Megpróbálom összefoglalni az elmúlt pár napot. A kerettörténet, hogy a ZKM (nem összetévesztendő a CKM-mel, habár ugyanúgy ejtik), egy német intézet Karlsruhe-ban, minden második évben rendez egy cca. egy hetes fesztivált, ahová elhívják az összes németajkú (német, osztrák, svájci) tanstúdiót, és mindenki csinálhat egy max. egy órás koncertet. A mi koncertünk csütörtökön volt, hivatalosan előtte kaptunk 3 órát a beállásra és helyszíni próbára.

A helyszínről tudni kell, hogy két koncertterem van, egy nagy, meg egy kicsi. Mindkettőben egy olyan hangrendszer van telepítve, ahol egy félgömbön elosztva vannak a hangfalak (felfele haladva egyre kisebb átmérőjű koncentrikus körökön), így az egyes hangforrások a félgömb mentén vándorolni tudnak (amit egyébként meglepően jól érzékelni is lehet, ahhoz képest, hogy egy nagyon egyszerű eljárást használnak a hangok elosztására a hangfalak között^*). A nagyteremben 47, a kicsiben 25 hangfal van (plusz 4 mélynyomó mindkét esetben). Mi a kistermet kaptuk (ami egyébként területre nagyobb, mint a nagyterem, mert színpad is van, csak a kupola átmérője és a hangfalak száma kisebb).

Szóval a dolog úgy kezdődött, hogy ógy döntöttünk, hogy 3 óra kevés. Főleg úgy, hogy ilyen rendszert egyikünk sem használt korábban, ezért fogalmunk sem lehetett, hogy hogy szól. Végül több heti kínosan egyirányú levelezés után kaptunk egy lehetőséget, hogy szerdán, a koncertek befejezése után próbálhassunk.

Így kerültem szerda este 9re Karlsruhe-ba.

A koncerteknek végre vége lett, utána elmentünk bedobni egy sört, úgyis tudtuk, hogy a technikusoknak kell némi idő, amíg eltakarítják a dolgokat és szabaddá válik a terem.

Ez utóbbi nem sokkal hajnali fél egy után be is következett.

Szóval befejeztük a sörözést, és bementünk. Némi eligazítás után magunkra hagytak, mondták, majd zárjuk be az ajtót, ha végeztünk.

Ez másnap reggel tízig természetesen nem következett be.

Szóval ilyen egy igazi végigdolgozott este: egy-két sör után az ember bemegy egy hatalmas terembe, tele hangfalakkal, és olyan zajt csap, amire még sokáig emlékezni fogok. Írtam egy 16 sávos darabot, durván 300 hangmintával, és minden be volt állítva, csak a hangerők nem (ugye azt a teremben akartam belőni). Szóval órákat töltöttem azzal, hogy minden a megfelelő hangerővel a megfelelő helyre kerüljön. És higyjetek nekem, a megfelelő hangerő az esetek durván felében azt jelentette, hogy egész testemben rezonáltam. Végül reggel tízkor visszaértek az emberek, jó reggelt kívántak, és elküldtek aludni.

E tevékenységhez ajánlottak egy kanapét az emeleten, egy helyen, ahol a lélek sem járt. Szóval cipőt levesz, kanapéra ledől, alsz. (Külön szépsége volt a dolognak, hogy Beára ráküldtem egy SMSt, hogy hulla vagyok, úgyhogy ne keressen, mert aludnom kell, mire épp, amikor elaludtam volna, szól a telefon, hogy remélte, hogy még nem alszom, és semmi különös, de nagyon szeret... Nagyon cuki, gondoltam magamban...)

Szóval így aludtam három vagy négy órát, amikor arra ébredek, hogy legalább 30 ember ül körülöttem, és egy kerekasztal-beszélgetés közepén vagyok. Egyesek jegyzetelnek, mások fényképeket csinálnak a háttérben. Mint kiderült, a srác, aki a kanapét ajánlotta, sikeresen elküldött a délutáni szimpózium helyszínére...

Némi kaja után vissza a terembe, a (terv szerinti) próbánkra. Itt (tekintve, hogy én voltam az egyetlen, aki nem élő elektronikát használt) nem engedtek próbálni, összesen a végén kaptam 4 perc próbaidőt a 3 órából (mellékesen megjegyzem összesen voltunk öten erre a három órára). Mivel közben elbarmolták a hálózatot, ezért ez arra ment el, hogy a hálózatot újraconfigoltam, majd elindítottam a darabom, mire a saját tanárom azonnal leállíttatta, hogy ez így nagyon hangos.

Szerencsére erre előre számítottam, ezért két verziót is csináltam a darabból. Szóval fogtam magam, és kicseréltem a file-okat az alternatív verzióra, ami átlagosan 10 dB-lel halkabb, mint az eredeti.

Amire nem számítottam, az az, hogy a koncerten, közvetlen az előtt, hogy elkezdtem a darabom, a hangmérnök 15 dB-lel lejjebb tolta a főkeverőt. Szóval összesen 25 dB-t vettek le a zenémből, ami egyébként műfaját tekintve, legalábbis az első felét tekintve, deklaráltan zajzene lett volna. Eléggé laposra sikerült így.

Szóval jól ki**esztek velem.

De ez még mind semmiség volt ahhoz képest, hogy utána ottmaradtam az utolsó koncert végéig, és így csak a legutolsó vonatot értem el, ami átszállásos volt. És késett 29 percet. Úgy késtem le a csatlakozást, hogy amikor leszálltam a peronon, még épp láthattam a távozó szerelvényem. És bizony abban a faluban az volt az utolsó aznapi vonat. Akárhova. Úgy összességében, az volt az utolsó vonat aznapra. A folytatást gondolom mindenki kitalálta...

Ezennel jelentem, túl vagyok életem első igazi csövezésén, amikor az éjszakámat egy faluban töltöttem az utcán, egy padon aludva (kivéve azt az óránkénti 10 percet, amikor beálltam a telefonfülkébe melegedni). Szóval aktívan is elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz.

A mai élmény a ZKM Klangdom volt. Ez egy olyan rendszer, ahol egy félgömb meghatározott pontjain helyeznek el hangfalakat, és VBAP elven osztják szét a hangokat, ezáltal teremtve meg a térhatást. A koncertünk helyszíne a kisebbik dóm lesz, ebben csak 25 hangfal van (8-8 a két alsó körön, 4-4 a két felső körön és 1 a zenitben), valamint 4 mélynyomó (a Kubus-ban 47 hangfal van, de azt a termet nálunk nagyobb résztvevők kapták meg sajnos).

Magáért a VBAP elvért egyébként nem igazán rajongok (bár az együttesünk szoftvere is ezt használja), mivel legalább két olyan megoldást tudok, ami sokkal jobb minőségű térhatású hangzást kelt (az egyikről már írtam, a másik Ambisonics névre hallgat és életemben egyszer hallottam, viszont azóta is visszasírom). A VBAP egyetlen komoly előnye bármilyen más térhatáshoz képest az, hogy az "ár/érték" aránya (itt ár alatt leginkább erőforrásigényt értek) talán ennek a legjobb. Olyannyira, hogy még házilag is össze lehet(ne) rakni olyan rendszert, ami a technológia segítségével tűrhető minőségű 3D hangzást ad.

Itt jutok el a mai poszt tulajdonképpeni lényegéhez. A napi élményen felbuzdulva úgy határoztam, hogy megpróbálok összerakni egy mini-klangdomot, ha majd hazajutottam és rendeződik a lakáshelyzetünk. Pontosabban, első körben még csak nem is dómot, elég lesz csak egy kör, aztán legfeljebb később, ha több pénzem lesz, akkor kiegészítem. A következőkre lesz szükség ehhez:

• Egy tűrhető minőségű mélynyomó
• N darab tűrhető minőségű hangfal (tippem szerint N=6 egy realisztikus indítás)
• Egy N+1 analóg kimenettel rendelkező (külső) hangkártya.

A "tűrhető minőségű hangfal" alatt például azt a Jazz J7508as hangfalpárat értem, amim most van. Ezek azért eléggé nyekeregnek, és 100 Hz alatt gyakorlatilag el lehet felejteni őket, ezzel együtt ár-érték arányban szerintem jók (17 eFt-ért vettem annak idején a kettőt együtt). Ennél lejjebb nem biztos, hogy mennék minőségben, de persze lehet, hogy fel kell majd adnom az igényeimet.

Az N=6 azért tűnik realisztikus határnak, mert a hangkártyák árában nyolc csatorna fölött van egy elég szép ugrás, márpedig a mélynyomó elvisz egy sávot, tehát marad 7. Viszont 7 azonos hangfalat beszerezni sokkal macerásabbnak tűnik, mint 6ot (utóbbi esetben 3 azonos pár hangfalból megvan a dolog, ha sikerül J7508asokkal kiegészíteni, ami most van, akkor gyakorlatilag csak két extra hangfalpárra lenne szükségem). Ráadásul a nyolccsatornás hangkártyáknál is általában csak legfeljebb 6 csatorna analóg kimenetes, az SPDIF-et kezelő hangfalak meg (tippem szerint) nem jönnek ki abból az árból, amit szeretnék.

És akkor jön a nagy kérés: akinek bármilyen ötlete, tapasztalata van az olcsó kategóriás hangrendszerek terén (esetleg van olyan használt hangfala, hangfalpárja, vagy hangfal-kollekciója, amit nem használ, és amitől szívesen szabadulna), az ne szégyelljen írni a commentekbe!

Hogy a fantáziálásnak azért határt szabjak, hangkártyában a 100 eFt-ot nem nagyon szeretném átlépni (€250 nagyságrendben már egész szép hangkártyákat lehet kapni), bár ezen a ponton erősen gondolkodom még azon, hogy ne menjek-e fel €1000-ig és vegyek inkább egy MBoxot a hozzáadott szoftver miatt (mielőtt bárki letámadna azzal, hogy ma már minden letölthető és feltörhető, a hozzáadott Pro Tools kizárólag az említett hangkártyával működik, vagyis nyugodtan letölthetem a szoftvert, de a kártya nélkül nem tudom használni). De gyanítom, hogy ez egyelőre még csak egy szép álom marad egy darabig. Ami a hangfalak árát illeti, a páronkénti 15 eFt-n nem szívesen mennék túl, főleg azért nem, mert amekkora térben el fogom helyezni őket, overkill lenne normális hangfalakkal dolgozni. Viszont a 2000 Forintos laptop-hangfalnál azért valamivel jobb hangminőséget szeretnék. Nyilván az álomkategória az lesz, amikor 8 Genelec fog figyelni a szoba nyolc sarkában (mondjuk darabonként 50 eFt áron már lehet kapni Genelec monitorhangfalakat, de most nincs kéznél 300 eFt hat hangfalra). Meg természetesen hagyni kell teret annak is, hogy a tervezett dóm második körét is megcsinálhassam. Elvégre nem stílusos egyszerre lelőni minden poént... :-)

Várom az ötleteket és javaslatokat!

Tegnapelőtt beszélgettem két brazil haversráccal, és az egyik megkérdezte, hogy mire vagyok a legbüszkébb, mint magyar. Szerencsére ebéd közben voltunk, így táplálkozást imitálva tudtam nyerni több, mint fél percet, hogy átgondoljam a kérdést valamennyire. Azóta már többször nekiültem gondolkodni rajta, de továbbra is ugyanazt a választ adnám: a magyar nyelvre. Elsőre az írott kultúránkat – főleg a költészetünket – akartam mondani, de azért annyi átgondolás még belefért a fél percbe, hogy belássam, hogy az egyik legfőbb oka, hogy olyan minőségű szépirodalmunk van, amilyen, az a nyelvünk.

Indoklás: három dologban látom a nyelv legfőbb szépségét, az egyik, hogy amit az indoeurópai nyelvek prepozíciókkal fejeznek ki, azt mi toldalékokkal tesszük (ezáltal a hangzás sokkal gazdagabbá válik, ráadásul a legtöbb szó esetén így működik az, hogy egy-egy betűt kicserélve szintén értelmes szót kapsz, ami nagyon sok játékra ad lehetőséget), a másik, hogy a mondaton belüli szórend sokkal kevésbé kötött, mint a legtöbb nyelvnél (így a jelentés sok árnyalata érhető el a szórend megválasztásával), a harmadik, hogy egyaránt alkalmas ütemhangsúlyos (ami kifejezetten magyar sajátosság) és időmértékes verselésre. A nyelv tulajdonságai egyszerűen magukkal hozzák, hogy kíváló minőségű költészet szülessen a talaján, másrészt ritkasággá teszik a legtöbb (közismert) nyelvvel szemben. Hát erre vagyok magyarként a legbüszkébb.

Megjegyzés: szoros versenyben volt még a népzene, de azért a nyelv mellett döntöttem, mert az tényleg magyar dolog. A közép-európai népzenénél az évezredes keveredés miatt sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy egy adott dallam tulajdonképpen milyen eredetű. Vannak sajátosságai a magyar, a román, a cigány, a szlovák stb. népzenének, de ha már büszkeség és népzene, akkor én inkább ezt úgy mondanám, hogy a közép-európai régióból legbüszkébb a közös népzenei nyelvünkre vagyok. Csakhogy ebből tényleg kicsit nehéz belőni, hogy mi a magyar, és mi nem, szóval inkább kihagytam.

És most jön a körkérdés: ti mit mondtatok volna?

Szóval egy haverommal kitaláltuk, hogy mi lenne, ha kiruccannánk egyet Strasbourgba. A hely innen egy köpésre van, és HÉV-jellegű vonatokkal utazva is 3 óra alatt ott lehet lenni, szinte fillérekért (a kíváncsi érdeklődők számára, a max. öt fős csoportos tartományi napijegy €31, ezt osztottuk három részre, a határon túli szakaszra pedig valami 4-5 EUR a retúrjegy). Az idő ugyan kicsit borús volt, ráadásul 6kor kellett kelnem, de ennyit még bevállaltam azért, hogy láthassam azt a helyet (legalábbis a központját), amiért évszázadokon át küzdöttek egymással a német és francia elvtársak.

A város maga tényleg gyönyörű, ami hihetetlenül furcsa benne, hogy mindenki beszél franciául ÉS németül (gondoljatok bele, hol van még olyan francia város, ahol minden lakó önként és dalolva megtanul németül is?), a belvárost keresztül-kasul szelik a Rajna csatornái, amit jelenleg leginkább a sétahajó-társaságok lovagolnak meg. Az utat azonban nem ez tette érdekessé. Hanem az, amikor rájöttem, hogy az egyik átszállásnál az előző vonaton maradt a táskám.

A dolog úgy nézett ki, hogy egy megállóban békésen ácsorogva épp egy mondat közepén tartottam, amikor az útitervért felelő brazil kolléga felordított, hogy "űristen, itt kell átszállnunk". Szóval felkaptunk minden cuccot és leugrottunk, épp időben, ugyanis ahogy leszálltam, be is csukták az ajtót és a vonat indult is tovább. Mázli, gondoltuk. És akkor ugrott be, hogy a táskám ott figyel az ülés fölötti kalaptartón…

Szóval úgy nézett ki, hogy vesztettem €60 kézpénzt, plusz minden (személyi, jogsi, mindkét diák, bankkártyák, BahnCard, de még a mosókártya is – szóval tényleg MINDEN) iratot, no meg az egyetlen lakáskulcsom. Maradt nálam egy fényképezőgép meg egy napszemüveg. Ugye mit tehet ilyenkor az ember... Ha visszafordulunk, akkor lutri, hogy a cuccaim megvannak-e, viszont biztos, hogy nem látjuk Strasbourgot. Ha továbbmegyünk, akkor fennáll a veszély, hogy elkapnak a francia-német határon (vagy bárhol, ahol rendőrbe botlunk) és visszatoloncolnak (külön poén lett volna, hogy hova, főleg úgy, hogy két brazil állampolgárral utaztam iratok nélkül). Végül arra szavaztam, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy sose kerüljenek meg a cuccaim, mint annak, hogy Európa közepén határőrbe botlok, szóval továbbmentünk. És nem bántam meg. Bár az éjszakát házon kívül kellett tölteni, és egy napig nem volt cigim, azért a fényképezőgép megmaradt:

Na csak hogy happy end legyen, tegnap este leadták a táskámat a talált tárgyak osztályán. Minden benne volt. :-)

Ezt az írást az utókor számára hagyom csak itt, hogy ha valaha, valaki ilyen hülye problémába fut, mint én, akkor ne kelljen egy 8-9 órás kálváriát végigjárnia, mint nekem, elolvasnia ötven ember különböző mélységű és minőségű bejegyzéseitől kezdve manuálokon (fúj) át mindenféle hülyeséget.

Apró komment a bejegyzés elé. Úgy hiszem, hogy a számítógép, illetve az ahhoz kapcsolódó alapvető technológiák bőven (és réges rég) elértek arra a szintre, ahol tömegek használják a mindennapi munkájukhoz, mely mindennapi munkának nem célja, csupán eszköze a gép. Valahogy olyan dolog kezd ez lenni, mint a mikrosütő, vagy az autó, ahol (habár nagyon-nagyon-nagyon nagy vonalakban tudom, hogy mitől működik) igazából foggalmam sincs, hogy a dolgot mi hajtja, mégis, tudom használni rendeltetésszerűen, és boldog vagyok tőle. Sajnos eléggé gyakorinak érzem, főleg számítástechnikai jellegű fórumokon (ezt ma nagyon éreztem, legalábbis), hogy a tudás hordozói szinte lenézik azokat az embereket, akik a segítségüket kérik, és olyan tömören és magas szintűen fogalmaznak, amennyire csak lehet. Ez persze jó arra, hogy valakinek a szakmai tudását csillogtassa, de arra semmiképp sem, hogy annak a problémáját, aki gyorsan valamit össze akar rántani, ami lehet, hogy nem atombiztos, de házi használatra elmegy, megoldja. Ezen most csak azért vagyok így felháborodva, mert ma egy rakás olyan tudás birtokába jutottam, amire nem voltam kíváncsi, és azt gondolom, hogy a probléma megoldásához nem is volt szükséges ezeken a dolgokon ilyen mélységig végigmenni, egyszerűen rá lettem kényszerítve, mert senki nem bír elég világosan fogalmazni, és egy átlagos számteches fórumon az ember három mondatonként talál valamit, amin elakad, és keresheti, hogy az akkor mit jelent. És őszinte leszek, nem, hogy nem érdekel, egyenesen nem akarom tudni ilyen mélységig (például) az SSH részleteit, egyszerűen azért, mert időt, energiát, és leginkább agykapacitást vesz el attól, ami a munkám lenne (kvázi, amire használnom kéne azt a nyamvadt technológiát). Miért nem megy ez olyan egyszerűen, hogy az ember kérdez egyet, és megmondják, hogy mit csináljon? Miért kell folyton megmagyarázni, akkor is, ha nem érdekel a magyarázat?... Annyi kismillió eszköz van, amit az ember nap, mint nap használ (és sikeresen használ) annélkül, hogy bármit is tudna arról, hogy mit csinál. Miért pont ezt kéne 100%-osan értenie annak is, akinek nem is ez a területe?...

Na mindegy, szóval most, hogy kimorogtam magam, jön az alapfeltevés, és a megoldás: adott egy tárhelyszolgáltató (CentOS Linux szerverrel), aki biztosít a tárhelyedhez SSH hozzáférést és futtatási jogokat, de ő maga nem üzemeltet SVN szervert. Ilyenkor világlik, hogy az ember telepít magának a tárhelyen levő fiókjára egy SVN szervert, és azt fogja használni. Az első probléma, hogy ezt hogy oldja meg? Erre még viszonylag könnyű a válasz, a szolgáltató fórumán viszonylag gyorsan találok 3-4, a felhasználók által korábban feltöltött szkriptet, amit elvileg copy-paste-elni kell, és megoldja. Konkrétan 3-at néztem meg, az elsőről látszott, hogy az Subversion 1.4-et tesz fel, na mondom, az kicsit régi. A második 1.6-ost telepít, le is futtatom, de az utolsó lépésben valami hibát dob. Szóval jön a harmadik script, ami szépen lefut, minden a helyén. Csinálok is egy teszt-repot, minden szép és jó. Gouranga van.

Az első "nem tetszik" érzés akkor jön, amikor megpróbálom a saját gépemre checkoutolni a tesztadatokat. Ekkor jön az első hiba, miszerint

   bash: svnserve: command not found

Erre még viszonylag hamar ráakadok, szintén a fórumokon, hogy valami .bashrc-be kell valami PATH bejegyzést irkálni. Copy-Paste. Persze, nem működik, még mindig. Nézegetem a fórumot, erre kiderül, hogy a bejegyzés 3 éves. Elgondolkodtató... Szóval megpróbálom lenyomozni, hogy a megoldás mennyire időtálló (ekkor már vagy 10 böngésző-tab szolgálja ezt a problémát), és hát igen, kiderül, hogy valamit valaki valamiben megváltoztatott, és ezért a .bashrc-t akár ki is dobhatom, mert igazából senki nem olvassa a tartalmát. Tök jó. Sebaj, valaki javasol egy elég kínaiul hangzó megoldást, hogy ha a publikus-privát kulcs párokból kettőt is bejegyzek egy oldalhoz, akkor az egyikhez hozzárendelhetem az említett svnserve-t. Jobb híján próbáljuk meg. Na igenám, de elvileg valami config file-okat is izélgetni kéne ehhez (amit alapból nem igazán szeretek, kicsit hasonló okokból, mint amiért egy pótkereket ugyan bármikor fel tudok tenni, és még az ablakmosót is röhögve utántöltöm, de azért egy hengercserét nem biztos, hogy szívesen levezényelnék), amik az én gépemen ráadásul nem is léteznek. Mindegy, létrehozom, megint oldalas copy-paste a fórumokról, és ezennel lett egy config file a .ssh-könyvtárban (később kiderül, hogy tök fölösleges ez ide, nem véletlenül nem volt ott, szóval mostanra már rég töröltem – elvileg annyi haszna lehetett volna, hogy rövidebb fantázianeveket adhattam volna az általam elérni kívánt szervereknek, amire meg semmi szükségem, mert csak összezavarja az embert – elvégre pl. a galilei.phy.bme.hu az elég egyértelmű, ellenben, ha elnevezem mondjuk bélaBá-nak, az lehet, hogy rövid, frappáns és vicces, de lehet, hogy egy évvel később már fogalmam sincs, hogy az mit is takar). Szóval van config-file, számomra nem túl világos bejegyzésekkel és okokkal, de van. Ugyanezt még a .subversion/config-ban is el kell játszani, ott egy úgynevezett alagutat kell beállítani, hogy az SVN tudja, hogy éppen mikor melyik SSH kulcsot hívja.

A dolog persze továbbra sem működik.

Ezen a ponton az egészet elölről kezdem. Nagyjából eljutok odáig, hogy kell az SSH kulcsos mizéria, amikor eszembe jut, hogy hátha az SVN-ig már el sem jut a dolog, és előbb meghal. És lőn.

Először is, nagyjából negyed óra/fél óra próbálkozás után (kicsit necces dolog egy távoli szerveren levő file-t folyamatosan változtatgatni, főleg, ha a text editorod nem képes egy terminálban megnyitott SSH kapcsolaton keresztül "csak úgy" látni egy távoli filerendszert – nem tudom, van-e olyan text editor, ami ezt tudná –, szóval a percenként letölt-átír-visszatölt egy idő után hihetetlen fárasztó tud lenni – egyébként egy idő után derengett, hogy van valami emacs nevű dolog, amit ilyenkor használni szoktak, és legyőzvén eredendő undoromat a dologgal szemben, sikerült megtanulnom elmenteni file-okat emaccsal és bezárni is őket – egyébként ez is hihetetlenül arrogáns, amikor egy szövegszerkesztő, amit billentyűparancsokkal lehet csak vezérelni, nem képes legalább csak egy fél sornyi segítséget mutatni arról, mondjuk az oldal alján vagy tetején, hogy mik a legfontosabb parancsok) egyértelművé vált, hogy a baj az, hogy az a parancs, amit írtak, hogy tegyem be az authorized_keys nevű file-ba, azt nem mindegy, hogy az ember hova teszi. Mielőtt miindenki idegeit szétfeszíteném: a megoldás, hogy azt a parancsot sortörés nélkül (de szóközzel leválasztva), egy sorba kell írni azzal a sorral, amelyik az ahhoz tartozó nyílt kulcsot tartalmazza, mégpedig a nyílt kulcs elé. Máskülönben semmi hatása nincs. Én elhiszem, hogy ennek valamitől triviálisnak kéne lennie (mondjuk nem értem, hogy mitől), de tény, senki nem közölte.

Az igazi sz*pás onnantól kezdődött, hogy erre rájöttem. Nem untatok tovább senkit a részletekkel, de az ezt követő legalább 3 órámat az vitte el, hogy rájöjjek, hogy mitől nem működik? Amikor már megvan a parancs, megvan, hogy hova kell beírni, és megvan, hogy hogyan, akkor miért nem működik? Bevallom, még mindig nem tudom a miértet, de úgy tűnik hogy az SSH a -i kapcsolóban megadott értéket felülírja az alapértelmezett kulccsal, ha van alapértelmezett kulcs. Csakhogy ez sehol nincs dokumentálva...

Szóval, ha olyan helyzetbe jutsz, hogy egy olyan cégnél akarsz SVN repokat tartani, aki nem tart karban központilag egy SVN szervert (alapvetően ilyen céggel ne szerződj, de ha mégis, akkor) és ezért neked kell megszervezni a dolgot, a következő az eljárás:

1. A cég fórumain szerezd be azt a kódot, ami telepíti az SVNt a saját home könyvtáradba. Ezt azért fontos, mert ez elvileg gépről gépre változhat, tehát a fórumosok, akik ugyanazokat a gépeket használják, mint te, valószínűleg jobban tudják.
2. Menj a home könyvtáradban a .ssh könyvtárba és írd be kétszer, hogy ssh-keygen -t rsa -f [valami file neve, ami még nem létezik] (persze két különböző filenevet használj). A legfontosabb: Ne az legyen a file neve, hogy id_rsa, id_dsa vagy identity. A végén mondom, miért.
3. Annak a pub-file-nak az elejére amelyiket SVNre használod, szúrd be (de ne külön sorba), hogy command="/[A home könyvtár elérési útvonala]/bin/svnserve -t –tunnel-user=[A felhasználói név, amit szeretnél, ha megjelenne a commitokban] -r [A repository teljes elérési útja]"
4. Az előző lépésekben kapott két pub végződésű file-t töltsd fel a szerveren a .ssh könyvárba, és a következő paranccsal mind fűzd egybe őket: cat [Egyik file neve] [Másik file neve] > authorized_keys
5. A saját gépeden a home könyvtáradban a ./subversion/config file-ban a [tunnels] alatti sorok valamelyikébe be kell írni, hogy ssh=ssh -q -i /[A home könyvtár elérési útvonala]/.ssh/[A publikus kulcs, amibe a command-ot beszúrtad]

Ezzel elvileg kész vagyunk. Azért volt fontos, hogy ne legyen egyetlen kulcsnak sem id_rsa, vagy hasonló neve, mert úgy tűnik, hiába bármilyen kapcsoló, az SSH minden esetben, amikor van jelen alapértelemezett kulcs, akkor azt használja. Na főleg ez az "apróság" volt az, ami iszonyat időt elvitt az életemből... És még mindig nem értem teljesen az okait, de legalább ez most működik így.