Ma, ahogy jöttem haza a villamoson, hallottam, ahogy egy – legalábbis ránézésre – velem közel egykorú srác nagyban magyaráz valamit a (feltehetőleg) barátnőjének arról, hogy az egyik ismerőse – valami DJ, ha jól értettem a beszélgetést – mekkora király (pontosabban, Király, vagy még inkább: KIRÁLY...) Azt már pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért, és hogyan, de ennek kapcsán (ismételten) rájöttem, hogy mekkora ellentmondás van néha az elméleti és a gyakorlati megközelítések között.

Az elmélet – legalábbis a mai értelemben – nem más, mint a világban tapasztalható jelenségek egy részének egy adott határon belüli koherens leírása (itt most vegyük úgy, hogy létezik a világ, abban lejátszódnak jelenségek és ezeket mi adott hibahatáron belül helyesen érzékelni is tudjuk, vagyis zárjuk ki az az a lámpa igazából az apukám jellegű gondolatmeneteket). Nyilván a modern elméletek a modellalkotással kezdődnek: ez az a lépés, ahol az általunk vizsgált jelenségkört körülírjuk, egyfelől kizárjuk azokat a jelenségeket, amelyek nem tartoznak bele az elmélet által vizsgált jelenségkörbe, másfelől a vizsgált jelenségek (valószínűleg megszámlálhatatlanul) végtelen számosságú attribútumából kiválasztjuk azt a néhányat, amiről úgy érezzük, hogy a vizsgált jelenségkör leírásához első megközelítésben elegendőek. Ezt követi, hogy a modellünk vizsgálatával szabályokat alkotunk, ezek alapján jóslatokat teszünk a jövőre nézve, és jóslatainkat összevetjük a valóságban tapasztalható jelenségekkel. Nyilván ezt követi a modell finomítása (vagy ha nem jó az egyezés, akkor a modell elvetése), és ez így megy tovább, egy végtelen folyamatban; gyakorlatilag erről szól a tudománytörténet. Ami azonban az én érdeklődésemet most felkeltette, az pusztán csak egy triviális apróság, amit úgyis mindenki tud, de a mindennapokban mégis elkerüli a figyelmet: a leszűkítés és a kizárás folyamata. Nyilván minél kevesebb paramétert hagyunk figyelmen kívül, annál nagyobb egyezés várható a valóságban megfigyeltekkel. Ezzel csak az a probléma, hogy ha kezelhető elméletet akarunk (és azt akarunk, mert különben minek csinálnánk az egészet?), akkor a paraméterek minimalizálását kell megcélozni. És ez bizony keményen ellentmondás! Ezen kívül nem szabad elfelejteni, hogy a vizsgált jelenségkör "mérete" és a releváns paraméterek száma valamilyen módon összefügg, legalábbis úgy, hogy azonos pontosságigény mellett minél tágabb jelenségkört vizsgálunk, annál több paraméterre van szükség. Más szóval: ha elvárunk az elmélettől egy adott pontosságot, akkor a kézben tartható paraméterek maximális számának megadásával egyszersmind a vizsgált jelenségkör maximális lehetséges méretét is korlátoztuk. És hogy ez mit jelent? Azt, hogy bizony az elmélet, akármennyire hasznos is, de korlátolttá teszi azt, aki alkalmazza.

Eddig általánosságban volt szó "elméletről", most azonban igyekszem kettészedni ezt a fogalmat, hogy a fenti állítást – illetve annak a következményeit – pontosabban is értelmezni lehessen. (Itt egy megjegyzés: igazából három részre kéne szednem, mivel az alább tárgyalt két típuson kívül van egy harmadik típus is, a "tiszta elmélet", vagyis a matematika, vagy filozófia – igazából elnevezés kérdése, hogy minek hívom azt, ami igazából egy és ugyanaz. Ezzel azért nem foglalkozom többet, mert a tiszta elmélet a jellegéből fakadóan nem úgy működik, mint amit fentebb vázoltam. A tiszta elmélet számára nincs külső valóság, amit le kéne bárhogyan is írni, így modell sincs, legalábbis olyan értelemben, ahogy fent bevezettem. A tiszta elmélet saját maga számára alkot meg egy ideális világot, és ennek törvényeit vizsgálja. Így, mivel a saját maga alkotta világban mozog, az itt felvetett kérdéseket egyszerűen nem lehet alkalmazni rá, így nem is kell ezekkel többet foglalkoznom most.)

A természettudományos – leginkább a fizika témakörébe eső – elméleteknél általában a korlátozás nagyon jól működik. Ezt nyilván elméleti megfontolásokkal lehetetlen lenne alátámasztani, de a gyakorlat mégis ezt mutatja, mégpedig eléggé meggyőzően. Ugyanis már az olyan primitív absztrakciók is, mint a tömegpont, nagy pontossággal képesek a valódi világ jelenségeinek egész halmazát leírhatóvá tenni. Amikor az ember a fizikát tanulja, valahogy automatikusan az az érzése, hogy a fizikai modellekben a ténylegesen megfigyelt néhány paraméter olyan pontossággal képes visszaadni a valóságban lejátszódó eseményeket, hogy nem is merül fel benne, hogy esetleg egy modell kereteibe zárta volna be saját magát. És nem tudok róla, hogy bárki valaha is érzett volna olyasmit, hogy a fizikai elméletek "korlátozzák" őt abban, hogy valódi fizikát csináljon. Ebből pedig arra lehet (elég erősen) gyanakodni, hogy ha megadom az általam elvárt pontosságot az elmélettel szemben, illetve az általam kezelhető paraméterek maximális számát, akkor a jelenségek egy olyan tág körét kapom (mint az általam vizsgálható jelenségek körének maximális halmaza), ami amúgy is túlmutat azon a jelenségkörön, amit a fizikusok valaha is vizsgálnának. Alapvetően ezért mondhatom azt, hogy bízok a fizikai elméletekben, illetve, hogy van értelme az egésznek, sőt, hogy igazából aki fizikát akar csinálni, annak az elméleteken keresztül vezet az egyetlen járható út.

Egészen más a helyzet a nem-természettudományos, "humán" jellegű jelenségek elméletei körül, legyen szó akár nyelvészetről, történészetről, vagy művészet-elméletről. Mielőtt még tovább mennék, már itt ki kell emelnem egy alapvető eltérést: az ilyen elméleteknek nem az az elsődleges célja, hogy segítségükkel jósolni lehessen, hanem az, hogy a már létező dolgok működését felfogjuk, illetve az adott ágon belüli működésünket segítsék. Azonban, mivel olyasmi dolgokat írnak le, amelynek mozgatórugója a személyes szabadsággal felruházott ember, ezért ezek a tudományok jóslásra alkalmatlanok (hogy egy egyszerű példát hozzak, a nyelvtani szabályok puszta léte még nem garantálja, hogy valóban helyesen fogok írni, még akkor sem, ha amúgy többé-kevésbé tisztában vagyok ezekkel a szabályokkal). Miről van tehát szó? A természettudományos esettel ellentétben itt a releváns paraméterek száma nem csökkenthető olyan drasztikusan, gyakorlatilag szinte végtelen sok releváns paraméterünk van, ráadásul – a fizikai világgal ellentétben – ezekre a paraméterekre sokkal nehezebb valamilyen használható statisztikai leírást találni, már feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ez pedig azt jelenti (az előzőek tükrében), hogy kompromisszumra kényszerülünk: ha tágabb jelenségkört akarunk leírni, kezelhető számú paraméterrel, akkor az elmélet nagyon pontatlan lesz (erre egyszerű példa lehet a különböző, amúgy elméleti szempontból teljesen indokolatlan kivételek tömeges megléte a nyelvtanokban); ha pedig viszonylag pontos elméletet akarunk kapni, szintén kezelhető paramétertéren (vegyük észre, hogy mivel az elméletet magunk számára gyártjuk, ezért kénytelenek vagyunk mindenképpen emberi léptékkel mérve kezelhető számú paraméterrel dolgozni, különben az elméletet nem fogjuk tudni használni), akkor az általunk leírt jelenségkör szükségszerűen nagyon szűk lesz (példának okáért ilyen elmélet a vokális ellenpont elmélete, ami egy teljesen axiomatikus fejezete a zeneelméletnek, viszont csak egy nagyon specifikus részhalmazát írja le a teljes zeneirodalomnak). Mindez azt jelenti, hogy a nem-természettudományos elméleti leírásokon igenis észlelhető az a korlátosság, amiről az első bekezdésben írtam, mégpedig igen zavaró mértékben: a korlátoltság azt jelenti ebben az esetben, hogy egy adott területet sosem lehetséges egyetlen átfogó elmélettel leírni, illetve, hogy az egyes elméletek valóban ki kell, hogy zárjanak egy sor olyan jelenséget, amelyek amúgy az adott területhez tartoznának. Számomra ezt meggyőző módon bizonyítja az a temérdek parttalan vita, ami ezeken a tudományterületeken mindig is zajlott és zajlik, és ami tulajdonképpen arról szól, hogy két eltérő ízlésű ember két különböző elmélettel felvértezve támadja egymást. Aminek nyilván nem sok értelme van (erről egyszer már írtam bővebben).

Ha az előbbi problémát leszűkítem a művészetre, ezen belül is a zenére, akkor azt kell mondanom, hogy igenis van valamiféle ellentmondás, vagy legalábbis "ellenérdek" az elmélet és a gyakorlat között. Mert aki túlságosan is elméletekben él, az a fentiek szerint korlátolttá teszi saját magát, ami a művészetben akár végzetes is lehet (bár a legnagyobbként számontartott zeneszerzők mindegyike valamilyen jól körülhatárolható elméleten belül mozgott mindig is). Így az ember azt gondolhatná, hogy a leghatékonyabb módszer a művészi szabadság megőrzésére a szabályok eldobása, illetve figyelmen kívül hagyása, a tiszta kísérletezés. Persze könnyű látni, hogy ez sem igaz: igazán csak az tud felrúgni egy elméletet, aki pontosan ismeri is azt. Ennélkül simán megtörténhet, hogy az ember egész élete során "egy helyben tapogatódzik", egy olyan helyen, amit amúgy valamilyen elmélet segítségével már ezer éve mindenki megtanult és az unalomig szajkózott. (Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy ez az egész kifejezetten zene-specifikus, megnyugtatom, hogy bármi más elmélettel is el lehet ugyanezt játszani. Példának okáért a nyelvtani szabályok szembenállása az új szókapcsolatok kreálásával hasonló dilemmát vet fel: az, hogy "többszólamú csengőhang", nem hangzik annyira vagányul, mint ugyanennek a szókapcsolatnak az angol megfelelője, így a helyes fordításhoz akár ki lehetne találni egy új szót is. Azonban aki nem ismeri a nyelvtant, illetve nem elég jó a szókincse, az a fenti kifejezést simán "polifónikus csengőhangnak" fogja fordítani, ami a létező hasonló kifejezés – többszólamú, vagyis polifon csengőhang – miatt eléggé szánalmasan hangzik. De lehetne akármilyen más példát is találni.) A másik, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos méretnél nagyobb műhöz (itt méret alapján egy nem túl jól definiálható fogalmat értek, ami valahogy a mű komplexségét méri) muszáj felhasználni az elméletet, mert ennélkül egy ember élete kevés lenne ahhoz, hogy a puszta kísérletezgetés alapján a nullából összerakja valaki. Viszont való igaz, hogy a pusztán elméletekből előálló művészet kivétel nélkül unalmas és érdektelen.

Akárhogy is van, azt a vak is látja, hogy nehéz jó megoldást találni, már csak azért is, mert sok közel egyenrangú megoldás létezik az elmélet és a gyakorlat vegyítésére, és ami fontos, ezek közül egyik sem igazán jó megoldás (legalábbis abban az értelemben, hogy mint kizárólagos jó megoldás, a többit háttérbe szoríthassa). Nyilván aki inkább gyakorlati irányba megy, annak a maga módján sokkal eredetibb és természetesebb – és talán érdekesebb is – lesz a művészete, míg aki inkább elméletre adja a fejét, az nagyobb szabású dolgokat is képes lesz úgy megkonstruálni, hogy a dolog közben koherens maradjon és talán (ha másért nem, a méretből és a koherenciából adódóan) szép is legyen. Vagy fene tudja...

Utoljára módosította SAdam 2008.II.22 15:38-n
PermaLink
Tagek: