"Space: the final frontier. These are the voyages of the starship Enterprise. Her ongoing mission: to explore strange new worlds, to seek out new life-forms and new civilizations; to boldly go where no one has gone... before." - STAR TREK

The Quest

2012. augusztus 20-án fogadtam el egy questet a kocsmában. Nem volt tisztázva, hogy kb mennyi XP jár érte, de a felajánlott kincs sem az lett a végén, amiről az elején szó volt.

Sokkal több lett...

Előtörténet

A részletekbe nem is mennék bele, hogy miért, de elvállaltam, hogy az éjszakában hazasétálok Judittal ( meg persze az mindenkinek evidens, hogy egyedül ne sétálgasson egy hölgy a pesti éjszakában). Reggel autóznia kellett és minél inkább ki kellett üríteni az alkoholt a szervezetéből, ezért a séta haza a taxi helyett logikusabb volt.

Mindemellett Ju' mindig is tetszett... ugyan ki nem örülne, ha egy jót sétálhat egy nővel, aki gyönyörű. Az még engem is váratlanul ért, hogy ez a séta csókolózásba torkollott. A részletekkel nem untatom a közönséget, meg az nem is az nem is tartozik másra, mint Ju'-ra és rám.

Miután elváltunk jött egy éjjel, amíg fogtam a fejem. Judit ugyanis debreceni, s ez nem könnyíti meg a dolgomat, plusz mindketten ittasak voltunk. Vajon mi ez az egész? Az alkohol miatt történt?

Maga a küldetés

Mivel számos kérdés megválaszolatlan maradt, és a gyomromban egy szorító érzés született, mihamarabb le kellett mennem Ju' után Debrecenbe. Több év ismertség után megbabonázva éreztem magam. Tudtam, hogy ez a nő kell nekem. Ő úgy ahogy van. Erényeivel és hibáival. Mondom, hogy megbabonázott.

Minden nap mosolyogva ébredtem egy hétig, minden nap reggeltől késő éjjelig beszélgettünk Ju'val, és ahogyan lépésről lépésre megmutatta magát, bólogattam magamban, hogy ez a lány kiváló. Persze a történethez hozzá tartozik, hogy ezt még magáról ma sem tudja, de ez szintén nem a Ti dolgotok. :)

Egyik nap megmondtam, hogy vasárnap lemegyek Debrecenbe, hogy a szemébe nézzek. Tudjátok a szemének a színe az a zöld, ami a friss leveleket jellemzi tavasszal. Mintha maga az élet lenne. Friss... ragyog...

Tényleg ezt tudtam csak, hogy belenézzek, mert miután szétváltunk nem tudtam mi van velünk. Annyit tudtam még, hogy amikor leszállok a vonatról azt úgy tegyem mint egy rocksztár... ez valaki szerint az hogy totál másnaposan, de csak annyiról volt szó, hogy valami hangzatossal hogy elnyomjam az idegességemet. Végülis stresszeltem a dolgon mint egy kamasz kölyök. Innen tudtam, hogy részemről komoly a dolog.

Majd leszálltam a vonatról, mint egy rocksztár, remegő lábakkal és a szia helyett... Szóval nagyon durva hét áll mögöttem. Nagyon inspirált vagyok Ju'-által.

Eljött az idő, hogy megismerjük egymást.

Itten vannak az amatőr fotós képei:

Az étel

Prémes jószágok gyűlnek a hús szagára, ő volt az első

Kiss the Cook

Bazinagy kép. Majd átméretezem.

Szuper napom van. A hangulatomról a következő dalszöveg sokkal jobban beszél.

Summoning - Farewell. Lyrics:

Who can find you clear springs of waters, but I can!
Who can tell you the age of the moon, but I can!
Who can call the fish from the depths of the sea, yes I can!
Who can change the shapes of the hills and the headlands, I can!

I have been a sword in the hand,
I have been a shield in a fight,
I have been the string of a harp,
I can shift my shape like a god.

Farewell, leave the shore to an ocean wide and untamed
Hold your shield high, let the wind bring your enemy your nightmare
By the bane of my blade, a mighty spell is made and
Far beyond the battle blood shall fall like a hard rain.

Reggel munkába menet gondolkodtam, hogy március 15 van és elvileg dukálna, hogy kokárdát vegyen fel az ember.

A történet ott kezdődik, hogy fiatalabb éveimben, főleg kisiskolás koromban még divat volt kokárdát készíteni és viselni. Talán a diákoknak az iskolai ünnepségen ma is kötelező.

Mondjuk ha a protokolt valakivel meg akarod utáltatni, akkor csak rendezz sok sok sok iskolai ünnepséget... ok kussolok. annyit értek a tanitáshoz mint a mosogatáshoz. azaz nem olyan sokat.

Mára már teljesen felhagytam március 15-én a kokárda viseléssel. Nem tudom megmagyarázni az okát potnosan,d e valahol egyszerűen csak elkopott és elvesztette a jelentőségét nálam. aztán felötlött bennem, hogy volt egy csomó ember, aki a harcolást választotta midnenféle érdekből. A történet szerint a szabadság volt a tét, de ugye egy konfliktus sosem ilyen egyszerű.

Szóval ugye a kokárda viselése az ő küzdelmük és a szabadság eszménye előtt való tisztelgés miatt kerülne fel a szívünk fölé. Azonban 163 év múltán itt állok én akinek az egészhez már semmi köze úgy érzi, és nem lepődök meg, hogy azt látom, hogy rohadtul nem vagyok egyedül.

Megfigyelésem szerint kb 20 emberből egy viselt ma nemzeti színeket és ez a jelenség méginkább az időseket és a nőket jellemezte.

Ha igaz az amit Talleyrand Napóleonnak mondott, akkor igen, baj van.

( mit is mondtak Napóleonnak a mese szerint? Íme:
:: - Napoleon megkérdezte Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal.

Talleyrand válasza: - Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!

forrás: http://petyke.5mp.eu/web.php?a=petyke&o=t3x6YdCw9E )