SAdam Blog

2008-08

SAdam Belfastba megy: 3. Tűz van, babám!


Elérkezett a harmadik reggel is. Csak hogy jó legyen, az első dolog, amit ébredés után észleltem, az volt, hogy folyik mindenfelé a taknyomnyálam. De az igazán idegesítő az lett, amikor megpróbáltam kifújni. Na, akkor viszont sehogy nem akaródzott neki. Mindegy. Miután játszadoztam vagy negyed órát az orromban levő tartalommal, és sikertelenül távozásra próbáltam bírni, végül feladtam, és lementem reggelizni a többiek után.

Végre teljes az együttes.

Megérkezett tegnap éjjel az utolsó hiányzó emberünk is, itt az egész csapat, juhééé, lehet majd egész nap próbálni. Persze ilyenkor az ember boldog, és persze általában nagy boldogságukban az emberek mindenfélét elkövetnek. Nos, így esett velem és a full English breakfasttal is. Kipróbáltam. Túlvagyok rajta. És még élek. (Amúgy most nem is azért, sztem nagyon is finom volt, nem tudom, egyesek miért kritizálják agyba-főbe...)

Reggeli után – ahogy a jólneveltek szokták – persze még zuhany, borotválkozás, egyszóval szobatisztává varázsoltam magam. Lehet, hogy azért, mert még nem szoktam hozzá ehhez a folyamathoz, de minden esetre sikeresen elnyújtottam a procedúrát addig, ameddig már mindenkinek kiesett az agya a fejéből, hogy mégis merre járok. Hiába, lehet, hogy mégis igazam van, és felesleges annyit fürödni. (Napi kvízkérdés: ha 250 millió középkori ember évente átlagosan egy fürdés mellett átlagosan 25 évet élt, akkor évente hányszor kell 6 milliárd embernek átlagosan megfürödnie, hogy átlagosan 60 évet éljenek?)

Szóval szépen indult a nap.

Ezek után jött a szokásos próba–kép: ülünk egy szobában heten, 10 számítógéppel, és megy a diskurzus arról, hogy ki felejtette el kikapcsolni a tűzfalat, vagy kinek kontaktos a kábele, esetleg ki az, aki újságot olvas ahelyett, hogy koncentrálna, miért nincs hang, miért van hang, meg úgy egyáltalán. Az egy külön szép momentum volt, amikor az egyik gép egyszerre csak elkezdett magától zenélni. Nem viccelek. Nem tudom (és szerintem a többiek sem tudják), hogy miért, de az egyik gép a leütött billentyűkre véletlenszerűen generált egy rakás plusz MIDI jelet, szóval úgy nézett ki, hogy mi csak megnyomunk egy gombot, és a gép 5 percig véletlenszerűen játszik valamit. Mindegy, végül bekötöttünk egy másik alkatrészt, és rövidre zártuk a problémát.

A szokásos 2-3 órányi üresjárat után végre elkezdtük a próbát. Ekkor még nem is sejtettük, hogy a harmadik darab egyik sávja egyszerűen eltűnt. Pontosabban, azt ugyebár mindannyian tudjuk, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Hát ezzel az anyaggal is ez történt, ugyanis a tűz pattogását utánzó gyönyörűséges hangmintából valami irtó gagyi zaj lett, valami olyasmi, mint amikor a Commodore 64 szintijével valaki szélfújást imitál. Abból is a bénábbik fajta. Mindegy, gondoltuk, ilyen apróságon nem akadunk fenn, úgyhogy ezennel átírtuk a darabot, mostantól nem tűz pattog, hanem szél sistereg. Ez van...

Miután egyszer végigmentünk az egészen, kitaláltuk, hogy 1) éhesek vagyunk 2) van egy érdekes előadás, amire kíváncsiak vagyunk. Konklúzió: menjen mindenki a dolgára, találkozzunk egy óra múlva, és folytassuk a munkát. Ekkor volt délután 3.

Ezek után következett a legnagyobb böszmeség, ami ezidáig itt történt velünk. Mi ugyebár úgy tudtuk, hogy a hivatalos főpróbánk a teremben csütörtökön, 14:30 és 16:30 között van. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a főpróbát szerdára tették, az említett időpontba. Hiába, úgy tűnik, a Budapest–Belfast időeltolódás nem 1, hanem 25 óra. Ma ezt is megtanultam.

Minderre akkor derült persze csak fény, amikor visszaértünk az ebédszünetből, délután négykor. Ráadásul ekkorra a társaság kicsit szétbomlott csoportokra, mivel volt, akinek már nem is kellett volna visszajönnie a délutáni szeánszra. Lényeg a lényeg, hogy nagyjából negyed ötre sikerült mindenkit odarángatni a főpróba helyszínére.

Életünk leggyorsabb beállását produkáltuk, telepítéssel, újraindítással, hangszóróállítgatással, meg mindennel együtt nagyjából 10 perc alatt már majdnem készen álltunk arra, hogy még 5 percig próbáljunk.

Nem tudom, erről írtam-e, vagy sem, de az angolok (vagy írek, vagy észak–írek, már igazán nem tudom) paranoidok. Szerintem a Monty Python–féle burn the witch project annyira megmaradt bennük, hogy azóta is rituálisan irtóznak a tűztől, mint fogalomtól (ja, a darabunkban van egy "Fire" című tétel, szerintem cenzúrázni fogják holnap tűzvédelmi okokból). Szóval a lényeg az, hogy mindenütt kint vannak a tűzvédelmi szabályzatok, a menekülési útvonalak, a vészkijáratok, és koncertek előtt bemondják (úgy, mint itthon a "kérjük kapcsolják ki telefonjaikat" szövegek), hogy az épületből pontosan merre és hogyan lehet kijutni tűz esetén, és hogy megkérnek mindenkit, hogy szenteljen pár pillanatot annak tanulmányozására, hogy a kijelölt menekülési útvonalak közül melyik esik hozzá a legközelebb.

Szóval a lényeg az, hogy amikor épp készen álltunk, akkor megszólalt az épület tűzjelzője. Persze azonnal mindenki (mind a három ember, aki rajtunk kívül még ott volt) idegesen elkezdett menekülni, és közben mondogatták, hogy evakuáljuk az épületet.

Tűz sehol.

Kint álltunk majdnem negyed órát, ezalatt persze egyetlen tűzoltó sem jött, de még egy egyszerű motorost sem küldtek, hogy felmérje a terepet, vagy valami. Egy idős bácsi ("biztonsági őr") körbejárta az épületet, majd egy idő után kikapcsolt a berendezés. Na, kezdtünk örülni, irány vissza a terembe. Belépünk a terem ajtaján...

...hiába, mégis tűz van. A tűzjelző megint bömböl. Ráadásul olyan hangerővel, hogy aki nem ég el a tűzben, az halláskárosult lesz, és még sokkot is kap. Szóval ismételten evakuáljuk az épületet. Persze ezúttal már nem hagytam magam, és minden veszélynek fittyet hányva benyomultam az épület szívébe, hogy a képzeletbeli lángoktól megmentsem a pulóverem. Meg magamat a további megfázástól.

Nem érdemes tovább részletezni, ezt a játékot még legalább háromszor eljáttszottuk, szóval durván egy háromnegyed órányi fagyoskodás után visszamentünk próbálni. Ekkor jött a következő poén.

Mint kiderült, abban az épületben ma egyáltalán nincs koncert. Sőt, máshol sem. Ma egy bizonyos party van, amire előre lehetett nevezni valami 40 vagy 50 EUR–ért (korlátozott számban), szóval gyakorlatilag holnapig senki nem használja a koncerttermet. Mivel keresztbe lett szervezve ez a próbadolog (igaz, úgy tűnik, a mi karmesterünk hibájából), és holnap nincs szabad próbahely, gondoltuk, esetleg ki kéne használni a lehetőséget, és próbálni kéne. Megkérdeztük az ott levő két technikus srácot, hogy bent tudnának-e maradni velünk a próbára. Aszondják, persze hogy. Felhívtuk a szervezőt. Szó sem lehet róla, aszondja. Mire mi, hogy dehát ha nincs próba, akkor nincs koncert. Vagy legalábbis fene tudja, mi lesz a koncerten. NINCS DE, NINCS HÁT, NINCS PRÓBA ÉS KÉSZ. Miért?, mondjuk mi. Hát kiderül, hogy ha a srácok bent maradnak, akkor a szakszervezet pampogna, hogy fizessék ki a túlórát, azt meg ők ugyebár nem (ismét napi kvízkérdés: ha 357 résztvevő 6 nap alatt átlagosan 400 EUR részvételi díjat fizet egy konferencián – köztük a fellépők (!) is –, akkor hány technikus másfél órányi túlórabérét nem lehet abból kifizetni?...) Erre persze az ember nem tud mit mondani, megjegyezzük azért, hogy mégiscsak egy világhírű hegedűművész próbaidejéről beszélünk, aki lemondta a ma délutáni programját, hogy próbálhasson velünk. Sorry, a világhírű hegedűmávészek még nem alapítottak szakszervezetet. Ez van...

Egyébként szerintem a tűzoltók egyszerűen csak összefogtak a hangmérnökök szakszervezetével, hogy bojkottálják a próbánkat...

Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.27 22:21-n; 0 hozzászólás;
PermaLink

SAdam Belfastba megy: 2. A szállás & az első nap


Ott folytatom, ahol abbahagytam: a szállással.

Tipikus angolszász utca. Mármint tipikusan olyan, amit az ember a filmeken és a különböző angoltankönyvekben láthat (személy szerint én még sosem jártam britföldön, szóval nem tudhatom...) Kis utcácskák sorházakkal, a múlt század elejéről, mindenütt piros téglafal stb. Nos, egy ilyen helyen sikerült szobát foglalnuk egy ú.n. Bed & Breakfastben. Elébe megyek kicsit a dolgoknak, a breakfast a lehető legízetlenebb, amivel valaha életemben találkoztam. Lehet választani a tojás és a sonka különböző verziói és ezek kombinációi között, valamint van müzli, tej, narancslé, hitlerszalonna (gyengébbek kedvéért: zselés állagú ehetetlen lekvár, jelenleg piros és narancssárga kiadásban - ízt könyörgöm senki ne kérdezzen) és valami kávénak csúfolt barna lötty (nevezzük higított fosnak). Mindez strictly 7:30 és 9:00 között áll a rendelkezésünkre, és nagyon barátságos fekete vendégmunkások szolgálják fel.

Amúgy érdekesség, amit eddig nem tudtam: Nagy-Britannia (de legalábbis Belfast és London Luton) lakossága túlnyomó részt fekete, illetve ferde szemű (illetve ferde szemű fekete, bár ebből viszonylag kevés van). Aki meg nem fekete és/vagy nem ferde szemű, az punk és/vagy iszonyatosan bunkó. De most komolyan...

Szóval visszatérve, a szállás egy amolyan tipikusnak gondolt angol ház, legalábbis kívülről. Ami a belsejét illeti: a tulajdonos megvette a mellette levő másik házat, de az egész "komplexumnak" egyetlen bejárata van. Ráadásul ahhoz túl lusta és/vagy költségkímélő volt, hogy átjárót nyisson a két épület között minden emeleten, így az egész olyan, mint egy labirintus. Konkrétan, ahhoz, hogy elérjek a szobámba, három különböző lépcsőn kell felmennem. A zenésztársam, akivel vagyok, ma reggel negyed órán keresztül próbált kitalálni az épületből, mire végre kijutott (ja, az egész háznak összesen két emelete van). Szóval vicces.

Fürdőszoba persze csak néhány szobánként van, koedukáltan. A zuhanynál a vizet egy általam eddig sosem látott gép biztosítja. Két hatalmas potméter van rajta, az egyik a vízhőmérsékletet adja (vigyázni kell, mert a vezérlés és az eredmény közötti latency durván 300 másodperces), a másik a vízsugár intenzitását, azonban nem folytonos beosztású, hanem van "stop", "low", "middle" és "high" fokozat. Külön vonzereje a dolognak, hogy egy hatalmas drót lóg ki a bojlerből, csak úgy, szabadon (a gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, ahogy elnéztem, egy fázisdrótról van szó, bár ezek az angolok olyan furák, amúgy is a másik oldalon közlekednek, lehet, hogy a sárga-zöld kombó itt a földcsatlakozást jelenti...) Törölközőt persze nem adtak. Külön szépsége a helynek, hogy mindenütt szőnyeg van, még a lépcsőn is. Feltételezem, azért, mert semmilyen parketta vagy egyéb anyag nincs a földön. Ellenben így potenciálisan tele vagyunk atkákkal. Hiába, manapság úgyis nagy divat a természet közelében élni...

Ehhez képest az első nap laza volt. Reggel (az ominózus reggeli után) bementünk az egyetemre (erről külön ódát lehetne írni, t.i. hogy hogyan néz ki egy egyetem Belfastban), regisztráltunk, majd az egész napot aktív netezéssel töltöttük, meg persze egy kevés munkával. A regisztrációról pár szót: a konferencia teljes áron (helyszínen fizetve) 545 EUR, ebben persze nincsenek benne a workshopok (összesen 2 workshop, egyenként 55 EUR), sem a külön programok (kirándulás, welcome party stb). Ehhez képest hatalmas kedvezmény, hogy (előre fizetve, meg ICMA tagként, meg diákként felhalmozva mindenféle kedvezményt) 180 EUR-ért vehetek részt, igaz, ebben szintén nincs benne sem a workshop, sem a külön programok. Nos, ezért kaptam cserébe egy ingyenes WiFi hozzáférést az egyetem teljes területén (persze névre szóló usernévvel és jelszóval, ami nem is olyan egyszerű, főleg, ha elveszted a papírodat), egy promóciós lemezt, egy rakás prospektust (lesz mivel támogatni a szelektív hulladékgyűjtést), valamint egy 2 GBos USB drive-ot (ha jól láttam, szabadon formázható – szóval Beának így lesz egy szinte alig használt 1 GBos drive-ja), egy esernyőt (!), valami füzetet, meg egy táskát. Na meg persze egy igazi számlát. Hiába, valahogy úgy érzem, hogy tök jó vásárt csináltam 180 EUR-ért. Nem?

Este megnyitókoncert, a 9 darabból 3 hallgatató/élvezhető. Nem is olyan rossz arány. Közben kiderült, hogy az egyik zeneszerzővel együtt időztem tavaly Ostravában. Szerencsére felismert. Amúgy az övé volt az egyik jó darab a háromból. Tiszta mázli. Koncert után még persze elvonultunk sörözni, meg utána még külön vacsoráztunk egyet a helyi indiai étteremben (volt egy gyenge javaslatom a fish & chipset illetően, de valahogy mindannyian leszavaztak). Tömören, röviden, ennyi.

Még egy megjegyzés: eddig sosem értettem, hogy miért hívják a semmitmondó beszélgetéseket időjárásbeszélgetésnek, meg, hogy miért mondják, hogy az angolok mindig az időjárásról fecsegnek. Hát most már tisztán értem. Egyszerűen hihetetlen az időjárás itt. Ez már abból is látszik, hogy a regisztrációs csomagnak része az esernyő. Megfigyeltem, hogy folyamatosan esik, és hogy van valami a Douglas Adams–féle Esőistenben, ugyanis tényleg szinte nevet lehetne adni, annyi különféle eső esik (pedig csak egy napja vagyok itt). Ma persze volt egy kis napsütés, de az is úgy, hogy közben folyamatosan fekete volt az égbolt. Szóval valami eszement az egész, és tényleg olyan, hogy az embernek egyszerűen ingere van az időjárásról beszélni. Akár kemény negyedórákat is. Sőt...

Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.25 11:11-n; 3 hozzászólás;
PermaLink

SAdam Belfastba megy: 1. Az utazás


Az idei nyaralás helyszíne: Írország & Észak-Írország. A dolog előzménye, hogy az együttesünk kijutott az ICMCre, a világ legrangosabb elektronikuszenei konferenciájára, amit idén Belfastban tartanak, és ha már amúgy is ott vagyok...

A dologhoz hozzátartozik, hogy ez egy eléggé low-budget nyaralás lesz. Ennek része, hogy Bea csak kézipoggyásszal fog utazni (egy hét múlva jön utánam), és én hoztam ki a kettőnk összes cuccát (sátor, hálózsák, ...), valamint a konferenciához szükséges összes egyéb cuccot is (számítógép, ...).

Szóval össze kellett pakolni.

Ez nem is egy olyan könnyű dolog, ha összesen van egy 85 literes hátizsákod + két kézipoggyászhelyed (amibe ráadásul szinte semmit nem szabad betenni), és kempingezni készülsz. Lényeg a lényeg, nagyjából egy-másfél óra alatt sikerült bepréselnem a cuccot a táskába, aminek a végeredménye az lett, hogy átalakítottam a hátizsákot boxzsákká. Ütni lehet. De most komolyan...

Azt nem mesélem el, hogy az utolsó itthontöltött este hogy nézett ki, elég legyen annyi, hogy salátát ettem a teraszról. Mármint a földről. Hiába, így jártam.

Másnap Ferihegyen azzal fogadtak minket, hogy áramszünet van a check-inben, ezer évig tartott, amíg sikerült becheckolni, végül kézzel vették át a cuccot. A kézipoggyászosnál persze ki kellett pakolni a fél táskámat (ez szerencsére kevésbé volt zsúfolt a két pár papuccsal, géppel, kábelekkel, kajával stb), úgyhogy itt is buktam 10 percet, amíg sikerült mindent visszagyömöszölni. Na és ezek után felkerültünk a gépre.

A gép egy easyJet színeiben pompázó Boeing 737-700-as volt, egy Philip nevű nagyon kedves angol steward-dal. Az utasok körülöttem: egy angol-magyar pár, egy kopasz izomagy, egy idősebb valaki és egy kövér angol nő egy babával. Utóbbi egész úton üvöltött és rugdosta az előtte ülőnek a székét, aminek az illető kifejezetten örült. Miután végre feljutottunk a gépre, a kapitány bejelentkezett, és amolyan angolos stílusban tudtunkra adta, hogy kicsit késve fogunk indulni. Viccesek az angolok: azt, hogy "késni fogok 35 percet", azt úgy mondják, hogy "attól tartok, hogy előfordulhat, hogy esetleg talán nem érünk oda időben." Hasonló stílusban bejelentették 20 perccel később, hogy "úgy tűnik, hogy az áramszünet miatt még nincs minden csomag a gépen." Megkérdezte valaki a stewardot, aki nagyon aranyos volt, és kedvesen közölte, hogy a "nincs minden a gépen" azt jelenti, hogy még 50 csomagot várnak, mert elkeveredtek a kézi szállítgatás következtében a terminálban. Ez egy 150-es kapacitású repülőn nem is rossz arány. Amúgy megnyugtatott minket, hogy ha csak 3-4 csomag hiányzik, akkor azt nem szokták megvárni (!), de 50 csomagnál vsz. többen reklamálnának a csomag miatt, mint a késés miatt, szóval várnak. Persze ezt is olyan angolosan mondta el. Ezek után (még 20 perc) megint kedvesen szólt a kapitány, hogy a csomagok megvannak, de idő közben elfoglalták a kijelölt felszállópályánkat, szóval várunk egy újabb szabad pályára. De aztán elindultunk végül.

Volt egy aranyos momentum a gépen. Az egyik utitársam naívan megkérdezte, hogy a csomagokat átviszik-e a másik gépre, vagy újra kell checkolni. Hehe. Naív. Mint kiderült, az easyJet nem üzemeltet átszállós járatokat, szóval át kell érni az egyik gépről a másikra. Ja, de mi van, ha a késés miatt lekéssük? Semmi, aszondja, vehetünk jegyet a következő járatra. Na jó, dehát... NINCS DE, NINCS HÁT, JEGY VAN, ÉS KÉSZ, AZT FOGOD MEGENNI!!! Szóval ha nem érjük el a másik gépet, akkor szívtunk. Azért kedvesen még megkérdezte, hogy miért foglaltunk úgy jegyet, hogy csak két órát állunk Londonban, mire megmondtuk, hogy utazási irodán át foglaltunk, és így adták. Erre megkérdezte, hogy mennyit fizettünk az irodának ezért, mi megmonduk, ő meg röhögött... (Na jó, csak annyit mondott, hogy "Oh, really?", és ebben meg a hozzá tartozó arckifejezésben minden benne volt).

Nem tudom, hogy a pilóta hogy csinálta, de összesen 35 perc késéssel érkeztünk meg London Luton repterére. Leszálláskor még a steward kedvesen közölte, hogy ha el akarjuk érni a gépet, akkor álljunk a sor elejére az inmigrationnál. Nem teljesen értettük, hogy mire gondol, egészen amíg el nem értünk a határállomáshoz (ugyebár ez egy EU–EU járat, szóval elvileg nem kéne olyan komolyan venni a határállomást). Na, akkor megértettük. Ott állt előttünk egy olyan sor, amit még a legelvetemültebb vidámparkban sem láttam, ránézésre legalább 5 frissen beérkezett gép teljes utazóközönsége sorban állt, és a végén összesen 2 kapunk ellenőrizték az embereket. Ekkor követtem el életem legnagyobb tolakodását, ugyanis rövid úton kijutottunk. (Szimplán elmentünk az egész (!!!) sor mellett, és a végén beálltunk a kijárat elé közvetlenül. A szép az, hogy sem az ott álló rendőrök, sem a többi utas nem szólt semmit. Szerintem egyszerűen nem hitték el, amit láttak, és mire rájöttek, addigra már nem voltunk ott...)

Mindegy, ezen is túlestünk, a csomagok viszonylag zökkenőmentes átvétele után irány a check-in. 3 sor Belfastba, ezek közül 2 szimultán Athénba is. Mi beálltunk a tiszta Belfastos sorba. Ezt pontosan előttünk zárták be. Ekkorra már persze a másik két Athén-Belfast soron is csak Athén volt kiírva, és szerintem ha nem kezdünk el toporzékolni, hogy de márpedig mi oda akarunk érni, akkor ottragadunk Londonban. De végül nem ez történt, kaptunk egy extra lehetőséget, és már majdnem át is vették a csomagokat, amikor közölték, hogy ezek túl nagyok, úgyhogy menjünk inkább az extra méretű csomagok pultjához. Szerencsére ott kedvesen fogadtak minket, felhányták a csomagunkat valami kocsikára, és készen voltunk. Ezután irány a biztonsági ellenőrzés. Na, ott is volt egy kis tolakodás, de ott sem szóltak be nekünk. Hiába, úgy látszik működik a láthatatlansági köpenyem. A következő próbatétel a biztonsági kapu volt.

A nagy sietségben a zsebemben maradt a telefon, és megszólalt a sziréna. Ami ezek után jött, csak címszavakban: cipőlevétel, zsebátnézés, hátmasszázs, lábmasszázs, mellmasszázs (szerencsére a többitől eltekintettek, szóval a f*****ban még becsempészhettem volna a bombát), utána még külön végigment rajtam egy fémdetektorral, és utána még egyszer átmaszíroztak. Eddigre maradt nagyjából 15 percünk, hogy felszálljunk a gépre, úgyhogy felnyaláboltam a cuccaim (arra nem volt idő, hogy a papucsokat, a gépet, a fényképezőt, meg hasonlóakat visszategyem, vagy hogy mondjuk bekössem a cipőmet), és kikötött cipőfűzővel, az övemmel a karomon, meg a cuccaimmal a kezeimben rohantunk a géphez. Amúgy a beszálláshoz egy irtó szűk folyosórendszeren kellett átevickélni magunkat, ahol sorbaállítottak minket (a sor egyébként úgy nézett ki, hogy nagyjából 70 centi széles sávok voltak felfestve, és mindegyik sáv másik géphez állt), ráadásul közben még lépcsők és lépcsőfordulók voltak. Az egyik utastársam találóan megjegyezte, hogy az egész olyan, mint ha egy kafkai repülőtér lenne...

Ehhez képest a belfasti nemzetközi reptér azzal fogadott, hogy birkák legelnek a leszállópálya mellett, ami egyébként nagyon aranyos volt. A terminál egy földszintes épület, amit első ránézésre egy kiszuperált tehenészetből alakítottak terminállá, és egy 45 perces buszút vezet Belfast belvárosába onnan. És ekkor jött a meglepetés, hogy ezek tényleg a másik oldalon közlekednek.

Az ember persze készül, de azért egy élmény, amikor azt látod, hogy "úristen, a busz folyamatosan előz!", meg hogy mindjárt neked jönnek, merthogy a te sávodban jön mindenki. Persze gyalogosan még gázabb, amikor megpróbálsz átmenni az utcán, és mindig a másik irányból dudálnak, mint ahova nézel, de ez már apróság az első buszutazás élményéhez képest.

De a lényeg, hogy sikeresen megérkeztünk, itt vagyunk, van szállásunk (arról szerintem még egy későbbi postban meg fogok emlékezni), és élvezhetjük a folyamatos esőt. :-)

Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.24 13:12-n; 0 hozzászólás;
PermaLink
100%

Mohamed


Mester. Vallásalapító. 622–ben Medinába menekült Mekkából, majd egy szent háború alatt egyesítette az arab törzseket egy nagy, ütős birodalommá. A Föld népességének jelentős része a legnagyobb prófétát tiszteli benne.

De vajon mivel töltötte a hétköznapjait???...

Tagek:
 
Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.12 21:28-n; 0 hozzászólás;
PermaLink

Idős ír asszony, rokkával


http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/c/cd/Elderlyspinnera.jpg/294px-Elderlyspinnera.jpg

Ez a kép volt a mai (magyar nyelvű) Wikipédián a nap képe.

Utoljára módosította UPi 2008.VIII.05 13:39-n; 4 hozzászólás;
PermaLink