Most olyat fogok mondani, ami valószínűleg egyeseknek rég egyértelmű, mások meg lehet, hogy soha életükben nem jönnek rá, akármennyit is törik magukat.

Az emberek valamiért azt hiszik, hogy a tanulni legjobban a jó iskolában és a jó tanártól lehet. Vannak, akik nagyon, nagyon sok pénzt és energiát áldoznak arra, hogy jó iskolába kerülhessenek, és ott a "megfelelő" emberektől tanulhassanak.

A jó iskola általában – főleg egyetemek esetén – külföldön van. Ez attól függően, hogy milyen szakterületről van szó, lehet a tengerentúl, vagy Nyugat-Európa valamelyik patinás egyeteme. Az emberekben valahogy beleivódik, hogy ha egy ilyen elit-iskolában tanulnak, akkor attól ők maguk is okosak lesznek. Általában magától értetődő, hogy a hőn áhított tudás megszerzésének legfontosabb feltétele, hogy az ember kiköltözzön és bekerüljön ezen elit-intézmények valamelyikébe.

Ez egy nagy tévedés. A jó iskolában nem lehet többet, vagy jobban megtanulni. Ott csak könnyebben, ebből adódóan gyorsabban lehet ugyanazt megtanulni. És persze számos olyan kapcsolatot lehet szerezni, ami a későbbiekben nagyon is hasznos lehet. Ezek azok a vonások, amik igazán vonzóvá tesznek egy külföldi, világszínvonalú egyetemet. Nem a tanulás lehetősége.

Mert igazán tanulni csak egyetlen helyről lehet: belülről.

A hologramot, csakúgy, mint a 3D-mozit, mindenki ismeri, vagy legalábbis el tudja képzelni. A lényeg, hogy úgy jelenítenek meg egy képet, hogy azt valódi térbelinek érzékeljük, ne csak a perspektíva törvényeit követve, egy "pszeudo-térbeli" képet lássunk, hanem tényleg úgy észleljük, hogy az adott valaminek tényleg van egy mélysége.

A hangtechnikában a hologram egy megoldatlan probléma. Ugyan léteznek olyan rendszerek, amelyek többé-kevésbé térbelivé tudják tenni a hangot (a legegyszerűbb ilyen a két csatornás – ismertebb nevén sztereó – rendszer, de mondjuk egy 7.1-es surround rendszer sem akkora dolog ma már), de ezek távol állnak a valódi térbeli hangzástól (pl. azért, mert pontosan lehet hallani, hogy melyik hangfalból/hangfalakból jön a hang). Jelenleg a legígéretesebb irányzat e téren a hullámtér–szintézis (WFS = WaveField Synthesis). Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy termet körberaknak hangfalakkal, és pontosan kikeverik azt a hullámteret, ami a termen belül létrejönne, ha valódi hangforrásoktól származna az adott hang.

A módszerrel alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy igazán tiszta szintézist az ember csak akkor várhat, ha a "virtuális hangforrás" a termen kívül van, ugyanis a termen belüli hangforrások esetén a hallgatók a forrás és egyes hangfalak közé kerülnek, vagyis kicsit torz lesz a hangkép. A másik probléma, hogy egy ilyen rendszert felépíteni (ha más nem, a hangfalak hatalmas száma miatt) iszonyatosan sokba kerül.

Az utóbbi limit az, ami miatt ilyen rendszer csak kevés helyen létezik, és ahol egyáltalán belefognak egy ilyen rendszer felépítésébe, ott is csak kompromisszumok árán és egy sor kisebb-nagyobb technikai trükk segítségével valósítják meg a dolgot. Mivel térbeli hullámszintézisről van szó, hatalmas gondossággal választják meg, hogy pontosan hova kerüljenek a hangfalak, milyen legyen a terem falának a visszaverőképessége, milyen legyen egyáltalán a terem geometriája, magassága stb. Például pár évvel ezelőtt, amikor a grazi egyetem kísérleti stúdióját látogattam meg, a fő problémája a rendszernek az volt, hogy szinte tökéletes (emberi fül számára mindenképp tökéletes) térbeli pozícionálást értek el (ha becsuktam a szemem, szinte meg tudtam volna érinteni azt az embert, akinek a lépéseit szimulálták a demóban), de csak egy nagyjából 4-5 méter sugarú körben (azon kívül is nagyon jó volt a pozícionálás, de ott már azért némi odafigyeléssel ki lehetett hallani egy-egy hangfalat). Ennek eléréséhez "csak" nagyjából 160 hangfalat használtak fel, ezek közül 24 nagyhangfal volt, a többi egyszerű minihifi-hangfal. Az eredmény persze lenyűgözött, és persze azóta szerettem volna eljutni Európa legnagyobb hullámtér-szintézises koncerttermébe.

Ez a vágyam tegnap teljesült. Bár ne történt volna.

A legnagyobb európai WFS termet a berlini műegyetem építette. A kísérleti stúdióban (ami kisebb, mint a nappalink), 128 hangfal van, sajnos nem teljesen körbe, hanem csak elöl és hátul (az oldalsó hangfalak a földön hevertek, gondolom, még beszerelésre vártak). Itt egy rövid bemutató alatt megállapítottuk, hogy hát igen, azért az oldalsó hangfalak hiánya erősen érezhető, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy nem baj, a nagyterem kész van, ott majd biztos minden működni fog, és különben sem üvegablakok lesznek, hanem valami jó kis hangszigetelt cuccos.

Ezután jött az a böszmeség, amit még Magyarország is megirigyelhetne.

(Tudni kell, hogy a rendszer nagyjából félmillió Euróba került, amikor pár éve felépítették. Azoknak, akik nem tudják elképzelni, hogy ez mennyi pénz, tippem szerint egész Magyarországon 5 év alatt összesen nem költöttek ennyi pénzt kísérleti elektronikus zenére (lehet, hogy az 5 év helyett talán 10et is írhattam volna). De ez még európai viszonylatban is iszonyatosan soknak számít ezen a téren, nem véletlen, hogy elvétve akad egy-két intézet, akik egyáltalán megengedhetik maguknak egy ilyen jellegű stúdió & koncertterem felépítését és üzemeltetését. Összesen nagyjából 8.000 (!) hangfal van felszerelve körbe a teremben (lehet, hogy félreértettem, és "csak" négyezer), a rendszert 16 számítógép szolgálja ki és én meg nem tudom mondani, hogy hány sokcsatornás hangkártya. Ezek voltak azok az adatok, amiket már az előtt tudtam, hogy megérkeztünk volna a helyszínre.)

Szóval mindenféle várakozásokkal átmentünk a nagyterembe. Az első gyanús jel akkor jött, amikor bementünk egy hatalmas, TU Berlin-es épületbe, ahol nyüzsögtek a diákok, meg büfé jobbra, meg ilyenek. A következő gyanús jel az volt, amikor elértük az ajtót, amin mindenféle hirdetmények voltak meg ilyesmi. Utána beléptünk a terembe...

...ami egy szabályos egyetemi tanterem volt!!! Tessék elképzelni bármelyik nagyelőadót az ELTE déli tömbjének a földszintjén, vagy a BME K épületben! Szabályos egyetemi padok, katedra, tábla (!!!), 20 fokban emelkedő padsorok egymás mögött a terem végéig, és a szokásos 20-30 méteres belmagasság, szép, fehérre meszelt fallal... A hangfalak körbe a falon, ahogy kell, csakhogy mivel nem sík teremről volt szó, ezért az egész hangfalrendszer ferde síkban lett felszerelve. Visszhangnyelők sehol, ellenben egy hatalmas, tökéletesen sík tábla a katedra elé a falra szerelve (ennél jobb visszhangot kevés tereptárgy csinálhatna)... A hangfalakból jövő hang persze teljesen torz, a bemutató alatt közlik, hogy 3 kHz fölött általában az összes hang torzul a rendszerükön. De ami a legszebb, hogy mivel a terem alapfunkcióját tekintve nagyelőadó, ezért sem kutatást, sem zenei produkciókat nem igazán tudnak végezni benne, hiszen a termet többnyire lefoglalják az előadások (megkérdeztük, jelenleg konkrétan senki nem használja a termet, sem zenei/akusztikai kutatás, sem zenei produkció nem zajlik benne).

Az igazi kegyelemdöfés azonban az volt, amikor mutattak egy demó-darabot. Ugyanis tisztán lehetett hallani, ahogy a hangok körbemennek a hangfalakon! Ráadásul mivel a hangok többsége torz volt, ezért zeneileg is kifejezetten zavart a rendszert hallgatni. Gyakorlatilag egy mezei 24 csatornás stúdióból is nagyságrendekkel többet lehet kihozni, mint amit Berlinben hallottunk.

Mire elhagytuk a helyet, már szállingóztak be a következő előadásra...

A felnövésnek több jele is van. Az egyik, amikor az embernek csókolommal köszönnek. Ugye. Vagy például amikor már nem neki mondják a vén banyák a buszon a "mert ezek a mai fiatalok" szlogeneket. Vagy amikor már nem kell felárat fizetni az autókölcsönzőnek.

A felnövés egy másik egyértelmű jele, amikor először számlát kérnek valakitől.

Ami nem is olyan egyszerű. Mert az egy dolog, hogy ehhez számlatömb kell, de ráadásul kiderül előbb-utóbb, hogy nem elég, ha az embernek van egy adóazonosító jele, még adószám, sőt, úgynevezett közösségi adószám is kell ilyenkor (azt persze nem értem, hogy miért nem lehet egyetlen – vagy maximum kettő, a nemzetközi ügyek esetére – azonosító alatt megoldani az egészet, de ahhoz nem kell felnőni, hogy az ember letegyen arról, hogy értelmet keressen a bürokráciában). Szóval ilyenkor mit tesz az ember. Elmegy a megfelelő helyre.

Az első utam egy kerületi APEH irodába vezetett, ahol nagyon barátságosan előbb megkérdezték, hogy "mit akar?", majd persze megmondták, hogy a kerületi irodák ilyesmivel nem foglalkoznak (persze nem értem, hogy ha már egy adószám kiadása is meghaladja egy kerületi iroda hatáskörét, akkor mire van az egész), szóval irány a központi ügyfélszolgálat (ebből négy van Budapesten).

A központi ügyfélszolgálat viszont... Hát, nem is tudom. Az első, ami feltűnt, hogy bemegyek, és az emberek úgy ülnek ott bent, mintha legalábbis a siralomházban lennének. Néhány ember a sarokban valami ablakhoz sorban áll, mindenki mormog maga elé valamit (a kedvencem az "Ezek a bankok, tolvaj rohadt banda az egész!" volt), az ablakhoz jutó éppen aktuális valaki pedig korra, nemre és kedvenc színre való tekintet nélkül előbb-utóbb kiabál.

Odaérek, elmondom, mit akarok. Nincs olyan formanyomtatvány. Mármint van, de pillanatnyilag nincs. Keresgélés. Ja, hogy olyan formanyomtatvány? Ahhoz előbb ezt a másik formanyomtatványt kell kitölteni. Vagyis várjon... Ja, az is elfogyott. Nem baj, gyorsan fénymásolok egyet... Meg is vagyunk. Töltse ki, húzzon egy számot, utána jöjjön vissza, töltse ki a másikat, húzzon egy számot megint...

Idézem a formanyomtatványt, amit kitöltettek velem:

Satöbbi (segédlet – amire amúgy a nyomtatvány több ponton is hivatkozott – persze sehol). Szóval ültem fölötte egy darabig, aztán találomra bekarikázgattam ezt-azt. Meg ami nem tetszett, azt üresen hagytam (utána persze az ügyintéző második megnyilvánulása az volt, hogy "De hát ezt ki kellett volna tölteni!!! Miért nincs kitöltve???" – az elsőt majd kicsit később írom). Ja, persze tollam nem volt. A pultnál, amikor tollat kértem, úgy nézett rám az adminisztrátor, mintha legalábbis éppen le akartam volna nyomni egy élő békát a torkán, és a hozzájárulását kértem volna ehhez. Úgyhogy a többi ott várakozótól kértem tollat. A negyedik, akivel próbálkoztam, adott is...

És persze ez után (két órával) jött el a nap fénypontja: az ügyintéző színe elé járulhattam. Személyesen fogadott!!! Mégpedig a következő mondattal: "Hogy magának meg milyen jó kedve van!...", úgyhogy gyorsan elkezdtem szabadkozni, hogy ne haragudjon miatta, de nem jutott rá időm, mert a második mondattal (lásd fentebb) közbevágott.

Aztán töltögettük unottan a papírokat, meg ilyenek. (Ja, nem volt nálam az adóazonosító jelem, gondoltam, az APEHnél már tán csak tudni fogják az adóazonosító jelemet, elvégre a bankszámlaszámomat sem tudom fejből – na jó, ez nem teljesen igaz, nem mindet tudom fejből – hát, amikor mondtam neki, hogy van személyim, és odaadtam neki, olyan fejet vágott, mintha ufót látna. Döbbent, néma, legalább 5 másodperces szünet után meg is kérdezte, hogy "Akkor most keressem ki magának?!...")

De azért végül, a több, mint 10 perces papírmunka után sikerült neki egy kis örömet okoznom (abból gondolom, hogy először láttam mosolyt a velem szemben ülő cca. 25 – max. 30 – éves lány arcán). Ez akkor következett be, amikor megkérdeztem, hogy "És akkor ez után be kell majd fizetnem a 18 százalék eszjéát, és semmi többet, ugye?" "Igen.", jött az unott válasz, majd szinte rögtön felcsillant a szeme: "Illetve várjon csak, mégsem. Plusz 11 százalék EHA! :-)"

Most találtam a következő AKCIÓS ajánlatot az eBoltban:

No comment...

Ma fehérlovas szőke herceghez méltóan teljesítettem a királykisasszony egyik kívánságát a százmilliárd közül. Ugyebár amikor összejöttünk (immáron 9 éve és 2 napja), már akkor felmerült, hogy ha egy bizonyos ember csinál egy bizonyos dolgot, akkor én ugye szintén csinálni fogok egy bizonyos emberrel egy bizonyos dolgot. Mielőtt még bárki bármire gondolna, erről volt szó:

Én meg persze már 9 éve is pontosan tudtam, hogy a hosszú kapcsolat (egyik) titka a sűrű bólogatás.

Utána teltek-múltak az évek, és persze nem történt semmi előrelépés. Loreena csak nem akart jönni. De nemhogy ide nem, hanem úgy általában valahogy egész Európában nem nagyon járt az elmúlt 9 évben. Aztán egy teljesen átlagos, április végi napon, a totális véletlennek köszönhetően megtudtam, hogy Budapestre jön.

Ez már csak azért is hatalmas mázli volt, mert pár nappal az után, hogy megvettem a jegyeinket, az összes jegy elkelt, és nem is láttam több plakátot az egész városban. Szóval tényleg piszok mázlim volt. De azért semmi sincs ingyen.

A mázli mellé például nekünk az eső jutott. Valahogy hősnőnknek sikerült kikapnia azt a napot, amikor reggeltől estig dézsából öntenek. Konkrétan, amíg eljutottunk a helyszínre, gyakorlatilag alsóneműig szétáztunk. De nem is ez fájt volna a legjobban. Még otthon, jó előrelátóan kitaláltam, hogy biztos majd lesz valami dedikálás, ezért a két eredeti lemezünket bepakoltam a cuccok közé, hogy ugyebár legyen mit dedikálni. Szívszorító látvány volt előhúzni a sok évvel ezelőtti karácsonyi ajándék-lemezeket a szétmállott borítóikkal...

És akkor ugye még nem mondtam a helyszínt: természetesen a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Természetesen ponyva, vagy egyéb eső ellen védő felszerelés nélkül.

Még jó, hogy az egyik hálózsákot elhoztam otthonról...

Viszont maga a koncert gyönyörű volt, azzal együtt, hogy szakadt az eső, szinte mindenki ott maradt, és Loreena is játszott legalább másfél órán át. És utána valóban volt dedikálás (igaz, ezt erősen szocreál módon oldották meg, valami hátsó kijárathoz odaállították szerencsétlen énekest – még egy széket sem hoztak neki –, közben mellette pakolták a nyersanyagot a furgonból a bárba meg lófráltak a csövesek meg hasonlóak). Kétszer is kiálltuk a sort, dedikáltattunk három lemezt, és született egy ilyen kép is:

Update: további képek, amiket csináltam, itt