SAdam Blog

SAdam Belfastba megy: 1. Az utazás

Az idei nyaralás helyszíne: Írország & Észak-Írország. A dolog előzménye, hogy az együttesünk kijutott az ICMCre, a világ legrangosabb elektronikuszenei konferenciájára, amit idén Belfastban tartanak, és ha már amúgy is ott vagyok...

A dologhoz hozzátartozik, hogy ez egy eléggé low-budget nyaralás lesz. Ennek része, hogy Bea csak kézipoggyásszal fog utazni (egy hét múlva jön utánam), és én hoztam ki a kettőnk összes cuccát (sátor, hálózsák, ...), valamint a konferenciához szükséges összes egyéb cuccot is (számítógép, ...).

Szóval össze kellett pakolni.

Ez nem is egy olyan könnyű dolog, ha összesen van egy 85 literes hátizsákod + két kézipoggyászhelyed (amibe ráadásul szinte semmit nem szabad betenni), és kempingezni készülsz. Lényeg a lényeg, nagyjából egy-másfél óra alatt sikerült bepréselnem a cuccot a táskába, aminek a végeredménye az lett, hogy átalakítottam a hátizsákot boxzsákká. Ütni lehet. De most komolyan...

Azt nem mesélem el, hogy az utolsó itthontöltött este hogy nézett ki, elég legyen annyi, hogy salátát ettem a teraszról. Mármint a földről. Hiába, így jártam.

Másnap Ferihegyen azzal fogadtak minket, hogy áramszünet van a check-inben, ezer évig tartott, amíg sikerült becheckolni, végül kézzel vették át a cuccot. A kézipoggyászosnál persze ki kellett pakolni a fél táskámat (ez szerencsére kevésbé volt zsúfolt a két pár papuccsal, géppel, kábelekkel, kajával stb), úgyhogy itt is buktam 10 percet, amíg sikerült mindent visszagyömöszölni. Na és ezek után felkerültünk a gépre.

A gép egy easyJet színeiben pompázó Boeing 737-700-as volt, egy Philip nevű nagyon kedves angol steward-dal. Az utasok körülöttem: egy angol-magyar pár, egy kopasz izomagy, egy idősebb valaki és egy kövér angol nő egy babával. Utóbbi egész úton üvöltött és rugdosta az előtte ülőnek a székét, aminek az illető kifejezetten örült. Miután végre feljutottunk a gépre, a kapitány bejelentkezett, és amolyan angolos stílusban tudtunkra adta, hogy kicsit késve fogunk indulni. Viccesek az angolok: azt, hogy "késni fogok 35 percet", azt úgy mondják, hogy "attól tartok, hogy előfordulhat, hogy esetleg talán nem érünk oda időben." Hasonló stílusban bejelentették 20 perccel később, hogy "úgy tűnik, hogy az áramszünet miatt még nincs minden csomag a gépen." Megkérdezte valaki a stewardot, aki nagyon aranyos volt, és kedvesen közölte, hogy a "nincs minden a gépen" azt jelenti, hogy még 50 csomagot várnak, mert elkeveredtek a kézi szállítgatás következtében a terminálban. Ez egy 150-es kapacitású repülőn nem is rossz arány. Amúgy megnyugtatott minket, hogy ha csak 3-4 csomag hiányzik, akkor azt nem szokták megvárni (!), de 50 csomagnál vsz. többen reklamálnának a csomag miatt, mint a késés miatt, szóval várnak. Persze ezt is olyan angolosan mondta el. Ezek után (még 20 perc) megint kedvesen szólt a kapitány, hogy a csomagok megvannak, de idő közben elfoglalták a kijelölt felszállópályánkat, szóval várunk egy újabb szabad pályára. De aztán elindultunk végül.

Volt egy aranyos momentum a gépen. Az egyik utitársam naívan megkérdezte, hogy a csomagokat átviszik-e a másik gépre, vagy újra kell checkolni. Hehe. Naív. Mint kiderült, az easyJet nem üzemeltet átszállós járatokat, szóval át kell érni az egyik gépről a másikra. Ja, de mi van, ha a késés miatt lekéssük? Semmi, aszondja, vehetünk jegyet a következő járatra. Na jó, dehát... NINCS DE, NINCS HÁT, JEGY VAN, ÉS KÉSZ, AZT FOGOD MEGENNI!!! Szóval ha nem érjük el a másik gépet, akkor szívtunk. Azért kedvesen még megkérdezte, hogy miért foglaltunk úgy jegyet, hogy csak két órát állunk Londonban, mire megmondtuk, hogy utazási irodán át foglaltunk, és így adták. Erre megkérdezte, hogy mennyit fizettünk az irodának ezért, mi megmonduk, ő meg röhögött... (Na jó, csak annyit mondott, hogy "Oh, really?", és ebben meg a hozzá tartozó arckifejezésben minden benne volt).

Nem tudom, hogy a pilóta hogy csinálta, de összesen 35 perc késéssel érkeztünk meg London Luton repterére. Leszálláskor még a steward kedvesen közölte, hogy ha el akarjuk érni a gépet, akkor álljunk a sor elejére az inmigrationnál. Nem teljesen értettük, hogy mire gondol, egészen amíg el nem értünk a határállomáshoz (ugyebár ez egy EU–EU járat, szóval elvileg nem kéne olyan komolyan venni a határállomást). Na, akkor megértettük. Ott állt előttünk egy olyan sor, amit még a legelvetemültebb vidámparkban sem láttam, ránézésre legalább 5 frissen beérkezett gép teljes utazóközönsége sorban állt, és a végén összesen 2 kapunk ellenőrizték az embereket. Ekkor követtem el életem legnagyobb tolakodását, ugyanis rövid úton kijutottunk. (Szimplán elmentünk az egész (!!!) sor mellett, és a végén beálltunk a kijárat elé közvetlenül. A szép az, hogy sem az ott álló rendőrök, sem a többi utas nem szólt semmit. Szerintem egyszerűen nem hitték el, amit láttak, és mire rájöttek, addigra már nem voltunk ott...)

Mindegy, ezen is túlestünk, a csomagok viszonylag zökkenőmentes átvétele után irány a check-in. 3 sor Belfastba, ezek közül 2 szimultán Athénba is. Mi beálltunk a tiszta Belfastos sorba. Ezt pontosan előttünk zárták be. Ekkorra már persze a másik két Athén-Belfast soron is csak Athén volt kiírva, és szerintem ha nem kezdünk el toporzékolni, hogy de márpedig mi oda akarunk érni, akkor ottragadunk Londonban. De végül nem ez történt, kaptunk egy extra lehetőséget, és már majdnem át is vették a csomagokat, amikor közölték, hogy ezek túl nagyok, úgyhogy menjünk inkább az extra méretű csomagok pultjához. Szerencsére ott kedvesen fogadtak minket, felhányták a csomagunkat valami kocsikára, és készen voltunk. Ezután irány a biztonsági ellenőrzés. Na, ott is volt egy kis tolakodás, de ott sem szóltak be nekünk. Hiába, úgy látszik működik a láthatatlansági köpenyem. A következő próbatétel a biztonsági kapu volt.

A nagy sietségben a zsebemben maradt a telefon, és megszólalt a sziréna. Ami ezek után jött, csak címszavakban: cipőlevétel, zsebátnézés, hátmasszázs, lábmasszázs, mellmasszázs (szerencsére a többitől eltekintettek, szóval a f*****ban még becsempészhettem volna a bombát), utána még külön végigment rajtam egy fémdetektorral, és utána még egyszer átmaszíroztak. Eddigre maradt nagyjából 15 percünk, hogy felszálljunk a gépre, úgyhogy felnyaláboltam a cuccaim (arra nem volt idő, hogy a papucsokat, a gépet, a fényképezőt, meg hasonlóakat visszategyem, vagy hogy mondjuk bekössem a cipőmet), és kikötött cipőfűzővel, az övemmel a karomon, meg a cuccaimmal a kezeimben rohantunk a géphez. Amúgy a beszálláshoz egy irtó szűk folyosórendszeren kellett átevickélni magunkat, ahol sorbaállítottak minket (a sor egyébként úgy nézett ki, hogy nagyjából 70 centi széles sávok voltak felfestve, és mindegyik sáv másik géphez állt), ráadásul közben még lépcsők és lépcsőfordulók voltak. Az egyik utastársam találóan megjegyezte, hogy az egész olyan, mint ha egy kafkai repülőtér lenne...

Ehhez képest a belfasti nemzetközi reptér azzal fogadott, hogy birkák legelnek a leszállópálya mellett, ami egyébként nagyon aranyos volt. A terminál egy földszintes épület, amit első ránézésre egy kiszuperált tehenészetből alakítottak terminállá, és egy 45 perces buszút vezet Belfast belvárosába onnan. És ekkor jött a meglepetés, hogy ezek tényleg a másik oldalon közlekednek.

Az ember persze készül, de azért egy élmény, amikor azt látod, hogy "úristen, a busz folyamatosan előz!", meg hogy mindjárt neked jönnek, merthogy a te sávodban jön mindenki. Persze gyalogosan még gázabb, amikor megpróbálsz átmenni az utcán, és mindig a másik irányból dudálnak, mint ahova nézel, de ez már apróság az első buszutazás élményéhez képest.

De a lényeg, hogy sikeresen megérkeztünk, itt vagyunk, van szállásunk (arról szerintem még egy későbbi postban meg fogok emlékezni), és élvezhetjük a folyamatos esőt. :-)

Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.24 13:12-n
PermaLink
100%

Hozzászólások

0
Tagek:
 

ApocalypseKÖZÖS | FrissVáltozások | TémaKatalógus | Index | Térkép | Random Page
Belépés | Regisztrálok
Ez az oldal nem változtatható | Régebbi változatok | Hivatkozásai | Add a kedvenceimhez
Utoljára módosította SAdam 2008.VIII.24 13:12-n