Hétfő óta itt vagyok Birminghamban, ami – ahhoz képest, hogy az Egyesült Királyság talán második legnagyobb városa – elég lelombozó egy hely. Gyakorlatilag leginkább azokhoz az amerikai kis- (vagy közepes méretű) városokhoz tudnám hasonlítani, ahol eddig megfordultam. Mint pl. Baton Rouge. Van valami városközpont, az emberek valamennyire jelen vannak az utcán, de közel sincs olyan városi hangulat, mint amit az ember mondjuk Budapesten (hasonló méretű város) talál.

A mai bejegyzés viszont nem erről fog szólni. Hanem inkább arról, ami miatt idejöttem, és amit eddig láttam. Elkezdtünk dolgozni egy közel egy éves munkán otthon, aminek a végére (remélhetőleg) összeállítunk egy olyan (új) tananyagot, amiből az otthoni egyetemeken (már amelyiket ez egyáltalán érdekli) elektronikus zenét lehet majd tanítani. Ennek egy részéhez egy olyan szoftvert tervezünk használni, amit itt fejlesztenek. Azért jöttem, hogy megismerjem ezt a programot, illetve megtanuljam olyan szinten használni, hogy utána otthon már önállóan, az itteni fejlesztők segítőkészségétől függetlenül dolgozhassunk ezzel a cuccal.

Az első döbbenet az volt, hogy a program, habár hat éve fejlesztik és eddig (tudtommal) közel három millió Euro támogatást kapott, gyakorlatilag az alapfunkcióit is alig képes ellátni. Persze megvannak az indokok, hogy tulajdonképpen miért is nem működik a dolog, ezt a részét elég szépen elő tudják adni. Te a tényen ez még nem változtat.

Amikor idejöttem, kaptam egy íróasztalt és egy ígéretet, hogy be fognak vezetni a rejtelmekbe. Ez – mint utólag számomra kiderült – úgy történt, hogy nagyjából 20 perc általános magyarázat után kaptam egy kódrészt (amit mellesleg egy másik egyetemen fejlesztettek) ami nem működik, és megkértek, hogy nézzek rá, hogy tudnék-e jobbat csinálni.

Durván másfél nap elteltével megoldottam a feladatot, ezáltal – most legalábbis úgy érzem – egy új fejezetet nyithatnak a szoftverük történetében. A dolog szépsége, hogy az csak nagyjából mostanság esik le, hogy bizony ezért a másfél napi munkáért valakik egy másik egyetemen nem kevés pénzt vettek fel ebből a projektből úgy, hogy végül nem teljesítették a feladatot. Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy ha kicsit jobban megjátszom magam és megpróbálom azt mutatni, hogy tulajdonképpen ez mekkora egy hatalmas feladat, akkor talán még valami pénzt is leakaszthattam volna róluk.

Amitől viszont tulajdonképpen elfolyt az agyvizem, az az, ami ez után (értsd, ma délután) következett. Elkezdtem átnézni az eddig ezzel a szoftverrel megvalósított darabok listáját, illetve a programokat (plusz jegyzeteket stb.), amik ezekhez a darabokhoz tartoznak. Nos, alapból a művek 50%-a úgy indul, hogy kifagyasztja a rendszert. Amelyik véletlenül elindul, ott általában valami minimál-kutyulás van, ami gyakorlatilag nem csinál semmit, és (természetesen) nulla dokumentáció tartozik hozzájuk. Eddig egyetlen darabot találtam, ahol valami minimális leírást mellékeltek. Mégpedig lengyelül. A gugli-fordító alapján ez egy privát levél, amit az egyik lengyel küldött a másiknak valamikor a darab bemutatója előtt. Számomra az derül ki belőle, hogy végül nem is használták a szoftvert (hogy majd a koncert után augusztusban befejezik, de persze lehet, hogy félreértem a sorok közötti mondandót). S hogy valami példát is mutassak, hogy milyen minőségű forrásokból vagyok kénytelen dolgozni, íme:

Hogy teljes legyen a kép: a srác, akihez jöttem, az egyetem által fizetett főállású kutató. Ez azt jelenti, hogy még csak tanítania sem kell, az egyedüli feladata az, hogy a fejlesztésre koncentráljon. Ami pedig a hozzáállást illeti: a legelső nap, amikor megérkeztem, konkrétan egy mondat közepén tartott, amikor délután 5 óra lett. Félbehagyta a mondandóját, közölte, hogy holnap folytatja, majd fogta magát és hazament...

"Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni!"

Nagyjából másfél hónapja kérdezte meg tőlem először valaki, hogy "akkor most pánikoljak?" Akkor még azt mondtam, fölösleges; a megfelelő utolsó pillanatban úgyis meg fogják lépni a kötelező köröket. Egyszerűen másképp nem megy. Most úgy érzem, eljött az utolsó pillanat, de nem lépett senki semmit. Ma elkezdtem pánikolni.

Nem értek nagyon a gazdasághoz, sem a pénzügyekhez. De vannak pénzügyeim, és én is vezetek háztartást. Úgy képzelem, amikor minden jól megy, az embernek van valamilyen, legalább középtávon többé/kevésbe tervezhető jövedelme, ebből vannak megtakarításai, és – ha az ésszerűség úgy hozza – rendelkezik valamennyi, a jövedelemszerző-képességét segítő hitellel. Ennél egy fokkal rosszabb helyzet, amikor a jövedelmem már nem fedezi a megélhetésemet, kvázi "válságba kerül" a háztartásom. Ekkor két dolgot tehetek: vagy növelem a bevételeimet, vagy csökkentem a kiadásaimat.

Megjegyzés: szerintem a kettő együtt nem megy. Nem hiszem (és gyanítom, ebben a legtöbb gazdasági szakember egyetértene velem), hogy a kiadásaim csökkentésével párhuzamosan lényegesen növelhetem a jövedelmem: nem fogok tudni több ügyfélhez eljutni, ha közben csökkenteni akarom a benzinköltséget; nem fogom tudni megnövelni a hatékony munkaóráim számát, ha közben kevesebb kávét iszom; nem fogok több megbízást kapni, ha közben sajnálom a pénzt a telefonra stb. Tömören: a gazdasági növekedés és a megszorítás útja egyidejűleg nem járható. Amennyire értem a dolgokat, a "gazdasági szabadságharc" alapötlete, élén a Széll Kálmán és hasonló tervekkel, valahol ez lett volna. No comment.

Visszatérve: ha szerencsém van, akkor vagy a kiadáscsökkentés, vagy a növekedés forszírozásával előbb-utóbb helyrebillennek a dolgok. Ha ez nem történik meg (aminek nem csak a "gazdasági szabadságharchoz" hasonló abszurd próbálkozások lehetnek az okai, simán megeshet, hogy az ember a jó úton indul el, csak a hozzá-nem-értés miatt egyszerűen elbaltázza a dolgokat, mondjuk a megszorításokat, mint tette az előző kormány), akkor a háztartásom tovább süllyed. Ekkor előbb-utóbb eljön az a pont, ahol már nem befektetési céllal, hanem fogyasztási céllal kezdek el hitelt felvenni. Mondjuk azért, hogy legyen otthon étel. Ez már önmagában is borzalmas, és innen nagyon nehéz felállni. Gondoljunk csak azoknak a családoknak a tömkelegére, akiket a mindenféle uzsorások nyomorgatnak az országban (igen, mondhatjuk, hogy hülye, aki havi 50%-os kamatra kér kölcsön pénzt; de ezt magyarázza az ember annak a munkanélküli anyának, akinek éhezik a gyereke, és aki máshonnan nem remélhet semmit). Vagy gondoljunk egyszerűen a Kádár-korszakra...

A következő szint a lejtőn lefele az, amikor egyszerűen már senki nem ad nekünk hitelt, egyszerűen azért, mert nem hiszi már senki, hogy valaha vissza fog kapni bármit is a pénzéből.

Magyarország – ha jól értem – jelenleg ebben a stádiumban van. Tudtommal egyre gyakoribb, hogy az állampapír-aukciókon nem, vagy csak jóval a felkínált mennyiségek alatt sikerül eladni az állampapírjainkat. Más szóval, lassan nincs épeszű befektető, aki hajlandó lenne nekünk pénzt adni. Ezen az sem segít sokat, hogy az ország bóvliba minősítésével (ha jól értem a dolgok működését) egy sor fontos befektető számára az üzletpolitikájuk alapján automatikusan tiltólistára kerülnek a magyar állampapírok.

Ilyenkor az egyetlen kiút, ha nem akarok éhenhalni, hogy fogom a családi ékszert (nevezzük nemzeti devizatartaléknak), és eladom. Ha ez sem segít, akkor jön az éhenhalás, más néven államcsőd.

Persze pánikra semmi ok, hiszen arra van a család, a barátok és az egyéb üzletfelek, hogy segítsenek a bajban. Mégpedig bármikor – nem muszáj megvárni, hogy éhenhaljak, nyugodtan fordulhatok a barátaimhoz már akkor, amikor a legnagyobb problémám az, hogy nincs pénzem Merdzsóra, csak Toyotára, pedig a Merdzsó olyan menő... Nyilván kevesen fognak a jobb kocsiért kölcsönkérni a cimbiktől. De ha az éhhalál fenyeget, akkor nem kölcsönkérni egyszerűen hülyeség.

A legjobb pénz persze nyilván az, amit ajándékba kapunk. Azonban keveseknek vannak olyan barátaik, akik csak úgy pénzt ajándékoznak (ezúton is kösz, srácok...). A gyakoribb az, amikor úgy kérek kölcsön a havertól, hogy majd valamikor megadom. És örülhetek, mert a haver legtöbbször nem fog kamatot kérni. Ilyenkor gyakorlatilag ajándékba kapjuk a baráttól a kamatot, ami, valljuk be, nem kis jótétemény.

Ha eltartott lennék a családomban, akkor akkor kezdenék el igazán pánikolni, amikor már nem maradna más, mint a családi arany felélése, de a faterom még mindig túl büszke lenne ahhoz, hogy kölcsönkérjen a gazdag nagybácsitól. Márpedig jelen szituációban pont ez történik. Világosan értésünkre lett adva José bácsi által, hogy akkor kapunk baráti pénzt, ha bizonyos pontokat teljesítünk, nevezetesen, két igen gázos törvényt visszavonunk. Ezek után a mai napon sikerült elfogadni a két nevezett törvényt.

Persze ilyenkor durcizhatunk, hogy a kegyetlen nagybácsi diktálni akar nekünk. De a helyzet az, hogy az EU elvárásai, lássuk be, igen minimálisak velünk szemben: "pusztán" annyit várnak el, hogy végre normális és kiszámítható módon intézzük a gazdaságunkat, vagy legalábbis próbáljunk meg elindulni a normalitás útján. Ezen kívül, bármilyen elvárásokat is támasztanak velünk szemben, ha már ott tartunk, hogy eladjuk a nagymama jeggyűrűjét és utána éhenhalunk, akkor már nem hiszem, hogy pattoghatunk a mecénás feltételeit illetően. Azon kiborulni pedig, hogy a pénz még jóbarátok között sincs teljesen ingyen – hát, welcome to Planet Earth.

Felmerülhet még a kérdés, hogy miért vártunk mostanáig, miért nem kértük a cimbik segítségét, amíg még nem volt ilyen rossz a helyzet, és akkor sokkal jobb feltételekkel is kaptunk volna zsetont. Vagy várjunk csak, ez már volt, 2008-ban, ha jól emlékszem. Csak utána elkergettük a félkarú rablót, mielőtt kidobta volna magából a jackpotot... Ami érthető: amíg itt volt az EU-IMF páros, addig nem kezdhettük el a "gazdasági szabadságharcos" kísérleteinket, mert az első költségvetés-tervezet láttán kiröhögtek volna minket és megmondták volna, hogy legyünk szívesek olyan költségvetést tervezni, ami működni is fog. Hiába, no, senki sem szereti, ha szerencsejátékra teszik fel a kölcsönadott pénzt. Márpedig egy ki-nem-próbált gazdasági modell egy válság közepén gyakorlatilag olyan, mint amikor felteszem a pénzem lóversenyre azzal, hogy majd úgyis nyerek, és akkor bőven megadom minden tartozásom.

Nem tudom, meddig érdemes reménykedni, hogy igazából csak politikai játszma folyik, és a végén úgyis lesz IMF-megállapodás, de én kezdem feladni. Szerintem abban bíznak, hogy az EU-nak sem érdeke, hogy egy EU-tagország államcsődöt jelentsen, és úgyis mindent el fognak követni, hogy a végén megmentsenek minket. Hogy majd mi is kapunk olyan ingyen-pénzt, mint a görögök. Csakhogy úgy látszik, itt azt nem akarja senki figyelembe venni, hogy Görögországban nem Görögországot akarta (akarja) megmenteni az EU, hanem a közös pénzt. Ezen kívül pont a görögmentés annyi pénzt és politikai erőforrást emésztett fel az Unióban, hogy nem hiszem, hogy lenne olyan európai politikus, aki vállalná, hogy még egy országot kihúznak a maga kreálta sz*rából, főleg, ha az adott ország egy gyenge láncszem és nem tagja az Eurozónának sem. Egyszerűen olcsóbb lesz kidobni minket az EU-ból és hagyni, hogy összeomoljunk, mint megmenteni minket. Papandreu megtehette, hogy az egész világ pofájába röhögjön, és az államcsőd-veszéllyel az előszobában görög belpolitikai kérdéssé degradálja az Euró megmentését, amikor előjött a népszavazásos ötletével. És akármennyire is utálták ezért mindenütt, megjátszhatta a lapot, egyszerűen, mert akkora a tét. Orbán azt felejti el, hogy mint egy nem Eurozóna-tagország miniszterelnöke, ő messze nincs ilyen előnyös helyzetben.

Vagy időben leesik nekik, hogy mi vagyunk a békák az oroszlános-krokodilos viccben, vagy tippem szerint nemsokára államcsőd lesz; legrosszabb esetben egyszerűen kihajítanak minket az Unióból. De amikorra ez bekövetkezik, addigra én már nagyon nem szeretnék itthon lenni...

Úgy tűnik, az elnyúlódó lakásvásárlásos akciónk tántoríthatatlanul tart a finish felé. Sikerült elhárítanom minden jogi akadályt az elől, hogy végre megigényelhessük a hitelt, bátyámék közben lassan kiköltöznek, szóval itt az idő, csinálni kell valamit. Ez a valami pedig nem más, mint a felújítás.

A lakás maga elég apró, fénytelen, földszinti és (bátyám elmondása szerint ez a legnagyobb probléma) penészednek a falak. Utóbbi főleg azért problémás, mert nem tudják az okát, vagyis, hogy lentről szivárog kapilláris-elven a víz a falakba (ezt támasztja alá, hogy a falak alsó része penészedik), vagy fentről ázik-e a ház (ezt támasztja alá, hogy csak rövid ideje észlelték a penészedést, a ház pedig már negyven éve ugyanott áll).

Amit tehát meg kell oldanunk:

• Hivatalos tervrajz beszerzése (senki sem tudja, hogy hova tűnt, ami volt)
• Falak vizesedése
• Konyhacsere (komolyan, nulláról, szóval szétverjük, ami van, és újracsináljuk, talán a sütő az egyetlen dolog, amit megtartunk belőle)
• Fűtés (jelenleg parapetes gázkonvektor van, ezt kéne kiváltani valamivel, jelenlegi befutónk a villanyradiátor).
• Bejárati ajtó és ablakok (utóbbi kicsit problémás, lásd alább)
• Festés
• Bútorok
• Hőszigetelés (ha marad rá pénz)

Minderre van egy durván másfél milliós keretünk.

Az ablakok azért problémásak, mert egyrészt szeretnénk hőszigetelő ablakokat, másrészt jó lenne, ha az új ablakok a jelenleginél nagyobbak lennének. Nos, ha nagyobb ablakot akarunk, akkor ahhoz előbb mindenféle engedély kell, aminek a beszerzési ideje építész ismerősök becslése szerint legalább fél év (a legneccesebb, hogy a lakógyűléssel is meg kell szavaztatni, és kicsit fura lakók vannak), vagyis legkorábban jövő tavasszal gondolkodhatnánk rajta. Ennek ellentmond, hogy szeretnénk Karácsony előtt beköltözni. Egy hibrid-megoldás lenne, hogy az ablakokat csak később csináljuk meg, ennek az a baja, hogy (1) iszonyatosan magas fűtésszámlánk lesz a télre (2) tavasszal újra szét kéne verni a frissen felújított lakást.

A legnagyobb probléma viszont az, hogy azt sem tudjuk, hogy hogyan kellene nekikezdeni ennek az egésznek. Szóval: elő az ötletekkel! Ne tartsátok magatokban! Főleg, aki már esett át közületek lakásfelújításon, nagyon szívesen várunk minden tippet, ötletet, tanácsot, javaslatot, no meg különböző mesteremberekhez nevet, telefonszámot stb.

Köszi!

Végezetül, egy paintbrush-skicc az alaprajzról (nem igazán méretarányos és a négyzetmétereket is csak hasraütés alapján írtam be):

Még sosem műtöttek semmivel, sőt, húsz éve (hát igen, kisgyerekként valahogy folyton meg akartam halni) nem feküdtem kórházban. Egészen múlt hét hétfőig.

Németországban, ez ismét bebizonyosodott, az emberek szeretnek dolgozni. Minden arra megy ki, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen kiesni a munkából. Szóval kedden műtöttek, és csütörtökön délben már otthon lehettem volna (természetesen kisírtam belőlük, hogy maradhassak délutánig, így kaptam még egy ingyen-ebédet). Elvileg a műtét után két héttel már saját lábon, mankó nélkül mehetnék vissza a munkahelyemre. Persze nem fogok, és nem csak azért nem, mert nincs munkahelyem.

A kórházban reggel fél hétkor keltik az embert egy barátságos szurival a gyomorfalba és durván este fél tízkor van lámpaoltás. Eközben napi négyszer kap az ember fájdalomcsillapítót és háromszor van kaja. Utóbbi úgy működik, hogy egy nappal előtte rendelni kell, az ebéd három menüből választható, reggeli és vacsora pedig a' la carte (külön felhívom a figyelmet, hogy hatféle zsömléből lehetett választani, maximum négy darabot egy étkezéshez). Közben mindenféle szép és kevésbé szép nővérek néha bejönnek és hoznak jeget az ember lábára, vagy kiparancsolják az ágyból, hogy lépcsőzzön egy kicsit (már a műtét után pár órával kellett egy kicsit sétálnom, másnap meg lépcsőznöm, ami fura volt, de mondom, itt arra hajt mindenki, hogy az emberek mielőbb visszaálljanak a termelésbe).

A műtét napját amúgy nagyon utáltam. Reggel fél hétkor már felkeltettek, majd közölték, hogy én vagyok aznap az utolsó, de persze tilos enni, vagy inni a műtét előtt (már a nyelvemen lett volna a kérdés, hogy akkor mégis minek keltettek fel). Szóval vártam szépen délután egyig, amikor áttoltak az előkészítőbe. Itt még kellett egy órát várnom, közben egyszer megszólalt az EKG vészjelzője, mert negyven alá esett a szívverésem, de megnyugtattam őket, hogy nincs semmi baj, csak éhes vagyok. Végre betoltak műteni, az aneszteziológus megkérdezte, hogy melyik térdet műtik, gondoltam, nem hagyom ki a Monthy Python poént, szóval mondtam neki, hogy "A jobb! Nem, a bal!". Aztán megkérdeztem, hogy mikor kaphatok enni. Inkább elaltatott...

A gáz az volt, hogy amikor felébredtem a műtét után, az első dolog, amit éreztem, egy hihetetlen erős fájdalom volt a hasamban. Tudjátok, mennyire s*ar érzés arra ébredni, hogy éhes vagy? Na, hát akkor mondom: iszonyú. Szóval én feküdtem a hasfájással, közben fölém hajolt valaki, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, úgyhogy közöltem vele, hogy nagyon éhes vagyok. Úgy látszik, ez hatott, egyből visszatoltak a szobámba és negyed óra elteltével már vacsiztam. Ez úgy délután 5-6 között lehetett. Valljuk be, rég csináltam utoljára olyat, hogy 24 óráig nem ettem, és elgondolkodtató, hogy nekem ez ennyi szenvedést okoz, miközben a világ fele naponta küzd ezzel az életérzéssel.

Egyébként természetesen a vacsora csak időszakos megoldás volt. Este 9 körül kezdtem újra érezni, hogy valami nem stimmel, és 10 körül már biztos voltam a dolgomban. Végül fél 11 körül nyomtam meg a nővérhívót (nagy piros gomb, amire mondták, hogy az az "emergency button"), és kértem pótvacsorát. Kaptam. :-) Mondtam is a csajnak, hogy tiszta Lufthansa-feeling, de valahogy nem értette meg.

Csütörtökig elolvastam legalább két-háromszáz oldalt ilyen-olyan könyvekből, meg Bea is bejött minden nap legalább nyolc órára. Szóval nem unatkoztam. Főleg akkor nem, amikor szerdán úgy határoztunk, hogy úgy teszünk, mint aki nyaral, szóval szépen lebotorkáltam két emeletet, hogy beülhessünk kávézni és sütizni a kórházi kávézóba. Az egyetlen probléma persze, hogy mivel nem tudtam megtartani egyenesen magam, ezért végig kellett feküdnöm egy díványon, a többiek nem kis meglepetésére, de azért elveztük a sütit.

Két komolyabb problémával kellett mindössze szembenéznünk. Csütörtökön, miután hazaengedtek (ja igen, a hazajövetel úgy nézett ki, hogy adtak egy taxicsekket, és hazataxiztunk a kórházból – 21 km, durván €40, amit kifizettek helyettünk) észleltem, hogy a lábszáram érzéketlen. Úgy értem, sem azt nem érzem, ha megérintenek, sem a hideget/meleget (pl. ha rátesznek egy jeget, azt sem érzem). Emellett elkezdett megdagadni és lilulni, szóval kezdtünk gyanakodni arra, hogy trombózisom van. Ezt szerencsére kizárták másnap, amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki annak idején beutalt a klinikára (ha már ott jártunk, találtunk a rendelővel szemben egy kávézót, szóval volt kávé, almásrétes és vaníliaszósz – közben pedig Bea félóránként kifutott átparkolni a bérautóval, merthogy fél óra parkolás ingyenes volt). A másik komolyabb probléma, hogy kiderült, hogy sem a német, sem a magyar biztosító nem akar fizetni. Ez az ábra persze azóta sem változott, szóval most bízunk a legjobbakban.

Amúgy azóta küldtek postán egy járógépet (ezt majd vissza kell küldjük, elvileg négy hét után, de én értelemszerűen már akkor vissza fogom küldeni, amikor elmegyek innen), szóval gyakorolhatom azzal a járást minden nap. De leginkább csiszolódunk össze Beával az elkövetkezendő közös életre (én még rendszerezettebb lettem, mint voltam, ő meg még szétszórtabb, most hangolódunk össze). Egyébként meg filmezünk, koktélozunk (sőt, tegnap előtt lementünk a parkba is meginni egy kávét), és dirigálunk egymásnak. Elvagyunk, mint a befőtt.

Még 6 nap, és végleg hazamegyek innen. A dolog szépsége, hogy szinte tényleg "tabula rasa" indítás lesz. Egyelőre még nem tudom, hogy hol fogok lakni, mint ahogy az sem világos, hogy miből fogunk élni (az eddigi összes forrásom szeptembertől megszűnik), és nem látom át, hogy mit kellene hoznia a jövő évnek (kezdve azzal, hogy ki kell lassan derítenem, hogy az itt elvégzett tárgyaimból egyáltalán mit fogadnak majd el otthon). Az igazság az, hogy ezeknek a pillanatoknak van egy kifejezett szépségük: az ember komolyabb kötöttségek nélkül "újratervezhet" szinte mindent.

Persze ez egy másik bejegyzés témája lenne. A mostani inkább arról kell, hogy szóljon, hogy mit ért ez az év. Egy gyors lista arról, ami itt történt:

• Írtam egy darabot.
• Megjártam belülről az IRCAM-ot, Európa legnagyobb elektronikuszenei kutatóközpontját.
• Megismerkedtem néhány érdekes emberrel.
• Megtanultam önállóan többé-kevésbé vezetni egy háztartást.
• Rájöttem, hogy mi a magány, és hogyan lehet elviselhetővé tenni.

A dolog persze ennél komplikáltabb.

Ami a szakmai részt illeti, ugyanazt érzem, mint az elmúlt tíz évem bármelyikében, hogy megint elpocsékoltam egy évet. Csak most kicsit másként. Máskor csak azt érzem, hogy nem csináltam semmit, vagy amit csináltam, az teljesen felesleges. Hasonlót érzek most is, a nagy különbség, hogy életemben először most konkrétan meg tudom mondani, hogy mit és hogyan kellett volna másként csinálni. Ez szerintem már önmagában komoly előrelépés.

Gyakorlatilag egy éven keresztül bezártam magam. Volt olyan, hogy hetekig nem beszéltem senkivel: nem mentem az egyetem közelébe sem, nem hívtam fel senkit stb. Ez két okból is hiba volt, mindkettő nyilvánvaló: először is, az utolsó két-három hétben döbbentem igazán rá, hogy mit hagytam ki azzal, hogy nem voltam az egyetemen. Nem az órákat; azoknak a többsége unalmas, de legalábbis érdektelen lett volna. Viszont egy évig hozzáférésem lett volna egy nagyon jól felszerelt könyvtárhoz, és ami talán fontosabb, egy olyan stúdió-komplexum állt volna egy évig a rendelkezésemre, amit évekig vissza fogok otthon sírni. A másik nyilvánvaló ok a szociális háló: az utolsó hetekben, amikor elkezdtem eljárni az osztálytársaimmal sörözni, rájöttem, hogy volt köztük nem egy olyan, aki nagyon, nagyon érdekes ember. Komolyan, olyan beszélgetésekbe csöppentem bele ebben az utolsó egy hónapban, ami otthon a Zeneakadémián még csak nem is rémlik. Úgy értem, itt a zenészek egymásközt nem csak a nőkről és az alkoholról beszélnek, mint otthon. Nem mondom, hogy nem egy gyakran előkerülő téma, de legalább ilyen gyakran lehet zeneileg értelmes dolgokat is szóba hozni. Ezt talán még inkább vissza fogom sírni.

Az érdekesség, hogy tanulmányilag semmit sem profitáltam ebből az évből. Sőt, március 1. és június 15. között gyakorlatilag alig tettem be a lábamat az egyetemre. Helyette viszont írtam végre egy darabot, amivel az elmúlt évek folyamatos pangását szakítottam meg. Még ha csak 6 perc is, és bizony több sebből is vérzik, de legalább elindult a dolog valamerre, és ez sokkal többet ér, mint bármilyen tanulmány.

Nem az volt ennek az évnek az igazi értelme, hogy pont Stuttgartban éltem. Lehettem volna akár Hanoiban is. A lényeget az adta, hogy nem otthon voltam. És hogy egyedül voltam. Az izoláció és a csönd egy sor olyan tényre irányítja rá az ember figyelmét, amit sosem venne észre a megszokott környezetében. Őszintén, van igazság abban, hogy az összes főbb vallási és filozófiai irányzatban a remete az valami nagyon bölcs embert szokott takarni.

Tanultam valamit az élhetőségről. Ezt, ha valahol, hát itt nagyon meg lehet tanulni. Stuttgart nem szép és nem csúnya, nem érdekes és nem túl unalmas, nem nagy és nem is kicsi, egyszóval, a legszürkébb város, amit az ember el tud képzelni. Nincsenek (vagy csak alig vannak) szegények, és nincsenek sokan a nagyon gazdagok sem. Jó a sör. Nagyjából tiszták az utcák. Vasárnap minden zárva van, de ehhez mindenki tökéletesen alkalmazkodott. Az emberek futnak és bicikliznek, még hetven évesen is. Nagyon sok a zöldterület, nem puszta propaganda, hogy ez Németország legzöldebb városa. Ha az ember egy "igazi, takaros kis sváb várost" képzel el, hát Stuttgart pontosan az. És apám nagyon jól jellemezte a svábokat, amikor útravalónak annyit mondott, hogy "a svábok olyan népek, akik egy munkát pontosan egyszer szeretnek elvégezni". És valóban. Minden kínosan racionális, pontosan ki van találva, hogy hogy lehet a munkát minimalizálni, amibe bele tartozik az is, hogy nem sajnálják a pénzt arra, ami a céljuk elérését szolgálja, de egy centtel sem hajlandóak többet fizetni annál, mint amit ("matematikailag") feltétlen muszáj. Ezért jár a többség Mercedes-szel... Ahogy Vazul barátom fogalmazta, ez az egyik legélhetőbb város, ahol valaha megfordultunk. Merthogy innen aztán az ember tényleg bármit el tud érni, amit akar (főleg, hogy egész Németországban itt a legmagasabbak a fizetések), Párizs 3 óra vonattal, van közvetlen repülő még Atlantába is, satöbbi satöbbi satöbbi, viszont a szürke hétköznapokhoz a gyors és precíz ügyintézés (a bolttól kezdve a bankon át) sokkal fontosabb, mint az, hogy közel van-e a tenger. És ebben a svábok mindenkit kenterbe vernek.

De a legfontosabb, amiről idén tanultam, mégiscsak én voltam. Illetve az emberek. Szinte alig volt nap, hogy ne mentem volna el órákat sétálni valahova, akár a közelben, akár úgy, hogy elmetróztam valameddig, és ott gyalogoltam. Végignéztem (egyedül) az operaház teljes repertoárját, voltam jópár koncerten és eltöltöttem vagy 8 órát a tartományi galériában. Az utóbbi hónapban, ha épp úgy hozta kedvem, akkor leugrottam valamelyik közeli kocsmába bedobni egy sört és elszívni egy cigit. Nem mondom, hogy néha nem volt nagyon szar, illetve, hogy nem éreztem magam hihetetlenül egyedül. De az igazi kérdés, hogy vajon az ember nincs-e ugyanúgy egyedül akkor, amikor nem magában, hanem valakivel, esetleg valakikkel issza meg ugyanazt a sört? Nem önámítás az, amikor az ember engedelmeskedik az ősi csorda-ösztönnek, és csapatba verődve csinál valamit, tulajdonképpen azért, hogy ne érezze kínosan egyedül magát? Amikor sétálni megyek, akkor valóban a városra figyelek, néha szinte életre kelnek a terek és a formák, amiket látok. Azt vettem észre, hogy bármit csinálok, igyekszem valóban arra figyelni, amit csinálok. A kérdés, amikor az ember csoportba verődik, valóban figyel a másikra? Vagy inkább csak arról szól a dolog, hogy legyen valaki (=bárki), aki velem röhög a gyenge poénokon és aki úgy tesz, mint ha meghallgatná, amit mondok neki? Vagy, hogy legyenek emberek, akik valami "szellemi inputot" adnak azzal, amit mondanak, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe, és vázolják nekem a problémájukat, hátha én mondok nekik valamit, ami segít rajtuk? Az, hogy minden ember helyettesíthető egy másikkal, egy olyan tézis, ami kellően mellbe tud vágni bárkit, és tényleg kell egy év "idegenlégiósság", hogy az ember megértse és elfogadja. Őszintén szólva, nincsenek illúzióim, hogy vajon szeptemberben azok közül, akikkel azért idén többé-kevésbé rendszeresen beszéltem, hányan fognak egyáltalán a nevemre emlékezni.

Két út van: az ember vagy elfogadja, hogy a többiek számára nem az tesz valakit fontossá, hogy kicsoda is ő, hanem az az aktuális űr, amit éppen betölt, vagy megpróbál idomulni és megrögzötten keresni a kapcsolódási pontokat bárkivel és bármivel. Nem mondom, hogy ez nem borzasztó, de legalább most úgy érzem, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy tényleg őszintén tudjak tekinteni magamra és a körülöttem levő világra. Ennek egyik legszebb része, hogy megtanultam egyedül is jól érezni magam. A másik pozitívum, hogy (talán) utóbbi időben jobban figyelek azokra, akikkel eltöltöm az időmet (bár ezt nyilván nem én tudom elsősorban megítélni). Még ha ez nem is feltétlen több figyelmet jelent. Inkább csak azt, hogy jobban fel tudom mérni, hogy a másik ember szemében éppen milyen szerepet töltök be. Valljuk be, ez nagyon sok pofáraeséstől kímélt már meg az utóbbi időben.

Eddig akármit is csináltam, mindig annak a tükrében szemléltem, hogy mások körülöttem mit gondolnak róla. Ez ugyanúgy vonatkozik a zenére, amit írtam, vagy akár csak arra, hogy kérek-e enni, vagy sem. Nincs annál felszabadítóbb, mint amikor az ember rájön, hogy senki sem fog jobban vagy rosszabbul aludni attól, hogy én mit és hogy csinálok, saját magamat kivéve. Ahogy az egyik chilei haverom fogalmazott 6-7 sör (ki emlékszik már?...) után: "Ádám, te nagyon okos és tehetséges vagy, csak az a bajod, hogy beszari^* vagy!"

Egy hét múlva jön a tabula rasa. Utána akármi is következik, ígérem, nem lesz sok köze ahhoz, ami eddig volt.