SAdam Blog

Új darab és elmélkedés


Nagyjából két hete elkezdett a fejemben egy új darab megszületni. Ezt igyekezni fogok a nyárig, de legkésőbb novemberig be is fejezni (november végén lesz Hamburgban egy koncertünk, ahol el fog hangzani, ha addig elkészül). A mai bejegyzés ezzel kapcsolatos.

A klasszikus zeneelmélet (illetve nem csak a klasszikus, hanem minden olyan, ami "hagyományos" hangszerekre íródik) diszkrét. Általában a zenei hangot egy négy dimenziós diszkrét térben ábrázolhatjuk: az egyik paraméter a hangmagasság, a másik az időtartam, a harmadik a hangerő, és a negyedik a hangszín (hogy őszinte legyek, ezek közül a hangerő inkább folytonos paraméter, ezzel együtt a hagyományos zenei hangerő-paraméterek – úgy, mint pp, p, mp, mf, f, ff, stb. – inkább diszkrét, semmint folytonos paraméterkészletet alkotnak). Hogy még őszintébb legyek, barátaim, most egy pár sör, pálinka, tokaji bor és egyebek után nem érzem magam annyira beszámíthatónak, ezért ennek a bejegyzésnek az összes hibáját kérlek, nézzétek el. Higyjétek el, ahogy az az igazán becsiccsentett embereknél amúgy is szokás, amit most írok, az tényleg teljesen őszinte lesz... Szóval, a lényeg, hogy azok a zenei paraméterek az elmúlt sok ezer évben tényleg diszkrét paraméterkészletként jelentek meg a zenében. Természetesen az igazi zenész ismeri ezeket a paramétereket, és soha, de SOHA nem a "pontos" értékeket fogja játszani. A profi (zenei) előadóművészet egyik legszebb része pont az, hogy az előadó hogyan tud úgy eltérni a diszkrét (zenei) értékektől úgy, hogy az így nyújtott eltérés valamilyen – művészi értelemben vett – pozitívumot adjon ahhoz, amit a darab leírt reprezentációja (kotta, leírt vers, festmény stb.) nyújt. (Hogy őszinte legyek, a kotta csak egy közlés, amit profik írnak a profik számára – az igazi előadó úgymond "beérzi" azt, hogy az adott leírt anyag pontosan milyen zenei anyagot takar. Ezáltal tud kiszabadulni az amatőr előadó szolgai fogságából. Persze, nem szabad összekeverni a bénaságot és az alkalmatlanságot a tudatos interpretációval. De ez persze egy másik blogbejegyzés témája lesz – illetve lenne. Józanul sosem fogtok rávenni arra, hogy ilyesmire pazaroljam az időmet, szóval nem valószínű, hogy külön bejegyzést fogok szentelni arra, hogy az előadóművészet kérdéseiről írjak, hacsak le nem itattok egy számítógép mellett...) Szóval, most visszatérek az eredeti felvetésemhez, mégpedig arra, hogy a "klasszikus", illetve a klasszikuson alapuló zeneelmélet (pop, jazz, rock stb.) igenis diszkrét az összes paraméterben (ez különösen igaz az ún. "könnyű" irányzatokra, ahol még azt a minimális művészi szabadságot is kiölik az előadásból, ami amúgy eredendően benne lenne, a hangok, hangerők, hangszínek, ritmusok teljesen pontos – számítógépes, szekvenceres – kvantálásával...). És pont ez az az egyik legfontosabb dolog, amiben szerintem az (experimentális) elektronikus zene többet tud, mint bármi más, és ezért hatalmas művészi lehetőség, hogy erre adtam a fejem...

Ugyanis a számítógép folytonos!!!!!!! Ez persze nem igaz szigorúan véve, hisz tudjuk, hogy igenis a digitális gép teljes mértékben kvantáltan működik. Azonban a számítógép által nyújtott kvantálás sokkal kifinomultabb annál, mint amit egy emberi lény érzékelni tud (veszek egy lakást annak, aki különbséget tud tenni két olyan digitális hangminta között, amiben mindössze egyetlen bit eltérés van a legkevésbé szignifikáns helyiértéken). Így nyugodtan kijelenthetjük, hogy igenis a számítógép által megvalósítható zene – először a világ- és művészettörténet során – lehetőséget ad arra, hogy folytonos paraméterű zenéket írjunk!!!!!!!!!!!!!!!!!!

(Egy kis intermezzo: Szaby és Bence épp teniszezik a Nintendo Wii-vel, miközben ezt írom. Szerintem egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy épp az elkövetkezendő évtized egyik legnépszerűbb hangszerét használják...)

Hogy visszatérjek magamhoz, ma, a metrón és a nyóckerben sétálva jöttem rá arra, hogy ez a bizonyos eltérés, a diszkrét és folytonos paraméterezés között, mekkora hatalmas lehetőséget rejt a tiszta elektronikus ("digitális") zene számára! Az elmúlt nyolc évezred során csak és kizárólag kvantált zenét írtak és hallgattak az emberek. Ma nekem – és a többi igazi "modern" zenész számára – hatalmas lehetőség az, hogy folytonos paraméterkészletű zenét írhatunk! Ez nagyjából olyan dolog, mint a kerék feltalálása, vagy a tűz felfedezése volt. Hogy őszinte legyek, arra is rájöttem, hogy belőlem sosem lesz olyan bizonyos "nagy" zenész. Ugyanis az egész életem rá fog menni arra, hogy kísérletezzek ezzel a lehetőséggel... Hogy a régi példákra utaljak, Perotinus és Leoninus, a két "jegyzett" tizedik századi Montmatre-i zeneszerző munkásságát ma senki sem ismeri (egy-két hivatásos zenetudóst leszámítva), mégis az ők – és kortársaik – művei alapozták meg az elmúlt ezer év – Adam de la Halle-től és Palestrinától kezdve egészen Sting-ig és Axel Rose-ig – tartó időszak zenetörténetét. És igen, a számítógépes kor egy hasonló nagy lépést tartogat nekünk azáltal, hogy áttérhetünk a folytonos paraméterezésre. Ma sikerült felismernem, hogy az én és a kortásraim munkássága senkit nem fog érdekelni, valószínűleg soha senki nem fogja meghallgatni azt, amit csinálunk, és mégis, mi – és csakis MI, modern experimentális számítógép-buzi komponisták – vagyunk azok, akik alapot adunk ahhoz, hogy ötszáz, vagy ezer év múlva egész zenész-generációk igaz és élvezhető ZENÉt adjanak át a tömegeknek. És ez – higyjétek el nekem – mennyei érzés... :-) Igen. Most értettem meg, hogy amit én egész életemben csinálni fogok, az a maga módján teljesen értelmetlen és élvezhetetlen lesz – de nem sajnálom. Mert az én, és a kortársaim munkásságán fog megszületni az az alap, amire utána generációk építhetnek, és üzenhetnek tömegeknek. És akárhogy is, de ez valahol mégis szépséget ad annak a szenvedésenek, amit egész életemen át kénytelen leszek elviselni. Igenis, minden újdonság kísérletek sorozatát igényli. És lehet, hogy ennek a gyümölcse még akkor sem fog beérni, amikor én már réges-régen hat lábbal az Anyaföld alatt fogok nyugodni valahol. De nem baj. Mert egyszer mindent el kell kezdeni. És a maga módján büszke vagyok arra, hogy tagja lehetek annak a generációnak (illetve harmad-generációnak, hiszen az első "pioneer"-ek még az '50-es években kezdtek komponálni), akik ezt a több évszázados kísérletsorozatot elkezdik. Ne higyjétek, hogy Sting, Michael Jackson, Madonna, Elvis Presley, Louis Armstrong, Gustav Mahler, Richard Wagner, Ludwig van Beethoven, Wolferl Mozart, Joseph Haydn, Sebastian Bach vagy Palestrina "csak úgy" jöttek, a semmiből... Palestrinát több, mint fél évezrednyi kísérletezés előzte meg, hogy csak a legrégebbi "híres" europid zenészt említsem, olyanok, mint Josquin des Pres, Dufay, Guillamue Machaut, Adam de la Halle, Perotius, vagy Nagy Szent Gergely pápa, a nyolcadik századból (790-804, ha jól emlékszem)... És mégis, az első "jegyzett" normális zeneszerző Palestrina lett – aki egyébként, a maga műfajában, olyasmit alkotott, amit szerintem azóta senki nem tudott, még csak meg sem közelíteni. (Hallgassatok meg, csak EGYSZER KOMOLYAN ODAFIGYELVE egy Palestrina–misét – mondjuk a Missae Papae Marcellit–, az elejétől a végéig. Olyan, mint egy elsőrendű orgazmus, komolyan...)

Visszatérve, akarok írni egy darabot, ami CSAK a zajról szól. Pontosabban, egy "duális darabot". Ugyanis írok egy zenekari verziót is (legalább száz hangszeresre), és egy elektronikusat, az együttesünkre is. A részletekbe nem megyek bele, mert az csak unalmas technikai blabla lenne, de... Szeretném kielemezni a zaj lehető legtöbb aspektusát, mind zenekarra, mint elektronikára.

Pontosabban, nyilván lehetetlen MINDEN aspektust kielemezni. De azért van pár érdekesség, aminek szeretnék utánamenni. Először is: MI A ZAJ??? Az érdekes ebben az, hogy zaj, mint olyan, nincs. Ha úgy vesszük, a Dirac-féle delta-disztribúció és a klasszikus fehér zaj között mindössze egyetlen lényeges különbség van: az alkotó frekvenciák koherenciája. A delta-diszribúció spektrális felbontásában minden frekvenciakomponens egyenlően szerepel; a fehér zajban szintúgy. Azonban a delta-jelben az alkotó frekvenciakomponensek koherensek, míg a fehér zajban a komponensek véletlenszerű eloszlású fáziskülönbséggel bírnak, vagyis inkoherensek. Gyakorlatilag ez a legnagyobb különbség. (Újabb intermezzo: köszönet Ulmarnak, aki ezt a mai írást lehetővé tette, egyrészt a gép biztosításával, másrészt azzal a vízipipával és hatputtonyos tokaji aszúval, ami ezt az írást technikailag lehetővé tette – tegyük hozzá, hogy hatalmas bűnnek tartom egy igazi hatputtonyos tokaji bor elpazarlását egy ilyen írásra...) Namármost, az igazi poén az, hogy egyiket sem lehet tisztán létrehozni, mindkettő puszta "absztrakció": az talán nyilvánvaló, hogy Dirac-deltát nem lehet létrehozni fizikai berendezésekkel (akár "klasszikus" hangszerekkel, akár számítógéppel); a "fehér zaj" ugyanúgy lehetetlen, hisz a hagyományos hangszerek nem tudnak "minden" frekvenciát biztosítani, a számítógép pedig kvantált: elméletileg teljesen más egy 44,1 kHz-es véletlen jel, mint egy 192 kHz-es. Emellett, ha véges számú generátort alkalmazok, akkor a generátorok frekvencia-viszonyai alapból különböző zajokat alkotnak. (Harmadik intermezzo: kezdek józanodni; így ez az írás is lassan véget ér, szerencsétekre...) Így művészileg számos lehetőségem van, hogy hogyan interpretáljam a zajt, és hogyan alkossam meg. A két "klasszikus" véglet: az ekvidisztáns frekvenciafelbontású zaj, valamint a "pink noise", vagyis a logaritmikus frekvenciaarányú zaj. Emellett lehetséges dinamikus és statikus jeleket is csinálni, hiszen amennyiben az általam írt hang-komponensek hosszú ideig változatlanok, egész más jellegű hangszín-teret kapok, mint amikor a komponenseim az időben folyamatosan változnak... Az új műben ezeket a lehetőségeket fogom kipróbálni, lehetőleg minél több verzióban.

(Basszus, kijózanodtam, és a pipa is meghalt. Ennek következtében ez a bejegyzés mára véget ért. Ne haragudjatok, de józan állapotomban nem szívesen beszélek ilyen hülyeségekről, ezt nyilván Ti is tapasztaltátok – nem hiába halt meg a ZeneelméletBlog. Szóval a lényeg, hogy tényleg ezeket fogom kipróbálni ebben a bizonyos új kompozícióban. Nyilván ebből a bejegyzésből még pont nem derül ki, hogy a számítógépes verzióban hogyan fogom kipróbálni azokat a plusszokat, amik a paraméterek folytonosságából adódnak – ehhez kicsit többet kellett volna innom –, de higyjétek el, vannak ötleteim. Ha megint megiszom egy üveg bort és pár sört és pár mézespálinkát, talán leírom azt is. De most legyen elég ennyi...)

Utoljára módosította SAdam 2008.II.02 01:25-n
PermaLink