Egy zenetudósnak illik mindenről hallania, és illik úgy tennie, mint aki mindent hallott.

Egy zeneszerzőnek illik úgy viselkednie, mint aki minden délután együtt teázik Mozarttal, és bármikor meg tudná írni Beethoven tizedik szimfóniáját, ha akarná.

Egy karmesternek illik azt gondolnia, hogy a zeneszerző semmit nem tud sem a zenekarról, sem a zenéről, utóbbi valójában az ő kisujja végében születik meg, miközben dirigál, és igazából bármikor tudna százszor jobbat írni, csak azért nem teszi, mert ezzel nyíltan kérkedni már nem lenne ildomos. Azonban ezt a képességet néha bizonyítani illik különböző, a zene elleni merényletek formájában. Erre ideális tippek az Örömóda előadása kihangosított mammutzenekarokkal, vagy népszerű operaáriák vegyítése a lagzilajcsi-féle mulatóssal.

Az előbbi részint igaz a zongoristákra is. Meg többé-kevésbé minden szólistára.

Egy orgonistának illik a halláskárosulás határán játszania.
Egy tudatos orgonistának illik ismernie, hogy melyek a legborzasztóbb regiszterek, amelyek a hangszerén vannak, és ezeket sokat illik használnia. Ezen felül illik megoldania, hogy a lehető legtöbb síp szóljon egyszerre, és folyamatosan.
Az igazi orgonistáknak illik eltalálniuk azt a tempót és hangerőt, amely mellett az általuk játszott hangok a lehető legnagyobb fedésbe kerülnek az előző hangok visszhangjával.

Egy brácsásnak illik nevetnie a brácsás poénokon.

Egy énekesnek nem illik előre köszönnie.
Egy magára valamit is adó énekesnek nem illik viszonoznia sem a neki címzett köszönést.
Egy igazi énekesnek nem illik ugyanazt a levegőt szívnia, mint amit a többi halandó szív; egy igazi énekesnek saját levegője van.
A nagy énekesek tisztában vannak vele, hogy az olyan probémák, mint mondjuk egy ruandai éhséglázadás, eltörpülnek az olyanok mellett, mint ha pl. beszakad a körmük.