár anélkül – megkérdezi tőlem, hogy zsidó vagyok-e, lesütöm a szemem, és szégyenkezve bevallom neki, hogy nem vagyok az. Ha véletlenül ismételten megkérdezi, akkor sem tudok sajnos mást válaszolni, mint a fájó és szomorú igazságot – hogy tényleg nem vagyok az. Röstellem, de – ahogy azt mindenki láthatja a fentiekből – sajnos senki sincs a felmenőim között, akiről akár csak feltételezhetném, hogy zsidó lett volna. Pedig valljuk be, szívesen lennék egy olyan prominens társaság tagja, akik maguk között tudhatják Wigner Jenőt, Neumann Jánost, Radnóti Miklóst, Rejtő Jenőt vagy akár Kurtág Györgyöt. De ez nekem sajnos nem adatott meg. Nem tudok mit csinálni. Nem vagyok zsidó. Még a kalapom sem az.

Ha ezek után megütnek, szidalmaznak és elveszik a kalapomat, azt igazán nem tudom mire vélni. Azt sem, ha folyamatosan zsidónak szólítanak (pedig hát értsék meg, kérem, hogy sajnos nem vagyok az, akármennyit is rúgnak belém), és megpróbálnak eltiltani a kalapom összeszedésétől. Utóbbit, úgy látszik, még azért gyakorolni kell. A kalap megvan. Én is.

Ezúton kérvényezem, hogy mától kezdve mindenki tekintsen engem tiszteletbeli zsidónak.