SAdam Blog

2009-01

Egy kis matek


Van itt valami, ami egyrészt nem hagy nyugodni, másrészt erősen gátol egy vizsgára készülésben, pedig valószínűleg egyszerű lehet a megoldás. Az alapprobléma a következő: legyen f(x) egy konstans függvény (mondjuk f(x) := (1–x)(1+x) + x2, ami mindig 1). Legyen tehát f(x) := c, ahol c konstans. Ekkor

c(dc/dx) = d(c2)/dx = 2c(dc/dx),

vagyis 2c = c, ha a deriválttal leoszthatunk. Ugye elsőre az ember megnyugszik, mert konstans deriváltja mindig nulla, ezért nem oszthatunk le vele, és nem lesz 2 = 1.

De mi van akkor, ha a konstans deriváltja mégsem nulla? (Például mert a konstansban szereplő függvény egy kvadratikus forma: c = XiXi valamilyen X vektorral, és a deriváltat mondjuk az Xi vektorkomponens szerint képezzük...)

A jelölésről még annyit, hogy a XiXi a skaláris szorzatot jelenti, de nem az euklideszi metrika, hanem Minkowski metrika szerint – vagyis XiXi = X02 – (X12 + X22 + X32 + ...)

Légyszi, ha valakinek van bármi ötlete, ne tartsa magában! Nem egy olyan nehéz dolog (elvileg), a fogalmak, amiket használok, mind benne vannak a gimis matekanyagban (direkt nem írtam le, hogy konkrétan mihez, kell, hogy ne zavarjak össze vele senkit), szóval légyszi, akinek van egy kis szabad ideje és agykapacitása, az segítsen rendbetenni ezt az apró anomáliát... Lehetőleg még hétfő előtt...

Köszi!!!

Utoljára módosította SAdam 2009.I.21 21:54-n; 12 hozzászólás;
PermaLink

Művészet és Társadalom - I


:Elöljáróban annyit, hogy ezt az esszét egy rendezvény albumához írtam, ahol meg volt kötve, hogy 3.400 és 4.000 karakter között lehet a dolgozat hossza. Emiatt a vége nem pont az, mint amit szerettem volna neki, az utolsó két mondat semmitmondó baromság, és igazából hiányzik egy záró bekezdés. Hiába, kiadványszerkesztésben a tartalom a másodlagos, a forma az elsődleges... :-)

A művészet: kommunikáció, mely a művész és a művet befogadó között zajlik, egy igen sajátos csatornán. A megértéshez az a jelrendszer a kulcs, amivel ez az információ-átadás történik. Ha a művész olyan "jeleket" használ, melyeket a fogadó fél sehogy sem tud értelmezni, a mű – az adott megfigyelő számára – megszűnik műalkotásként létezni, egy semmitmondó masszává degradálódik. Mint egy idegen szó egy olyan nyelven, amit az illető nem beszél: O God obik! Binon lecüd in kap obik...*

Mi is ez a "művészi csatorna"? Fontos tisztázni, hogy a művészi szimbólumok sosem amolyan "egy-az-egyben" lefordítható jelek. Ha így lenne, maga a mű semmivel sem lenne értékesebb, mint egy hosszabb-rövidebb szöveg, ami leírja ugyanazt a tartalmat. Az "alapanyag" tehát, amit az alkotó használ, általában sokféle jelentéssel bír. Emiatt egy műnek nem egyetlen felfogása van, hanem ugyanazt az alkotást számtalan módon lehet értelmezni. Az is világos, hogy egy-egy ilyen olvasat mindig magának a műnek és az azt befogadó konkrét személynek a kölcsönhatásából születik, vagyis az értelmezés egy személyfüggő, szubjektív folyamat (természetesen közvetett módon ebbe a kölcsönhatásba a külvilág is beleszól a hallgató pillanatnyi állapotán keresztül, így az olvasat nemcsak személyenként változhat, de ugyanarra az egyénre is más lehet eltérő pillanatokban).

Mi következik mindebből? Egy művész, illetve egy alkotás lehetséges hatását előre (már a mű születését megelőzően) meghatározza az a jelrendszer, amit az alkotó használni fog. Ugyanis előre meg lehet mondani, hogy az adott csatornát hány ember és milyen mértékben ismeri, így lehet adni egy felső becslést arra, hogy legfeljebb hány embert és hogyan érinthet meg az adott mű. Fontos látni, hogy ez csak egy lehetséges felső korlát, a műről magáról még semmit nem mond, csak azt, hogy adott közösségben legfeljebb mekkora hatása lehet.

A XX. század előtti Európában a lakosság gyakorlatilag homogén világkép szerint gondolkodott, legalábbis mai szemszögből nézve. (Nyilván ez távolról sem igaz, illetve a valóságnak egy végletes leegyszerűsítése – ha valóban így lett volna, nem lettek volna például vallásháborúk. Azonban egy nagyobb, mai léptékkel vizsgálva az ötszáz évvel ezelőtti világképbeli eltérések olyan kicsik, hogy innen nézve nyugodtan tekinthetjük őket azonosnak.) Egy művész számára ez azzal járt, hogy nyugodtan számíthatott arra, hogy hallgatói mindannyian hasonlóan fogják értelmezni műveit. Így lehetősége volt akár egész komplex dolgokat is a művészi eszközei segítségével egy széles réteg számára megmutatni, vagy, hogy konkrétabban fogalmazzak: a művésznek, ha tehetséges volt, valamint ha úgy akarta, komoly társadalomformáló szerepe lehetett. Vegyük azonban észre: ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy létezzen olyan (művészi) csatorna, amelyen igazán lényeges és komplex dolgokat is lehessen úgy továbbítani, hogy azt széles néprétegek hasonlóan értelmezzék. Ennek pedig nyilvánvaló feltétele a (nagyjából) egységes világnézet. Szintén fontos következmény, hogy ha egy alkotó tudatosan szembeszállt a normákkal, annak általában komoly következménye lett – végső soron ez vezetett a kulturális forradalmakhoz.

Mi a helyzet ma? Annak folyományaként, hogy Európa felfedezte a világot (vagy, hogy a világ felfedezte Európát – nem csak Kolombusz nem látott soha azelőtt indiánt, az indiánok sem láttak Kolombuszt...), szükségszerűen eltűnt az egységes, európai világnézet, helyette párhuzamosan léteznek egyéni felfogások, s az sem ritka, hogy ami az egyik ember szerint erkölcsileg vagy esztétikailag helyes, az a másik számára helytelen, megvetendő. Mivel ma ugyanaz a szimbólum különféle embereknek a legkülönfélébb dolgokat jelenti, az alkotó számára két (nem mindig élesen szétválasztható) út létezik: vagy az vezérli, hogy művét sokan legyenek képesek hasonlóan értelmezni (ekkor az alkalmazott eszközök komplexitása nem lehet tetszőleges), vagy az, hogy valamilyen komplexebb jelentéssel bíró művet hozzon létre (ilyenkor a többség feltehetően egész máshogy fogja látni alkotását, ha egyálatalán esélye lesz értelmezni azt). Akár így, akár úgy – a modern művészet komplexebb kérdésekben (a művészi csatorna mai jellegéből adódóan) társadalmi méretekben csak nagyon kivételes esetben lehet képes megszólalni. Ez nem feltétlenül jelent rosszat. Pusztán csak arról van szó, hogy végre leszámolhatunk a romantikából rajtunk ragadt művész-ideállal: a mai kor művésze nem kell, hogy a tömeget vezető "látnok" legyen. Elég, ha megtalálja azt a közösséget, amelyik igényt tart a munkáira, és amelyik épülni tud belőlük.

* Jaj Istenem, fejsze van a fejemben! (Volapük) http://www.yamara.com/axe

Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2009.III.28 00:53-n; 0 hozzászólás;
PermaLink

Idióta


Nekem ugyan nincs idióta–számlálóm, azonban ha lenne, az alábbi (ma kapott) e-mail tuti lenullázta volna:

 From:    Katalin Eszter Horváth <horvath.k.e@gmail.com>
 Subject: Re: [MFHB] Elmfiz szigó
 Date:    2009. január 3. 16:16:15 GMT+01:00
 To:      Siska Ádám
 NEM!!!!!
 2009/1/3 Siska Ádám:
 >
 > Szia!
 >
 >
 > Nem elég csak a Neptunon jelentkezni?
 >
 > Üdv,
 > Ádám
 >
 > On 2009.01.02., at 22:48, Kosztka Imre Dávid wrote:
 > >
 > > Sziasztok!
 > >
 > > Van valami telefonszám, amin tudnék jelentkezni szigóra? Esetleg
 > > valaki aki arra jár felírna engem egy minnél későbbi időpontra?
 > >
 > > Köszi!
 > > K.

Azóta megtudtam (persze nem a hivatalos forrásokból – pl. Neptun), hogy elvileg van a tanszéki titkárságon valami füzet, ahová akkor is fel kell írnia magát az embernek, ha a Neptunon jelentkezett (ráadásul az a füzet a mérvadó, nem a Neptun – igazából nem hittem el, amikor hallottam, hogy a BMEn 2009ben ilyen egyáltalán lehetséges), sőt, külön előre jelezni kell (a füzetben, persze), hogy a szigorlat melyik részéből akarok vizsgázni (a kiadott értesítő szerint ezt elég ott helyben, a szigorlaton eldönteni).

Gondolom, az illető Katalin Eszter Horváth nevű droid a fenti információ legalábbis valamekkora részhalmazával nyilván tisztában volt, különben nem írta volna öt felkiáltójellel és csupa nagybetűvel a nagyon informatív választ (a szokásos köszönési formalizmusok teljes mellőzésével, nem mellékesen).

Annyira fájt volna leírni?...

Utoljára módosította SAdam 2009.I.03 20:57-n; 0 hozzászólás;
PermaLink