Úgy látszik ezen a héten abban a passzomban vagyok, hogy feltöltöm a stílusgyakorlataimat. Íme, itt egy másik:

Ez egy passacaglia. Elég egyszerű barokk variációs műfaj, van egy rövid basszustéma, ami sokszor ismétlődik, és mindig más dallamot kell rá komponálni. Ebben a darabban annyi "plussz" van az eredeti koncepció fölött, hogy a közepébe beillesztettem egy rövid háromszólamú fúgát is (ami szintén belefér a stílusba, hiszen Bach leghíresebb passacagliája közepén szintén van egy egész hosszú fúga).

Holnap kaptok egy Mozart–menüettet. :-)

Ma pedig kaptok egy friss (mai, home-made) felvételt a legfrisebb darabomból:

Háttérinfó: ez egy elektronikus darab, mégpedig olyan, amit kizárólag szintetizált hangokból raktam össze (vagyis nincs benne "valódi", felvett hang). Az első verziót még Karácsony előtt mutattuk be Hamburgban az EBEvel, azután teljesen átírtam, és csináltam belőle egy szóló-változatot, amit idén márciusban mutattam be az IKZEn. Na ez az a változat, amit most ide felpakoltam, saját előadásban, az ágyamban ülve. :-)

(Ezt is) hallgassátok élvezettel! :-)

A mai bejegyzés egy saját darab, pontosabban egy stílusgyakorlat, François Couperin (1668-1733) stílusában:

A darab műfaja: rondó (aka rondeau). A (barokk) rondó lényege, hogy egy rövid refrén (aka refrain) ismétlődik, minden ismétlés között közjátékkal (aka couplet). A refrének mindig változtatás nélkül jönnek vissza, és általában a refrén is, a közjátékok is rövidek (táncműfajról lévén szó, általában egy-egy táncdal nem szokott órákig tartani). Általában a refrén első elhangzását, valamint az első közjátékot szokás ismételni (a fenti felvételen ez meg is történik). Némileg eltér a barokk és a klasszikus rondó, erről majd egy későbbi posztban írok.

Hallgassátok élvezettel! :-)

A mai napi videóból megtudhatjuk, hogyan kell szimfonikus zenekart szemmel vezényelni: :-)

Háttérinfó: A felvételen Igor Sztravinszkij (1882-1971) vezényli az egyik saját darabját (pontosabban, annak az utolsó durván 7 percét), a Tűzmadarat (1910). A felvétel 1965-ös. A dolog szépsége, hogy a stílus, ahogy vezényel, hihetetlenül letisztult, csak pár mozdulatot csinál (ha megnézitek figyelmesen, csomószor nem is int be, csak a megfelelő pillanatban ránéz arra, akinek be kell lépnie), és tényleg a lényeg, és csak a lényeg van ott.

Ma róla lesz szó:

Ő Dinu Lipatti, román zongorista, élt 33 évet. Állítom, hogy pusztán a fenti felvételért megérdemli a "század 10 legjobb zongoristáinak egyike" címkét.

A felvétel pedig Bach: Herz und Mund und Tat und Leben, BWV 147-es kantátájából egy részlet, zongorára átírva. A dologban számomra az a lenyűgöző (mármint magán a felvételen kívül), hogy ez volt az a darab, amivel Lipatti a profi karrierjét indította, ugyanis élete első szólóestje előtt 3 nappal meghalt egyik tanára, ezért a műsora elé beszúrta ezt a darabot, megemlékezésképpen. És pontosan ugyanez volt az is, amit életében utoljára játszott: a fenti felvétel 1950-ben készült, 3 hónappal Lipatti halála előtt, aki akkor már súlyos beteg volt (leukémiában szenvedett). Élete utolsó koncertjének ez volt a ráadás-száma. Biztosra veszem, hogy nem puszta véletlen. Szerintem elköszönt tőlünk...