SAdam Blog

2011-07

Ligamentum Cruciatum Anterius


Még sosem műtöttek semmivel, sőt, húsz éve (hát igen, kisgyerekként valahogy folyton meg akartam halni) nem feküdtem kórházban. Egészen múlt hét hétfőig.

Németországban, ez ismét bebizonyosodott, az emberek szeretnek dolgozni. Minden arra megy ki, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen kiesni a munkából. Szóval kedden műtöttek, és csütörtökön délben már otthon lehettem volna (természetesen kisírtam belőlük, hogy maradhassak délutánig, így kaptam még egy ingyen-ebédet). Elvileg a műtét után két héttel már saját lábon, mankó nélkül mehetnék vissza a munkahelyemre. Persze nem fogok, és nem csak azért nem, mert nincs munkahelyem.

A kórházban reggel fél hétkor keltik az embert egy barátságos szurival a gyomorfalba és durván este fél tízkor van lámpaoltás. Eközben napi négyszer kap az ember fájdalomcsillapítót és háromszor van kaja. Utóbbi úgy működik, hogy egy nappal előtte rendelni kell, az ebéd három menüből választható, reggeli és vacsora pedig a' la carte (külön felhívom a figyelmet, hogy hatféle zsömléből lehetett választani, maximum négy darabot egy étkezéshez). Közben mindenféle szép és kevésbé szép nővérek néha bejönnek és hoznak jeget az ember lábára, vagy kiparancsolják az ágyból, hogy lépcsőzzön egy kicsit (már a műtét után pár órával kellett egy kicsit sétálnom, másnap meg lépcsőznöm, ami fura volt, de mondom, itt arra hajt mindenki, hogy az emberek mielőbb visszaálljanak a termelésbe).

A műtét napját amúgy nagyon utáltam. Reggel fél hétkor már felkeltettek, majd közölték, hogy én vagyok aznap az utolsó, de persze tilos enni, vagy inni a műtét előtt (már a nyelvemen lett volna a kérdés, hogy akkor mégis minek keltettek fel). Szóval vártam szépen délután egyig, amikor áttoltak az előkészítőbe. Itt még kellett egy órát várnom, közben egyszer megszólalt az EKG vészjelzője, mert negyven alá esett a szívverésem, de megnyugtattam őket, hogy nincs semmi baj, csak éhes vagyok. Végre betoltak műteni, az aneszteziológus megkérdezte, hogy melyik térdet műtik, gondoltam, nem hagyom ki a Monthy Python poént, szóval mondtam neki, hogy "A jobb! Nem, a bal!". Aztán megkérdeztem, hogy mikor kaphatok enni. Inkább elaltatott...

A gáz az volt, hogy amikor felébredtem a műtét után, az első dolog, amit éreztem, egy hihetetlen erős fájdalom volt a hasamban. Tudjátok, mennyire s*ar érzés arra ébredni, hogy éhes vagy? Na, hát akkor mondom: iszonyú. Szóval én feküdtem a hasfájással, közben fölém hajolt valaki, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, úgyhogy közöltem vele, hogy nagyon éhes vagyok. Úgy látszik, ez hatott, egyből visszatoltak a szobámba és negyed óra elteltével már vacsiztam. Ez úgy délután 5-6 között lehetett. Valljuk be, rég csináltam utoljára olyat, hogy 24 óráig nem ettem, és elgondolkodtató, hogy nekem ez ennyi szenvedést okoz, miközben a világ fele naponta küzd ezzel az életérzéssel.

Egyébként természetesen a vacsora csak időszakos megoldás volt. Este 9 körül kezdtem újra érezni, hogy valami nem stimmel, és 10 körül már biztos voltam a dolgomban. Végül fél 11 körül nyomtam meg a nővérhívót (nagy piros gomb, amire mondták, hogy az az "emergency button"), és kértem pótvacsorát. Kaptam. :-) Mondtam is a csajnak, hogy tiszta Lufthansa-feeling, de valahogy nem értette meg.

Csütörtökig elolvastam legalább két-háromszáz oldalt ilyen-olyan könyvekből, meg Bea is bejött minden nap legalább nyolc órára. Szóval nem unatkoztam. Főleg akkor nem, amikor szerdán úgy határoztunk, hogy úgy teszünk, mint aki nyaral, szóval szépen lebotorkáltam két emeletet, hogy beülhessünk kávézni és sütizni a kórházi kávézóba. Az egyetlen probléma persze, hogy mivel nem tudtam megtartani egyenesen magam, ezért végig kellett feküdnöm egy díványon, a többiek nem kis meglepetésére, de azért elveztük a sütit.

Két komolyabb problémával kellett mindössze szembenéznünk. Csütörtökön, miután hazaengedtek (ja igen, a hazajövetel úgy nézett ki, hogy adtak egy taxicsekket, és hazataxiztunk a kórházból – 21 km, durván €40, amit kifizettek helyettünk) észleltem, hogy a lábszáram érzéketlen. Úgy értem, sem azt nem érzem, ha megérintenek, sem a hideget/meleget (pl. ha rátesznek egy jeget, azt sem érzem). Emellett elkezdett megdagadni és lilulni, szóval kezdtünk gyanakodni arra, hogy trombózisom van. Ezt szerencsére kizárták másnap, amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki annak idején beutalt a klinikára (ha már ott jártunk, találtunk a rendelővel szemben egy kávézót, szóval volt kávé, almásrétes és vaníliaszósz – közben pedig Bea félóránként kifutott átparkolni a bérautóval, merthogy fél óra parkolás ingyenes volt). A másik komolyabb probléma, hogy kiderült, hogy sem a német, sem a magyar biztosító nem akar fizetni. Ez az ábra persze azóta sem változott, szóval most bízunk a legjobbakban.

Amúgy azóta küldtek postán egy járógépet (ezt majd vissza kell küldjük, elvileg négy hét után, de én értelemszerűen már akkor vissza fogom küldeni, amikor elmegyek innen), szóval gyakorolhatom azzal a járást minden nap. De leginkább csiszolódunk össze Beával az elkövetkezendő közös életre (én még rendszerezettebb lettem, mint voltam, ő meg még szétszórtabb, most hangolódunk össze). Egyébként meg filmezünk, koktélozunk (sőt, tegnap előtt lementünk a parkba is meginni egy kávét), és dirigálunk egymásnak. Elvagyunk, mint a befőtt.

Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2011.VII.25 12:56-n; 6 hozzászólás;
PermaLink
100%

Summa Germaniæ


Még 6 nap, és végleg hazamegyek innen. A dolog szépsége, hogy szinte tényleg "tabula rasa" indítás lesz. Egyelőre még nem tudom, hogy hol fogok lakni, mint ahogy az sem világos, hogy miből fogunk élni (az eddigi összes forrásom szeptembertől megszűnik), és nem látom át, hogy mit kellene hoznia a jövő évnek (kezdve azzal, hogy ki kell lassan derítenem, hogy az itt elvégzett tárgyaimból egyáltalán mit fogadnak majd el otthon). Az igazság az, hogy ezeknek a pillanatoknak van egy kifejezett szépségük: az ember komolyabb kötöttségek nélkül "újratervezhet" szinte mindent.

Persze ez egy másik bejegyzés témája lenne. A mostani inkább arról kell, hogy szóljon, hogy mit ért ez az év. Egy gyors lista arról, ami itt történt:

  • Írtam egy darabot.
  • Megjártam belülről az IRCAM-ot, Európa legnagyobb elektronikuszenei kutatóközpontját.
  • Megismerkedtem néhány érdekes emberrel.
  • Megtanultam önállóan többé-kevésbé vezetni egy háztartást.
  • Rájöttem, hogy mi a magány, és hogyan lehet elviselhetővé tenni.

A dolog persze ennél komplikáltabb.

Ami a szakmai részt illeti, ugyanazt érzem, mint az elmúlt tíz évem bármelyikében, hogy megint elpocsékoltam egy évet. Csak most kicsit másként. Máskor csak azt érzem, hogy nem csináltam semmit, vagy amit csináltam, az teljesen felesleges. Hasonlót érzek most is, a nagy különbség, hogy életemben először most konkrétan meg tudom mondani, hogy mit és hogyan kellett volna másként csinálni. Ez szerintem már önmagában komoly előrelépés.

Gyakorlatilag egy éven keresztül bezártam magam. Volt olyan, hogy hetekig nem beszéltem senkivel: nem mentem az egyetem közelébe sem, nem hívtam fel senkit stb. Ez két okból is hiba volt, mindkettő nyilvánvaló: először is, az utolsó két-három hétben döbbentem igazán rá, hogy mit hagytam ki azzal, hogy nem voltam az egyetemen. Nem az órákat; azoknak a többsége unalmas, de legalábbis érdektelen lett volna. Viszont egy évig hozzáférésem lett volna egy nagyon jól felszerelt könyvtárhoz, és ami talán fontosabb, egy olyan stúdió-komplexum állt volna egy évig a rendelkezésemre, amit évekig vissza fogok otthon sírni. A másik nyilvánvaló ok a szociális háló: az utolsó hetekben, amikor elkezdtem eljárni az osztálytársaimmal sörözni, rájöttem, hogy volt köztük nem egy olyan, aki nagyon, nagyon érdekes ember. Komolyan, olyan beszélgetésekbe csöppentem bele ebben az utolsó egy hónapban, ami otthon a Zeneakadémián még csak nem is rémlik. Úgy értem, itt a zenészek egymásközt nem csak a nőkről és az alkoholról beszélnek, mint otthon. Nem mondom, hogy nem egy gyakran előkerülő téma, de legalább ilyen gyakran lehet zeneileg értelmes dolgokat is szóba hozni. Ezt talán még inkább vissza fogom sírni.

Az érdekesség, hogy tanulmányilag semmit sem profitáltam ebből az évből. Sőt, március 1. és június 15. között gyakorlatilag alig tettem be a lábamat az egyetemre. Helyette viszont írtam végre egy darabot, amivel az elmúlt évek folyamatos pangását szakítottam meg. Még ha csak 6 perc is, és bizony több sebből is vérzik, de legalább elindult a dolog valamerre, és ez sokkal többet ér, mint bármilyen tanulmány.

Nem az volt ennek az évnek az igazi értelme, hogy pont Stuttgartban éltem. Lehettem volna akár Hanoiban is. A lényeget az adta, hogy nem otthon voltam. És hogy egyedül voltam. Az izoláció és a csönd egy sor olyan tényre irányítja rá az ember figyelmét, amit sosem venne észre a megszokott környezetében. Őszintén, van igazság abban, hogy az összes főbb vallási és filozófiai irányzatban a remete az valami nagyon bölcs embert szokott takarni.

Tanultam valamit az élhetőségről. Ezt, ha valahol, hát itt nagyon meg lehet tanulni. Stuttgart nem szép és nem csúnya, nem érdekes és nem túl unalmas, nem nagy és nem is kicsi, egyszóval, a legszürkébb város, amit az ember el tud képzelni. Nincsenek (vagy csak alig vannak) szegények, és nincsenek sokan a nagyon gazdagok sem. Jó a sör. Nagyjából tiszták az utcák. Vasárnap minden zárva van, de ehhez mindenki tökéletesen alkalmazkodott. Az emberek futnak és bicikliznek, még hetven évesen is. Nagyon sok a zöldterület, nem puszta propaganda, hogy ez Németország legzöldebb városa. Ha az ember egy "igazi, takaros kis sváb várost" képzel el, hát Stuttgart pontosan az. És apám nagyon jól jellemezte a svábokat, amikor útravalónak annyit mondott, hogy "a svábok olyan népek, akik egy munkát pontosan egyszer szeretnek elvégezni". És valóban. Minden kínosan racionális, pontosan ki van találva, hogy hogy lehet a munkát minimalizálni, amibe bele tartozik az is, hogy nem sajnálják a pénzt arra, ami a céljuk elérését szolgálja, de egy centtel sem hajlandóak többet fizetni annál, mint amit ("matematikailag") feltétlen muszáj. Ezért jár a többség Mercedes-szel... Ahogy Vazul barátom fogalmazta, ez az egyik legélhetőbb város, ahol valaha megfordultunk. Merthogy innen aztán az ember tényleg bármit el tud érni, amit akar (főleg, hogy egész Németországban itt a legmagasabbak a fizetések), Párizs 3 óra vonattal, van közvetlen repülő még Atlantába is, satöbbi satöbbi satöbbi, viszont a szürke hétköznapokhoz a gyors és precíz ügyintézés (a bolttól kezdve a bankon át) sokkal fontosabb, mint az, hogy közel van-e a tenger. És ebben a svábok mindenkit kenterbe vernek.

De a legfontosabb, amiről idén tanultam, mégiscsak én voltam. Illetve az emberek. Szinte alig volt nap, hogy ne mentem volna el órákat sétálni valahova, akár a közelben, akár úgy, hogy elmetróztam valameddig, és ott gyalogoltam. Végignéztem (egyedül) az operaház teljes repertoárját, voltam jópár koncerten és eltöltöttem vagy 8 órát a tartományi galériában. Az utóbbi hónapban, ha épp úgy hozta kedvem, akkor leugrottam valamelyik közeli kocsmába bedobni egy sört és elszívni egy cigit. Nem mondom, hogy néha nem volt nagyon szar, illetve, hogy nem éreztem magam hihetetlenül egyedül. De az igazi kérdés, hogy vajon az ember nincs-e ugyanúgy egyedül akkor, amikor nem magában, hanem valakivel, esetleg valakikkel issza meg ugyanazt a sört? Nem önámítás az, amikor az ember engedelmeskedik az ősi csorda-ösztönnek, és csapatba verődve csinál valamit, tulajdonképpen azért, hogy ne érezze kínosan egyedül magát? Amikor sétálni megyek, akkor valóban a városra figyelek, néha szinte életre kelnek a terek és a formák, amiket látok. Azt vettem észre, hogy bármit csinálok, igyekszem valóban arra figyelni, amit csinálok. A kérdés, amikor az ember csoportba verődik, valóban figyel a másikra? Vagy inkább csak arról szól a dolog, hogy legyen valaki (=bárki), aki velem röhög a gyenge poénokon és aki úgy tesz, mint ha meghallgatná, amit mondok neki? Vagy, hogy legyenek emberek, akik valami "szellemi inputot" adnak azzal, amit mondanak, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe, és vázolják nekem a problémájukat, hátha én mondok nekik valamit, ami segít rajtuk? Az, hogy minden ember helyettesíthető egy másikkal, egy olyan tézis, ami kellően mellbe tud vágni bárkit, és tényleg kell egy év "idegenlégiósság", hogy az ember megértse és elfogadja. Őszintén szólva, nincsenek illúzióim, hogy vajon szeptemberben azok közül, akikkel azért idén többé-kevésbé rendszeresen beszéltem, hányan fognak egyáltalán a nevemre emlékezni.

Két út van: az ember vagy elfogadja, hogy a többiek számára nem az tesz valakit fontossá, hogy kicsoda is ő, hanem az az aktuális űr, amit éppen betölt, vagy megpróbál idomulni és megrögzötten keresni a kapcsolódási pontokat bárkivel és bármivel. Nem mondom, hogy ez nem borzasztó, de legalább most úgy érzem, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy tényleg őszintén tudjak tekinteni magamra és a körülöttem levő világra. Ennek egyik legszebb része, hogy megtanultam egyedül is jól érezni magam. A másik pozitívum, hogy (talán) utóbbi időben jobban figyelek azokra, akikkel eltöltöm az időmet (bár ezt nyilván nem én tudom elsősorban megítélni). Még ha ez nem is feltétlen több figyelmet jelent. Inkább csak azt, hogy jobban fel tudom mérni, hogy a másik ember szemében éppen milyen szerepet töltök be. Valljuk be, ez nagyon sok pofáraeséstől kímélt már meg az utóbbi időben.

Eddig akármit is csináltam, mindig annak a tükrében szemléltem, hogy mások körülöttem mit gondolnak róla. Ez ugyanúgy vonatkozik a zenére, amit írtam, vagy akár csak arra, hogy kérek-e enni, vagy sem. Nincs annál felszabadítóbb, mint amikor az ember rájön, hogy senki sem fog jobban vagy rosszabbul aludni attól, hogy én mit és hogy csinálok, saját magamat kivéve. Ahogy az egyik chilei haverom fogalmazott 6-7 sör (ki emlékszik már?...) után: "Ádám, te nagyon okos és tehetséges vagy, csak az a bajod, hogy beszari* vagy!"

Egy hét múlva jön a tabula rasa. Utána akármi is következik, ígérem, nem lesz sok köze ahhoz, ami eddig volt.


*Jellemző különbség a két nyelv között, hogy a magyar a szarással hozza ezt összefüggésbe, ami semleges, míg a spanyol kifejezés az, hogy "no tienes huevos", vagyis "nincs heréd" – és tudom, magyarul is van "töketlen", de a spanyol kifejezés konkrétan a "beszari"-nak felel meg.
Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2011.VII.23 18:49-n; 1 hozzászólás;
PermaLink