Rájöttem, hogy van a történetnek egy olyan vonása, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmem. Nem is csoda, ugyanis a szöveg erről a valamiről egyáltalán nem tesz "szó szerinti" említést. És pont ez, hogy a dolog csak a sorok közé van bújtatva, pont ez emeli ki még inkább a jelentőségét.

Ez a motívum a közöny.

Az, ahogy Jób környezete reagál, pontosabban, nem reagál a problémára. A három (illetve négy) ember, aki egyáltalán meglátogatja Jóbot (és ők is inkább kioktatják, minthogy részvétet tanúsítanának) valamiféle távoli barátai, ismerősei. A könyv említést sem tesz arról, hogy közvetlen környezete, a "közvélemény" mit reagál a történtekre. Valószínűleg azért, mert nem reagálnak semmi olyat, amit említésre lenne méltó. Ezt persze egy bizonyos ponton már el sem várjuk. Legyünk őszinték, kevés ember rendül meg, amikor nap, mint nap olvas híreket háborúkban meggyilkolt civilekről, természeti katasztrófákról, vagy akár a vele egy városban élők nyomoráról.

Jób a maga szenvedésével magára marad. Mindenki, ha úgy tetszik, még Isten is közönyös vele szemben (valóban, a "Nos, a kezedbe adom, csak az életét kíméld!" kijelentés nem igazán az együttérzésről szól, amint a mű végén előadott hosszú "égi szózat" sem – persze Isten "közönye" az egész történet szempontjából más megítélés alá kell, hogy essen, ennélkül a "látszólagos közöny" nélkül ugyanis az egész történet nem is létezne, lásd az előző írásomat a témakörben).

És azt hiszem, a történetnek pont ez a motívuma, a közönyösség az, ami a jelen, a kora–XXI. század számára a legtöbb aktualitást hordozza a műből. Ha valami igazán lényegi és jellemző "életérzést" ki kéne emelnem ma (olyat, mint ami a romantika idején az "elvágyódás" vagy a "fennköltség", vagy mondjuk az előző századfordulón a tudomány mindenhatóságába és a fejlődésbe vetett töretlen hit), az biztos, hogy a közöny lenne. Minden lehetséges értelemben.

Mára ennyi, majd még folytatom.